NAPÚT 2009/7., 67–70. oldal
Tartalom
Noth Zsuzsánna
Duna-parti kukoricaföld
Mátyus Aliz
A Raktár utcai kis lakásból…
Végh Alpár Sándor
Porcelánhegedű
Regényrészlet
A piac
Péntek volt, és emlékszem, már árulták a pünkösdi rózsát. Hegedűórára menet mindig a piacon vágtam keresztül. Vonzott a standsor. Ha nem söpörték össze a földre hullt virágokat, a széttaposott korai cseresznyét, a répa és a retek lecsavart zöldjét, olyan érzés volt végigsétálni a járdán, mint egy perzsaszőnyegen. A mozit is a színek miatt szerettem, s inkább kerültem egy nagyot, csak hogy láthassam a kézzel festett filmcímeket a bejárat fölött. A szereplők arcát is odapingálták, néha alig hasonlítottak magukra, a színek miatt mégis elfogadtam őket olyannak. A piac és a mozi kirítt a nagy szürkeségből, mert amúgy bármerre néztem, szürke volt minden. A házak, melyekről táblában vált le a vakolat; a férfiak, akik nyilván féltek, hogy észreveszik őket, s felöltőikkel csaknem beleolvadtak a járda szürkéjébe, de az ég is egyre gyakrabban nézett le ránk fentről szürkén.
A piaci vendéglőt valami félreértésből Vadászkunyhónak hívták. Vadétel soha nem szerepelt az étlapján, vadságot egyedül a záróra után kilökött részegek mutattak. Szutykos kis odú volt, mindenki kocsmának mondta, az étterem elnevezéshez csak én ragaszkodtam. Ragaszkodásom oka egyszerű volt: tizenöt éves koromig nem jártam vendéglőben. De akkor még alig múltam hét, csudára izgatott, mit esznek a vendégek odabenn. Nem volt könnyű megállapítani. A Vadászkunyhó egyetlen ablaka hol koszos volt, hol párás, vagy a kettő együtt, így hiába próbáltam belesni, a fantáziámnak kellett kipótolnia, amit foltokban láttam. Emiatt annak a hite élt bennem évekig, hogy vendéglőben enni varázsos dolog. Mindenki külön asztalnál ül, s amíg a sok étel közül választ, a pincér ott áll mellette hűségesen, és várja, míg megszólal, és elmondja, mit rendel.
Rendel: ebben a szóban titokzatosságot éreztem. Házunk földszintjén az orvos réztábláján is ez állt, ezt írták ki jókora betűkkel a Pöhm cukrászda kirakatában, ahol tortát lehetett rendelni, és ez olyasmit sejtetett, hogy a rendelés egyfajta szertartás, amelynek részvevői beavatottak, olyasmit tudnak, amit én nem, de ezt a tudást nem az iskolában szerezték meg – de akkor hol?
A bódék közti hangzavart is szerettem. Hallani, hogy szidja magyar urát a bolgár kofaasszony, várni, hogy az újlaki templom toronyórája elüsse valamelyik negyedet. Úgy szólt, mintha mondani akart volna valamit, és nyilván mondott is, de a harang nyelve más, így mi nem értjük. Sokféle harangot hallottam már: voltak köztük lányhangúak, ezek kötelét mintha hebrencs angyalok húzgálták volna; ünnepélyesek, ilyenekről a kövér plébános jutott eszembe, és voltak, amelyeknek a hangja nagy mélységből tört elő, ezeket bizonnyal akkor húzzák meg, amikor meghal valaki. A mi templomunk harangja egyikre sem hasonlított, leginkább olyan volt, mint Jézus az első áldozási emléklapon: beszélgetett a gyerekekkel. Kora reggel, délben és az esti mise előtt kondult meg. Hangja végighullámzott a piactéren, megsimogatta a fák koronáját, azok is beleborzongtak, mint én a borbélynál, amikor a puha kefével a nyakamon matat.
A piac túloldalán emeletes házak hetykélkedtek. A klinkertéglás fiúiskola tartotta őket kordában. Úgy állt velük szemben, mintha meg akarná róni őket valamiért. Hátsó traktusa a Bécsi útra nyílt, öreg földszintes házak sorára. Vizesek voltak a hónaljukig, a szűk ablakok alig engedtek fényt a szobákba, ám az udvarok tele voltak virággal, a szárítóköteleken tarka ruhákkal incselkedett a szél, és szinte az utcáig kiáradt a jókedv bentről. Az emeletes házakban fregolin száradtak a ruhák, a virágokat ládában tartották, s a szülők nem nézték jó szemmel, ha fiuk az egyik földszintes házban talált barátra.
Aki a város belsejéből érkezett ide, úgy érezte, mintha faluba jött volna. Az udvarokban, az erkélyek virágládáiban muskátlin és petúnián kívül parasztvirágok nyíltak, autó alig járt, gyakoribb zaj volt a lovak patáinak csattogása. Ló húzta a csomaghordó postás zöld kocsiját, a csörömpölő szódásét, a költöztető fuvarosét. De igazán falusiassá a piac soknyelvű hangzavara tette a környéket.
