Napút Online | 2010/2., 73–74. oldal


Tartalom

Dávid Anna Dóra
21 kamarakoncert szavakra

Farkas Gábor
Körömtanulmány

A Hegytetőtűz magányossága



    A recenzens nézi a Taneda Szantókáról 1929-ben, „sétáló” vándorlásai közepette készült fotót, és nem tud szabadulni a felfedezésétől, hogy egy szamurájt lát: mérföldjáró lába fehér gyolcstekercsben, fekete csuhája akár egy nindzsáé; óriási nádkalapját tar fejéről levéve mintha pajzsként tartaná asszonyt nélkülöző ágyéka elé – sebezhetősége a szemüvege. Halált megvető elszántsággal áll Kjúsú szigetének vadonjában. Látjuk, bármelyik pillanatban kész harcba szállni, hogy aztán a nap végén győztesként-vesztesként magához ölelje makacs, újra és újra támadó ellenfelét, a magányt.
    Tudjuk: költőt látunk. Egy szerencsétlen, hányatott sorsú embert, immáron zen-szerzetest, aki Japán vidékének ezer mérföldjeit bejárva koldulással gyűjt aznapi kiadásaira: valami éjszakai fedélre – ha lehet, legalább lábfürdővel –, némi élelemre és főképpen szakéra-dohányra. Gondtalan egyébként, mert csak két dologhoz ért: a gyalogláshoz meg a „verselgetéshez”.

messzi havazásra hóviharban elcsúsztam
hegyen ébredtem jöttem elestem
fénylik nem haza a
a a megírom hegy
magányra az hallgat
indulok asszonynak

    Egyszemélyes szektájának szabálya (a recenzens valamikori olvasmányából emlékezetből idéz): „Igyál, amennyit csak bírsz, és még azután is, míg az ital le nem terít a földre, hogy részegen öleld, majd fejed emelve még igyál, aztán hányd ki öklendezve mindazt a dualitást, amit addig tanultál!”
    Nem kerülhetjük meg, hogy „Hegytetőtűz” Szantóka olvasásához egy halk utalást adjunk: a haiku (alapvetően) a zen (buddhizmus) költészete; egy-egy darabja – szerzőjének: a rálátás élményében, olvasójának: a szöveg hatásában – felér egy (kis) megvilágosodással.
    Nem véletlen, hogy a szabad verselésű haiku-termést a magyar zen-szerzetes, Terebess Gábor vette gondjaiba és fordítói akaratába. Mondjuk ki máris: mindannyiunknak – kik a „haiku elérhetetlen esszenciáját” kutatjuk – örömére és épülésére.
    A fordító leleménye, hogy a japáni írás mintájára, függőlegesen sorakoztatja a szavakat; a különösségen túl a költőre jellemző formát találva így, legalábbis a recenzens olvasatában: a beszéddel (írással) kifejezhető világ darabokra tört; egy-egy megtalált, érvényes szódarab megérdemel egy sort, egy pillanatnyi szünetet, hogy a vers végére megint összeálljon valami: a haiku. (Elfüstölögtünk afölött, hogy a névelőket – melyek tudomásunk szerint a japáni nyelvben nem is léteznek – megilleti-e a külön sor? A füstölgés eredménye: Szantókánál – igen. Beleélhetjük magunkat a – most már magyar – költő talán éppen kapatos versírói állapotába, nyelvének akadozásába: azt mondja „az” vagy „egy”; kortyocskát iszik rá, és máris jöhet a következő, megtalált szó.) Az is a japán mintát követi, hogy nincsenek írásjelek, és ez így is van rendjén: a szavak önmagukban nem igénylik ezeket – a vers végén kérdezzen vagy kiáltson fel magában az olvasó, ha akar…
    A szó, a versezet nyelvezete egyébként egyszerű és teljességgel köznapi, bármiféle irodalmi áthallás nélkül – maga a beszélt nyelv, csakúgy, mint az eredetiben. Ami nem jelenti azt, hogy könnyű lehetett fordítani: az egyszerű szó éppoly esendő, mint a választékos irodalmi.
    Ezért aztán a versek hozzánk szólnak. Majd az alább sorakozókat olvasva: vajon akadna valaki, aki nem a szerencsétlen sorsú, fedél nélküli honfitársainkra gondol, elementáris részvéttel? (Netán önmagára, felismeréssel…)
    Minden egyes vers egy gyöngyszem – igaz, nem az egyformaságában fénylő igazgyöngy, hanem inkább a vándorlások során talált fából pár késvágással formázott, rusztikus darab. (Szám szerint, ha jól számolom, 187, plusz-mínusz 1.)
    Olvasását minden költészetet kedvelőnek ajánlom, még akkor is, ha a zen-ből egy betűt sem ismer: kedvére válogathat a darabokból, fűzhet magának kellő számú gyöngyből olvasót. Ám ha csak egyetlen szemet talál, ami hozzá szól, azt is jól őrizze meg magának!


főtt fogtam zúzmarás kora
étel egy éjen reggelre
melege tetűt van maradt
kézről melegebb egy egy
kézre nálam nyughely csillag
száll valahol nincs
rossz
nap

hóra Taneda Szantóka (1882–1940)
hulló Szabadhaikuk Terebess Gábor fordításában, 2006

http://terebess.hu/haiku/koltok/taneda.html

Bakos Ferenc

A lap tetejére