NAPÚT 2009/7., 45–48. oldal
Tartalom
Zsidi Paula
Kun Árpád
Mese apámról és a krumpliról
Bágyoni Szabó István
Hídverők a Duna partján
Zalán Tibornak, hidász szomszédomnak, akinek nemrég körhíd emelését javasoltam az anyaország köré, de leszavazta.
végre honosítottam veretes szövegét mesterlevelemnek
keretbe még nem került
de még oda kerülhet ha akad egy
hozzá illő és úgyszintén veretes ráma
hadd lássák majd itt az óbudai Kiskoronában
győződjenek meg tágra nyílt szemű szomszédjaim
a rám kacsingató tetovált pultos
az orosz katonabakancsot árusító öreg szaki
a fekete selyemkarmantyús Jenci bácsi is ki negyvenben
postamester volt Marosdédán
s ragadt rá vajmi román grammatika
„stim noi domnule stim noi”*
somfordál hátra a fészerbe valahányszor szóba kerül mesterlevelem
somfordál hátra de le nem vetné karmantyúját Isten magának se!
egyszóval: le akarom gyömöszölni a kétkedők torkán rámástul ezt a vacakot
már púpommá nőtt mintha csalánt öntöznék a havasi gyopár helyett
Jenci bácsi féltett virága helyett
amit (magunk közt szólván) egyszer sem láttam polcain
vas hűségkeresztet dédelgető bélelt doboza körül
egyedül a chilei szomszéd ahogy hívtuk ő fogadott anno
mikor is gyerekestül bezuhantunk ebbe a poros betonlakásba
zsebünkben még az utolsó-pecsétes útlevelekkel
valósággal bezuhantunk szállongtak is körülöttünk
a csorba pálinkáspoharak a Che Gevara-kitűzők s nádsípmaradékok
és a már kiszáradt kávézacc-por
meg a Salvador Allende-hanglemezszilánkok…
fészek volt itt mondta a chilei szomszéd ahogy hívtuk
s bizton nem a réti sasra gondolt s tán a turulra sem
pedig ragadt rá is valami magyar grammatika
de kit érdekelt… jó hogy vagyunk…
percre rá mintha égből született meg első óbudai ötletem:
hidat építek a magam hídját át a betonfalakon
ki e kávézacc-porból ki a most már ránk is sütő drága magyar nap alá…
nem szivárvány-hülyeséget dehogy!
igazi hidat hargitai kőből vasból és gerendákból
ahogy az írva vagyon céhes levelemben
elvégre hídépítő mester vagyok és itt a Duna
hol máshol ha itt nem
át a partba döngölt toronyházakig a parton ücsörgő szobrokig
és a szobrot nem kapó gyalogosokig
hidat!
kért is a napok múlva csomagoló szomszéd:
küldjek utána mesterlevelemből
egy másolatot hadd bámulják Dél-Amerikában ezt az európai
csodabogarat e céhlevelet
náluk egyfolytában csak poncsókat szőnek
nádsípokat kötözgetnek trillába és inkább robbantanak
Allendét zengő dalokra „nueva cancion chilena”
emlékeztetett a hanglemezszilánkokra de:
hidat ők nem emelnek…
nem? nem értettem
nem, mert ott a híd olyan mint az ÁLOM
elindít s visz sötétben is VAN s nem robbantja fel senki
visszavonuló serege tán még comandante Allende sem
szent ott a HÍD nemde? próbáltam elütni értetlenségem
de szerencsére messze járt már kinn a Kiskoronából
ám a gond maga a honosítás volt:
vittem rámátlan is azt a vacakot
gondos fordítók drága munkáját vittem
akárha díjra jogosult műnemet vittem
s mutattam: íme emberek drága hídverő véreim itt a bizonylat
mikor átvette a karmantyús aktaszedő
arcomba vigyorított az asztalok mögötti sor
hidászok főhidászok vas- és aranylánchíd-díjasak
ülhettek körben fene tudja
a másik minutumban már egy égi műhelyben voltam
s gyúrtam a hidat a híd-makettet a hídmaskarát
a híd-projektet az Európa-hidat
igaz hargitai sziklák nélkül torockói vaskenyér nélkül
marosvécsi gerendák nélkül…
mögöttem mutató ujjukat emelgették a csoszogó karmantyúsok
„stim noi domnule stim noi”
és megtoldották egy-egy félmondattal:
nem úgy van az uram NEM úgy van az!
és fizettem és vállaim veregették:
kipostázzuk majd kipostázzuk!
és hetek múltán érkezett mesterlevelem
a honosított a Kiskorona (volt Magyar Lajos) utcába
srégvizavé az egykori zsinagógával
látod apa látod más itt a világ
fogadott a jelvényeket pálinkásüveg-cserepeket és lemezszilánkokat
söprögető családom
másnap kibéreltem a Kiskorona utcai alagsort
lett műhelyem és remek cégtáblám is tele félmondatokkal
és postázhattam Dél-Amerikába a csodát
mesterlevelem honosítványát
láss csudát: azóta fél-hidakat építek
induló hídláb-érintőket
kopogás-tompított hídjárdákat
égbe nyúló drótidegekkel
szürcsölő víz- és gázvezetékkel
induló sínpályákkal
hívom rendszeresen hívom szomszédjaim
próbálják ki lépjenek rá nyugodtan
jöjjenek ama epedezve várt hídavatásra…
s ha jönnek volt már ilyen
egyet nem tudok felfogni:
MIÉRT hogy hidam legvégén
valahol a meder közepe táján
a mélység és magasság megálmodott találkozásánál
törvényszerűen elnémulnak a cipőkopogások
törlődnek még a filmfelvételről is a mozdulatok
akárha rendre lezuhannának virágostul valahányan
le a forrásba a folyóba egyetlen tengerünkbe
ebbe a vacak alagsori tocsolyába…
NEM úgy van az uram! NEM úgy van az!
jöttek a válaszok panaszomra
tudhatná: ez az ország rendjéről vasfegyelméről híres
képzelje (s már képzeltem is) mi volna itt
ha úton-útfélen mindenki hidakat kezdene építeni
a tetovált pultos tett pontot dilemmánkra:
nézzük
mit mond az írás!
és néztük:
Jelen hidászmesternek a Hídtörvények értelmében
jogában áll hidat építeni írják nevem és adataim után
Magyarország vizei – forrásai, folyói és tengerei – fölé
a meder közepéig …
*
csillagász lett Bágyoni úr? kérdez rám
az orosz bakancsokat zsírozó öreg szaki a Bécsi útról
mit keres folyton a túlsó parton azzal a vacak távcsővel
ott is halra buknak alá a sirályok
igaz is mi a fenét bámulok folyton?
ül mellém kis feleségem
mintha nem tudná szegénykém mi minden
hány felénk induló
fél-madárröpte hány fél-cipőkopogás
erre induló fél-híd vagy fél-élet és hány
fér bele ebbe a szemrésnyi fél-világba
félelmetes!