A megrakott putli kosarakkal hajnalban indultak Vörösvárról a svábok, Budakalászról a szerbek, a kofák közt volt görög, volt bolgár, hetente teleóbégatta az utcákat a drótostót – a nyelvek sokszínűségétől olyanná lett a tér, mint egy virágos mező. Leheveredhet az ember, s hallgathatja, mint zümmögnek a virágport gyűjtő méhek. A várostól, és főleg Pesttől, ez az álmosító zümmögés választotta el igazán a környéket, és emiatt jártam mindig egyfajta kábulatban a piacot. Ám azon a pénteken megállított valami.
Sámlin ülve ott találtam rajztanáromat. Gombfestékből színeket kevert, ahogyan mi szoktuk az órán, s ez zavarba hozott. Jó lett volna megállni mögötte, de nálam volt a hegedű, s akkor kiderül, hogy nem az állami zeneiskolába járok. A magánórákat titkolni kellett, anyám már többször szólt, hogy menjek a technikum felé, ahová a zeneiskolások járnak délután, és csak utána induljak a piac irányába. Rossz tanács volt. Aki látott, azt is látta, hogy csak őgyelgek, nem megyek be a kapun, holott kezemben a hegedű – még azt hiszik, hogy elcsavargom az órát. Az a szó, hogy csavargó, rosszat jelentett, bűnt, az elvetemültség kezdetét, úgyhogy inkább a piac körül tekeregtem.
Volt persze más oka is, miért nem álltam a tanárom mögé: ellógtam a rajzversenyt pár nappal azelőtt. Mi lesz, ha rákérdez? Még mindig nem szoktam meg, hogy azoknak az éveknek vége, amikor gyerekként én kérdezek, és mindenki versengve válaszol. Az iskola rádöbbentett, hogy megfordult az irány: engem kérdeztek, és nem volt mindegy, mit felelek. A felelés időnként rettegett pillanatokat hozott rám, és ilyenkor mindig szólongatott az ördög: kérdezzél tőlük te is! Voltak kérdéseim, amikre nem találtam választ. Miért olyan formájúak a bárányfelhők, és mitől gomolyognak úgy, amikor jön a vihar? – ez foglalkoztatott egy ideje.
Örültem volna, ha rajztanárom, Tikk Aladár is felhőket fest, de láttam a túloldalról, mert persze megálltam és onnan nyújtogattam a nyakam, hogy a rajzlap még csaknem üres. Tovább-ballagtam, s a fényképész kirakatánál kötöttem ki, pedig nem érdekeltek a rajzszöggel felszúrt képek: sarkuk felpöndörödött, a nap mindet kifakította. Jártam egyszer benn is, családi képet akart anyám. Mindenki hajat mosott, apám aznap kétszer borotválkozott, lázasan készülődtünk, nem értettem, miért. Benn aztán lámpák gyúltak, s pár perc múlva úgy ültünk egymáshoz szorítva, mint heringek a dobozban. A fényképész nem tudott nyugton maradni, folyton kiugrált a fekete vászon alól, nem tetszett neki, ahogy a fejünket tartjuk. Fordítsuk jobbra, emeljük magasra, vezényelt bennünket, mint egy cirkuszi idomár. Éreztem, hogy csak azért teszi, mert máskor és más helyen nincs módja igazgatni senkit, s mikor kiszólt, mosolyogjunk, csak én mosolyogtam, én is csak azért, mert röhejesnek tartottam az egészet.
Az elkészült képről négy idegen arc meredt ránk. Amikor érte mentünk, a mester kérdezte, kirakhatja-e a boldog családot a kirakatba, mire anyám papírt kért és aláírást, hogy erre soha nem kerül sor. A négy idegenről készült fotó egy doboz aljára került, s mikor évekkel később megtaláltam, apám feje ki volt belőle vágva. Kérdeztem, mi történt az egyetlen családi képpel, mire apám, mentegetve magát, azt felelte, hogy villamosbérletbe kellett, abba pedig bármit rakhat az ember.
A fényképész kirakata elől visszalopóztam Tikk Aurél háta mögé, muszáj ezt a szót használnom, hisz bárki odaállhatott a piacon cekkerében egy véres csülökkel, levesbe való zöldséggel vagy bármivel, egyedül nekem kellett lopakodnom, mert a kezemben hegedű volt. A többiek tehettek megjegyzést a festményre, a bátrabbja akár a festőre is, míg nekem attól is félnem kellett, hogy észrevesz. Tettem ugyan pár tétova lépést, de még mindig messze voltam attól, hogy lássam, mit csinál. Egész addig, míg fonott szandálom bele nem akadt a kanálisrácsba. Egyensúlyom egy pillanatra megbillent, a hegedű lakkozott tokja a járdához koppant. Tikk Aurél odafordult, és persze felismert. Szemüvegét a homlokára tolta, intett, menjek közelebb.
