NAPÚT 2009/7., 22–27. oldal
Tartalom
Petőcz András
Óbuda, téli szürkület
Iszlai Zoltán
Csodaváró
Dobai Péter
Krúdy Gyula a Margit-szigetről Óbudára költözik, meghalni
Óbuda. Templom utca. Ódon, földszintes házban
az utolsó lélekvesztő-lakás. Lakbérhátralék.
Kikapcsolt villanyáram, végrehajtók, hitelezők kopogtatása…
S ott, Óbudán, egy májustavaszon, a belső tél kulcsaival
minden ajtózárat megnyitó halál. Milyen őszi, mennyire téli
május lehetett az Krúdynak… Elköltözve már a Margit-szigeti
szálloda s a szanatórium: a „József főherceg villa” – azaz
„Erzhercog Joseph villa” – aranykori, aranyjánosi, ősplatánlombos
idilljéből, igen, ebből a végső révből is kihajózva, ahonnan
a szépséges, szőke, ifjú, szigeti doktorkisasszony delejes
tudománya már nem kísérte Krúdyt át a kocsmás, plébániás,
temetős, krizantémcsokros Óbudára… Oda is Szindbádként érkezett,
kikötött a Hajógyári-szigeten, a sólyák sora alatt, a nagyságos
sólyatéren, ahonnan hajnalokon új és új hajók, fehér sétafedélzetes,
lapátkerekes termes-gőzösök, nehéz, fekete vontatók, erős jégtörők,
könnyű bójakitűző hajók, sebes járású hadinaszádok siklanak le
– a folyam hajadonjai! – az Óbudai-sziget csendes Duna-ágának vizére.
Csak Szindbád Bolygó Hollandi bárkája marad már véglegesen itt,
a meghitt óbudai révben, s a nagy mű, a regények, az Írás,
mintha hajónapló volna, benne honvágyas üzenet, elsüllyedt
szigetek térképe, elfeledett női levelekből kihulló préselt, kék
nefelejcsek, és mégis elfelejtett leánynevek – ó, milyen sok nefelejcs! –
s a kapitányi kéz, amikor – ó, augusztusoktól ajzott virágok
s altató rózsák! – mindőtöket elejt!
Leány-akt a Kiscelli-dombon
Pusztuló falak közül,
porló talapzatáról
– kiscelli Loreley –
a leányszobor szépsége szárnyalni akar,
kiválni az őrző bronzból, el Óbudáról,
messze, görög tengerszigetekre,
sziréni lénye mediterrán, azúr vizek
felé vágyna röpülni, de bronzának súlya
mindörökre ott tartja, ahová egy eltévedt
szobrászi inspiráció, egy futó ihlet
a helyét – mintha börtönét – maradni ítélte.
Hiszem – hiába lehetetlen –, hogy Kiscell sellője,
amikor nehéz bronza mély álomba merül,
hellén-latin lendülettel mégis felszárnyal
egy óbudai, havas téli éjszakán,
honvággyal örök nyárfények után!
Óbuda, Kiscell – „Ó Buda alt ofen kis Máriatzell”
A trinitárius rend egykori kolostorudvarán, 1990 tavaszán
A vasbeton-panel lakótömbök, házsorok alá hantolt Óbuda
fölött, a Kiscelli-dombok Dunára merengő magaslatán,
az egykori fogolykiváltó trinitárius rendház udvarán,
római oszlopfő-torzók kétezer éves közelében, aranykori aktja
egy bronzából életre ébredő-eszmélő, első ifjúságába serdülő leánynak
– akit ma nyíló virágok vesznek körül –
odahív, odavonz, odaint, odatéveszt magához társnak – – –
– – – ahogy hozzá odasétálok, ő évszázadok pillanatával elmenekül!
Óbudai éveim (1981–1983) emlékét
őriző versciklus
I.
Találkozás
„A hold kocsmába száll a férfiakkal,
szikár erőt ad, valami ősit
hordoz a bátrak arca.”
Roberto Roversi
– – – mintha túlvirágzott, tetszhalott tavasz
– régen elporladt primavera –
táncolna, szédülne, beléremegne ebbe
az oly’ későn elérkezett, koronás, lombarany őszbe – – –
Sugaras, tomboló, tékozló nyár, máglyás augusztus,
pipacsoktól tűző, napraforgós mezőség nem is volt idén?
