Napút Online | 2010/2., 29. oldal
Tartalom
Lengyel Csilla
haikui
Lenkes László
haikui
Lajtai László
Meditáció a Virágos-nyeregben
Szürkésfehér, kőből épített kápolna a völgyben, néhány régi tégla enyhe színfoltot ad az öreg falaknak, két fából készült padocska és egy öreg fa, melynek ágai bekandikálnak a keresztrácsos ablakon. Hűvös van, hajnali ködpára lebeg a fákon és bokrokon, körülöleli a kápolnát velem együtt. Kedves helyem, kedvenc napszakom. Az enyhe szellő néha fellebbenti a párát, és megpillantom a résen keresztül a hegy sziklás-fás ormait. A csönd fátyla is összefüggő, időtlen mozdulatlanság vesz körül.
Vén fáid alatt meghallgatnám meséid, de csak… a szél zúg.
A hegy lombhullató erdőtakaróval és sziklás ormokkal, a kápolna kopott falaival, kis harangtornyával és én egymagamban. A hegy számára a kápolna csupán porladó kavics, jelenlétem pedig felvillanó enyészet… és mégis valami összeköt bennünket ebben a pillanatban, valami, ami időtlen, ami minden előtt már létezett, ami mindhármunkban benne van és rajtunk kívül, de aminek nincs neve, nincs formája, csak érezni, megsejteni lehet. Ezt a sejtést keresem fel itt a völgyben újra és újra, amikor gondolatok és érzelmek háborognak bennem.
Eső mossa, szél koptatja sziklás csúcsod, néma őrtorony.
Az erősödő szél az arcomba kap és oszlatja a ködpárát, valahol egy kutya felugat, a varázslat pedig lassan tovatűnik… A fák levelein-ágain harmatcseppek csillognak, a levegő üde, élettel teli, lassan elkezdődik a mindennapok szokásos lüktetése a völgyben, a faluban és a gerincen túl, a városban is. Csak a hegy tűnik továbbra is nyugodtnak, mozdulatlannak, békésen szemlélve a múló pillanatokat. A gerincre érve visszanézek a völgybe és búcsút intek a kápolnának, majd a hegynek is, tudom, hogy ő visszavár és én újra meg újra eljövök, hiszen örök barátságot kötöttünk egymással.
Léptem zajára öreg sziklán napozó gyík tovasurrant…