– Gyere, no, miért toporogsz… Aki az utcán fest, tudja, hogy nézni fogják, s te ugyanúgy nézheted, mint a többiek. Látom, hegedülsz. Hol tartasz? Bachot játszol már? Aha, szóval még csak Küchlert… Küchler, Küchler, az olyanféle lehet, mint a grafikusok közt Barcsay. Ismered A test anatómiáját? Megráztam a fejem. Na persze, a rajzversenyt is ellógtad, pedig ügyes kezed van. Mutasd csak, hadd nézzem! Puha még, de laza. Ez jó, bár nem tudom… A hegedűsök keze más… És jól játszod azt a Küchlert? Ki a tanárod?
Elvörösödtem, mint mindig, ha féltem attól, hogy valami kiderül, és most kiderülhet, hogy Kellő Lajoshoz járok magánórákra. Anyám szólt, ne beszéljek róla senkinek. Azt hiszik majd, van pénzünk márkás hegedűre és különtanárra, pedig Gottseidankné nélkül egyik sem volna. A szüleim gyűlölik, ha találkoznak, a köszönésen kívül egyetlen szót sem váltanak. Minden alkalommal tőle indulok órára, hazafelé hozzá megyek be előbb, hogy lerakjam a hangszert. Ha csak pár percet késem, Hédi asszony rögtön azt kérdi, hol voltál?
Akkor pénteken visszakérdeztem: ismeri-e Tikk Aurélt, a rajztanáromat? Vele találkoztam. A piacon ült egy sámlin, festette a standsort, ott, ahol a befőznivalót szoktuk venni. Képén a valóságosnál sokkal szebbek voltak a színek, néztem, hogyan csinálja. – No, akkor tedd le a hegedűt, és ülj oda. Elmondok valamit, mert fontos, hogy tudd: a szép hang és a szép színek titka ugyanaz. Sokan azt hiszik, fontos, hogyan tartod a vonót, vagy a zöld mellé sárgát teszel-e a vászonra. Nem ez a fontos. Ezek másodrangú dolgok. A színt és a hangot magadból hozod. Bentről, ahol a lélek lakik, bár senki sem tudja, hol lakik…
Rajztanárod rosszul teszi, hogy sámlira ül és gombfestékből keveri a színeket, ráadásul olyan közönséges helyen, amilyen a piac. Neked ott semmi keresnivalód, és jobb volna, ha mostantól nem járnál arra. Kerülj a Duna-part felé, ott nem hallasz olyan beszédet, ami sérti a fület. A te füled Mozartra legyen fogékony. Bachra. Arra, ami maradandó, ami örök. Tanárod festményei nem azok. Ha olajjal dolgozna és vászonra, talán más volna, de neki a zajongás tetszik, azért olyanok a színei. Az a Tikk Aurél csak mesterember, nem művész, nem is lesz soha az. És tudod, miért? Mert hiányzik belőle a legfontosabb: a méltóság. Az akvarellel, így hívják a vízfestményt, sietni kell, nehogy megszáradjon a papír, mielőtt elkészül. Az használ ilyen festéket, aki szeretne mielőbb túl lenni rajta, hogy elmondhassa: ma két képet fejeztem be, de az ilyen csak áltatja magát. Tudja jól, hogy az akvarell nem kész kép, a galériákban negyedáron veszik be, ha egyáltalán beveszik.
Sámlira ülni a piacon és bolti rajzpapírra festeni olyan, mintha te a lovak táncához hegedülnél a cirkuszban. Ha vinni akarod valamire, sose add magad olcsóbban annál, mint amennyit érsz, s ha szorgalmas leszel, tudni fogod, mit érsz. Csak a fél tehetség és a megrekedt művész nincs tisztában önmagával. Az magyaráz arról, hogy elnyomják, és azért fest akvarellt. És jegyezz meg még valamit! Sose menj oda, ahol tömeg van. Ahol nagy a zaj. Ott mindig túl fognak harsogni a vásár művészei: a pojácák, a ripacsok. Akiknek a hangja, kiáltozhatnak bárhogyan, nem hallatszik messzire. A tiéd messzire fog.
Kábultan köszöntem el, s a lépcsőházban csepp híján nekiszaladtam Virizlaynak. Vívózsákkal a hátán edzésre indult. Köszönés után szinte csak mellékesen odavetette: vasárnap kilenckor versenye lesz a Vörös Meteorban, ha látni akarok valami fontosat, menjek el. Ott lesz Gerevich és Berczelly, ők a legjobb kardozók a világon, s már az is nagy dolog, ha az ember a közelükben lehet. Az első emeletnél lépkedett lefelé, amikor megállt és visszaszólt. – Olyan nagyságok ők ketten, mint a hegedűsök közt Menuhin.