Talán az évszakok átlátszanak? A vörös rózsacsokor már havas?
– – – Krúdy Gyula jön vélem szembe, a Bakáts téren,
a Ferencz körút felől, megszólít nyájasan… annyi vesztett játszma,
annyi flegma önveszejtés után is: borongós-derűsen,
úri-óbudai-tabáni melankóliával kérdi csendesen:
Cholnoky Lászlót és Cholnoky Viktort keresem, fiatalember,
vajon ott laknak-e, ahol még minap is… ahol régen,
a Ráday utcában, annyi meghitt kocsma közelében?
Mély tisztelettel felelem én, hogy a nagy köztemetőben
van immár a Cholnoky fivérek új lakása, immár öröklakása…
már régóta nem kifizetetlen hónapos szobákban laknak
és ha jól emlékszem, igen tisztelt Krúdy úr, Ön is jelen volt,
kék liliommal kezében, azon a régi temetésen… Igen, László
a Déli Összekötő vasúti hídról vetette magát a jégtáblákkal
áramló decemberi Dunába… Fivére, Viktor pedig egy tabáni
kocsmában lelt magának erős kötelet, előzőleg gondosan
beszappanozta és mintha csak konty-fogó maslit kötne,
nyakára hurkolta a kivégző kötelet… Mindkettőjüket,
a két veszprémi dzsentrit, a Székesfőváros hantoltatta el,
szegénységi jogon, a gaz felverte, saras temetőszélen, a hóhér által
kivégzett anyagyilkosok, rablógyilkosok, öngyilkosok névtelen
senkitől sem gondozott, megsüllyedt sírdombjainak közelében…
Krúdy bólint, mint ’ki jól tudja: már ő maga is csak emlék…
Igen, fiatalember, tényleg ott voltam abban a tágas köztemetőben,
kezemben kék liliommal… koszorúk nem voltak, gyászbeszédek sem, papra sem emlékszem, se szépséges, vidéki leányzókra sem… Meglehet, kék liliom helyett tán nefelejcset kellett volna vinnem a két veszprémi „perdutának”,
míly’ szép ifjak is voltak ők mindketten, nem is oly’ régen… valaha, egy más, egy szebb, egy szerelmesebb időben… Igaz, fiatalúr…
volta nálam ott ama nagy sírmezőn egy jó palack szekszárdi vörös óbor…
hát tudja, a búcsúhoz vagy tán a valaha viszontlátás potom reményéhez…
No, látja, jóravaló fiatalember, a megholtak hogy felednek…
Itt keresem a Cholnoky fivéreket a Ferenczvárosban, miközben magam is ott voltam azon a szegénysori elföldelésen… és lám! Hirtelen most jut csak eszembe… igen, hiszen régen meghaltam én is, réges-régen,
egy szebb-volt-világban és íme, fáradt élőket megszólítgatok…
Tudja, ifjú uram, ez már a holtak szokása, amint a céltalan bolyongás is az. Elsétálok hát saját síromig: megszólítom tulajdon nevemet, vajon fog-e s mit válaszolni? Tudja, fiatalember, miért nem lehet a múltakat megidézni?
Azért nem, mert soha nem múlnak el!
Látja azokat a fenséges királyplatánokat, ugyanilyenek
voltak ugyanezen a téren, akkor is, amikor még én is éltem…
Sugaras sorsomat árnyékos sikátorokban vittem-viseltem… mert úgy van az
’s ki tudná miért van… kedves fiatalúr, hogy éppen
az ilyen szűk sikátorokban haladnak el az ember mellett,
sietős léptekkel, a legszebb bakfisok, az igéző hajadonleányzók,
bizony, bizony és nem a távoli, pálmás francia, itáliai riviérákon
s nem is az ostende-i teraszos promenádokon… Ó, mondja meg nekem, ugyan hová és miért oly’ sietősen haladtak tova, igen,
szinte tovatűntek azok a szépséges kisasszonyok… de én, ifjú uram, mindőjükre szálig emlékezem, ha csak egy pillanatra is láttam járásuk iramát, szemük íriszének fölfénylő hullócsillagát…
Emlékük, ejnye, hogy elérzékenyít… No és, elvégre is, mivé lettem én? Szárazföldi hajós… tengerész, akinek nincsen hajója…
nem várja rév, se kikötő, se hosszú móló, integető, színes, szerelmes,
hazahívó kendők lobogása… Sokat beszéltem, föltartottam, kedves úrfi…
Már csak azt kérdezném meg: megvan-e még rejtélyes,
lagúnás sikátoraival az édes-otthonos Tabán, girbe-gurba utcácskáival, hívogató vendéglőivel, csendes, hűvös borpincéivel Buda lejtőin a Tabán?
