NAPÚT 2009/7., 39–40. oldal
Tartalom
Szerdahelyi István
Tóth József
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Szörényi László
Romok. Igen szerencsés időben nőttem fel, ugyanis 1945 márciusában születvén a fél város még romokban hevert gyermekkoromban, különösen szerettem az Erzsébet híd csonkját, egyszer a rendőr szedett le, mikor felmásztam a pilonra. Nyilván e történetfilozófiai látvány is, amelyet az 1956-os testvéri segítségnyújtás csak elmélyített, hozzájárulhatott az ókor iránt ébredező szenvedélyem fellobbanásához. Éppen ezért, amikor tizenegy éves koromban kaptam egy ócska biciklit a házban lévő trafikos nénitől, rögtön Óbuda felé vettem az utat. Át lehetett hajtani az Árpád hídon és szinte rögtön ott volt Aquincum széle; még a múzeum előtt láthatók voltak a HÉV pályájával párhuzamosan a hajdani római vízvezeték romjai, egy patakocska folyt a Duna felé, ennek partjától nem messze, a Meggyfa utcában mozaikmaradványok is voltak, mi kell több egy érző léleknek, aki Raevius ezredesnek képzeli magát. (Gyengébbek kedvéért Raevius ezredes Révay József klasszika-filológus, író és életművész ifjúsági regényhőse, az a fürge pannóniai légióparancsnok, aki folyton Rómába mászkál és tanúja lesz a világtörténelem valamirevaló fordulatainak.)
A patakot aztán törmelékkel betemették, lakótelepet és sorházat építettek a partján, a gyümölcsösök helyén, és én ma ott lakom.
A romok csak nem akarnak elhagyni. Volt például egy kocsma – írtam is róla hajdanában a Hosszúlépés című kötetemben –, amely nevezetes volt arról, hogy a környék egyetlen, ám viruló istállójának tulajdonosa szokott benne (sokat) inni. Ezt aztán hipp-hopp lebontották, a mellette húzódó bódésort előbb felgyújtották, majd lerombolták – gondolom, a telekspekulációban érdekelt erkölcsnemesítő egyesületek tagjai –, egy remetehajlamú csöves lakott sokáig a helyén egy lombsátorban, de aztán őt is elűzte a lakberendezési áruház irtózatos építkezése.
Ha a HÉV-hez megy az ember, át kell vágnia az autó-felüljáró íve alatt. Ott is lakott két csöves, jó hely volt, hiszen hó és eső ellen is védett. Őket a régészek űzték el; feltártak egy pompás, római eredetű hídmaradványt, majd betemették és átvette a helybeli illegális szemétlerakó csendes birodalmát. (Ha öregek halnak meg a lakótelepi házakban, utódaik minden könyvüket kivágják; így találtam például egy pompás német fordítású Boccacciót a kupacban, le sem hugyozták a lomtalanítók, csak kicsit megázott az esőtől. Azóta is gondolkozom, ki is olvashatta hajdanában. Van egy antikvárius és giccs-emléktárgyárus a Flóriánban is: néha remek könyveket lehet nála kapni, még alapos ezoterikus kézikönyveket is, nyilván a Krúdy és Móricz által is nagyra becsült híres óbudai jósnő hagyatékából kerülhettek ki.)
Eljött 2000-ben a kereszténység kétezredik, a magyar keresztény állam megalapításának ezredik évfordulója. Hallottam a rádióban kerületünk polgármesterének panaszát, hogy Óbuda-Békásmegyer sajnos kikerült az összes pályázatból, amelyen lehetett volna valami pénzt nyerni emlékek felújítására vagy állítására. Eszembe jutott, hogy nem messze található tőlünk egy páratlan műemlék: a Körte utcai cella trichora, azaz háromkaréjos ókeresztény sírkápolna. (Trierben van ilyen, már nem látható; a Szerémségben Mitrovicán volt ilyen, de már elpusztult; az egész ritka műfajt ma már csak egy álló épület képviseli, Rómában.) Elmeséltem Krasznahorkai László barátomnak, hogy milyen jó lenne ezt valahogy felújítani. Nagy örömmel mondta, hogy van egy nagyszerű építész barátja, aki két-három éve nyári építészeti mesteriskolája vizsgatételéül tűzte ki pontosan ennek az emléknek a felújítását. El is készült hét vagy nyolc pályamunka; összehozott az építésszel, aki fellelkesedett és kölcsönadta nekem az egész pályázati anyagot. Volt olyan fiatal építész, aki élő ciprusokból akarta, kvázi sziklakertszerűen kialakítani a hajdani templom körvonalait; volt olyan, aki meghagyta volna romnak, csak feljebb húzta volna a falakat, de volt olyan is, aki újjáépítette volna az egészet, amolyan varsói rekonstrukciós modorban.
Elmentem a polgármesterhez, aki rendkívüli módon fellelkesült, és kértem kihallgatást a Kulturális Minisztériumba. Az államtitkár hasonló lelkesedéssel fogadott minket, azonnal igent mondott, behívatta a pénzügyileg illetékes helyettes államtitkárt, megállapodtunk az összegben és közölte, hogy jövő év tavaszán már avathatják is a kis kápolnát! Mi boldogan ballagtunk az utcán és éreztük, hogy nagy időket élünk.
Nem is történt soha semmi ezután, a rom karéjaiban kutyaürülék virul, eldobott kábítószeres injekcióstűket zörget szél, az is igaz azonban, hogy a lehugyozott matracot, amely alkalmi kanapéként szolgált szerelmeseknek vagy csöveseknek, már ellopták.