Egyre rótta macskaköveit, Ön is ugyebár, tisztelt deákuram?
Fájdalommal feleltem: a Tabánnak már régen nyoma sincsen, Krúdy úr…
Folytatta ő mind csendesebben: No és, fiam, megvan-e még valóban is vagy már csak szívemben: Óbuda, Újlak, a Kiscelli-domb, a Kolosy-piac, a Tímár utca, a Templom utca, a Pacsirtamező utca s a Dunához közel, áll-e még
a Szent Péter-Pál főplébánia…? Ottan szerettem én gyorsan, koromat hazudtolva, megfordulni, tán még meg is szédülni kissé… ó, hányszor is naponta… a plébánia felől sietősen közelgő szőke, szeplős, szépen-pisze sváb leányzók után… Hát jönnek-e még, rajzanak-e gyönyörű rajban azok a hirtelenszőkék, azok a futós lábúak, röpdösnek-e még a szöszi copfok, a hajcsigák, a loknik, azok a szép gonddal, hajnalokon befont kontyok…? Mosolyuk, szemlesütésük vajon most is oly’ gyönyörű, oly’ okvetlen útra hívó, mint azokban az éntőlem rég’ elfordult májusokban, ’mikor még én is éltem…? És kérdező, sőt kihívó ’s oly sok játékra-mókára-hívásra ajzott igennel felelő kék szemük fénye él-e még? Ó, hát hogy is ne élne…
Higgyen énnekem, a végtelen női vidékek, tájak, planéták
ösvényeinek örök zarándoka lettem, én édes fiam: semmit nem
képzelek, én mindent megéltem, a hatalmas nőségnek hív kísérője
lettem! És Istenemre mondom… Ez a szüntelen elfoglaltságom, hogy ne mondjam: mesterségem, igen szép vala! Deák uram, még tán meglehet,
hogy egy betűvető, akárcsak jómagam… holmi firkász, nos, higgye el énnekem: valami véget ér az évekkel, a naptárakkal csakugyan…
De meghalni nem lehet! Meghalni lehetetlen! Hiszi szavaimat, fiam? Jól tenné, ha hinné! Emlékszem, Óbudán mindig igen sietősek voltak a leányzók! De ha egyszer megálltak, ledőltek, szembenéztek, hát olyankor úgy éreztem: ők maguk az idő. No persze, akkor még nem tudtam, hogy a fájdalom időből van és azt se tudtam még, hogy létezésünk legtisztább állapota a búcsú. Csak sokára jött szó a számra: Óbuda is eltűnt, Krúdy úr, eltűntek mind az óbudai hajógyári sólyák, ahol valaha Szindbád, pardon… vagyis hát, ahol valaha Krúdy Gyula úr partra szállott és könnyed mozdulattal eldobta (tán el sem olvasta) a reggeli lapot… a Friss újságot… A Pacsirtamező utca megvan még ugyan, de Korvin Ottóról nevezték el, ahogy a Szentlélek köz is Korvin Ottóról kapta új nevét… a Tímár utca is megvan még, jómagam is laktam ott esztendőkön át, Gitivel, a szekszárdi esperes szőke, kék szemű leányával… Megvan az óbudai főplébánia is, a zsinagóga is a Duna-parton, de jelenleg tv-stúdióként üzemel, ima, ének nem zeng benne… és megvan még, Krúdy úr, Szindbád úr, az Ön kedves kocsmája is, a Khéli-kocsma, bár azóta, gondolom, már más itallapok, étlapok jöttek volt divatba… A régi magyar világ, hát… mintha kénytelen külfölddé vált volna… Nem tudom, Krúdy úr, de a régi mondás, miszerint: Extra Hungariam non est vita… helyt immár nem áll.
Krúdy Gyula súlyos, aggályos tűnődéssel kérdi tőlem:
fiatalember, Magyarország még rajta van Európa térképén?
A nyoma talán még rajta van, fiam? Válaszom: buzgó igen. Most,
Krúdy úr, legalábbis az emberek így mondják: „rendszerváltozás” van.
A lakosság nagyobb része úgyszólván jobbágysorban él, egyik
napról a másikra, de a harmadikra már ritkán futja jókedvéből, Krúdy úr!
No persze… feledtem említeni Önnek, Szindbád, hogy pár évtizeddel ezelőtt elesett, hősi halált halt a II. Magyar Hadsereg a Donnál…
’kit golyó nem talált el, azt megölte az orosz tél, de ’ki azt is túlélte volna,
mint hadifogoly, hosszú évekre Szibériába került… És… Itt Krúdy közbevág: nem Piavét, Isonzót, Doberdót, Caporettót, Monte Pasubiót
akart mondani, fiam? A Don… Hm. Mit keresett a magyar hadsereg a Donnál?! Szindbád, ’ki oly sokat tudott, hallgatásomat válaszként elfogadta. Én: 1956-ban a Székes-fővárosban, vidéken, a gyárakban, némely laktanyában, köztereken: forradalom volt, tisztelt Krúdy úr, a megszálló szovjet seregek ellen
és az azokat feltétel nélkül kiszolgáló magyar kormány és a Párt ellen.
Az egyetlen Párt ellen… és persze a megélhetést is alig biztosító, mégis úgynevezett „mindegyre emelkedő” életszínvonal emeléséért.
A szovjet sereg rövid idő alatt leverte és vérbe fojtotta a forradalmat.
A megtorlás éveiben: több mint 300 embert végeztek ki… és a börtönbüntetések… a megbélyegzés… Krúdy sokáig hallgatott:
…magyar bakák a Donnál? Forradalom? Óbuda eltűnt?
Járnak-e még sétahajók a Dunán?
Ó, tabáni szeptemberek, ó, szigligeti szüretek, régi budai fürdők,
óbudai októberek, ’mikor riadni, félni kezd az élet… De mitől is
fél az ember? Hogy az illatos levelek, ’melyeket annyira vár, soha
többé meg nem érkeznek…? Fél, hogy a templomkert fáinak
lombja lehull, hogy sohase legyen többé zöld és virágos? Hallja,
hogy zúgnak, mintha tengeri hullámok lennének, a templomkerti
királyplatánok? Bennem ez soha nem keltett félelmet…
és most mégis!? Hogy háborúk és forradalmak jönnek? Jegyrendszer…
koldusszegénység… Talán Adynak lett volna igaza, ’mikor leírta:
nekünk Mohács kell… Lehet! Sőt, Muhi, Majtény, Arad, a cölöpökön
legyen ott mind a tizenhárom… Extra Hungariam…? Nem akarok,
nem akarok még egy magyar történelmet… még ajándékba sem, fiam!
Én elégszer elhúzattam a kedves nótáimat a kedvenc prímásommal…
Hiába. Mindhiába. Az én életem, fiatalember, csupa
szeptemberből, csupa októberből állt… mégis emlékszem nagy
májusokra, az orgonákra… a magyar nőkre! Viszontláthatatlan arcú
asszonyok arcára is emlékszem! A mosolyuk… Eltévedtem volna a
nőkben? Magyarország helyett ők lettek volna az én igazi hazám?!
Megyek, nem tartom föl tovább, fiatalember. Ismerem a járást a
Ferenczvárosban, nem kell elkísérnie. A holtak lépés nélkül járnak,
mégis mindig odaérnek… Van fájdalom a Feltámadásban,
ahhoz pedig nem kell se bejelentett lakhely, se meghívás, se rang,
se név, se útbaigazítás… Igaz, nem is kötelező feltámadni!
Az első élet a szép!
Ó, igen, véletlen világra jöttünk, ahonnan máris…
ahonnan kisvártatva… oly’ hajszásan-hamar…
bizony búcsúzni illik.