NAPÚT 2010/3., 4–10. oldal
Tartalom
Vörös István
A költészetről
Szabó Roland
Képekbe zárkózik a semmi
1 A Magyar Írószövetség elnöksége 1964 kora tavaszán határozta el, hogy április 11-ét, József Attila születésének évfordulóját a költészet napjává nyilvánítják hazánkban.
2 József Attila: Curriculum vitae. Az állást kereső költő 1937 februárjában nyújtotta be önéletrajzát az Első Magyar Papíripari Rt.-hez, de kérvényét elutasították.
3 Lásd: [Márer György:] Új magyar költő, akinek élete Jack Londonéval vetekedik. A Hét, 1928. május 4. In: Kortársak József Attiláról I–III. Szerkesztette: Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tverdota György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. Idézett hely: I. 110–112.
4 Németh Andor: Írók furcsa élete. József Attila. Literatura, 1928. augusztus. In: Németh Andor József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Bp., 1989, 345–351. (Kiemelések az eredetiben.)
5 József Attila A város peremén című versében használja ezt a jelzős szerkezetet, a költészetét értő és továbbörökítő befogadókra célozva.
6 Vö.: „Exegi monumentum aere perennius” – magyarul: „ércnél maradandóbb emléket állítottam magamnak”. Az írói halhatatlanság tudatának jelmondata – eredetileg Horatius római költő ódájából vett idézet –, mely szállóigévé vált.
7 József Attila: Erőének. 1922. április 11. körül íródott; jellegzetes születésnapi vers. (Lásd: József Attila összes versei. Közzéteszi: Stoll Béla. I–III. Balassi Kiadó, Bp., 2005. Idézett hely: III. 92. – A továbbiakban: Stoll.)
8 József Attila: Tiszta szívvel. Megjelent 1925. március 25-én a Szeged című hírlapban. (Lásd: Stoll, i. m. I. 386–387.; III. 136–137.)
9 József Attila: Április 11. A verset a költő Szegeden írta, és 1925. április 22–23-án írt levelében küldte el Szatmári Rozáliának, a költő szegedi egyetemi társának. (Lásd: Stoll, i. m. I. 398–399.; III. 137–138.).
10 1898-ban az Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországán nemzeti ünneppé emelték április 11-ét, az 1848-as alkotmányos és polgári átalakulást rögzítő ún. áprilisi törvények szentesítésének emléknapját. Ez az ünnepnap érvényben volt egészen 1927-ig, március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánításáig.
11 Uo.
12 József Attila: József Attila. (A vers első sorában, a név eredetileg is kurzív.) A Kassák hatását idéző vers minden bizonnyal 1925-ben, a költő bécsi tanulmányai idején íródott, az avantgárd irodalmi mintáit követve. Stoll Béla is ennek alapján sorolta be a kritikai kiadásban. (Lásd: Stoll, i. m. I. 375.; III. 130.)
13 József Attila: [Anyám meghalt…] Stoll Béla az 1926 nyarán keletkezett versek között közölte a kritikai kiadásban. (Lásd: Stoll, i. m. I. 471.; III. 143.)
14 József Attila: Bevezető. 1927. május 8-i levelében küldte el Budapestre nővérének, József Jolánnak. (Lásd: Stoll, i. m. I. 525.; III. 148.; 153.)
15 József Attila: József Attila. Stoll Béla a Bevezető párversének tartja. Szerinte a vers valószínűleg 1928. február–március körül, a költő Párizsból való hazatérése után keletkezett, amikor Makai Ödönnel való összeveszése miatt hónapokig nem volt hol laknia. Megjelent az Együtt 1928. április 10-i számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 24.; III. 153.)
16 József Attila: Nemzett József Áron. A költő 1928 áprilisában küldte el a vers kéziratát Kuncz Aladárnak. (Lásd: Stoll, i. m. II. 26., III. 154.)
17 József Attila: Haszon. Megjelent a Korunk 1933. szeptemberi számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 184–185.; III. 191–192.)
18 József Attila: A város peremén. Megjelent a Korunk 1933. július–augusztusi számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 172–176., III. 188–189.)
19 József Attila: Reménytelenül. Lassan, tűnődve. Megjelent a Nyugat 1933. április 1-jei számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 201.; III. 196.)
20 József Attila: Vas-szinű égboltban… Megjelent a Békésmegyei Közlöny 1934. december 2-i számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 203.; III. 196.)
21 József Attila: Számvetés. A vers keltezése: „Bp. 1933. nov. 11. 8-kor a Bucsinszkyban”. (Lásd: Stoll, i. m. II. 222–223.; III. 200.)
22 József Attila: Eszmélet. X. – A versciklus a Pesti Napló 1934. augusztus 15-i számában jelent meg. (Lásd: Stoll, i. m. II. 236–247.; III. 201–202.)
23 Az Eszmélet IX. strófájában írja: „Láttam, hogy a mult meghasadt / s csak képzetet lehet feledni; / s hogy nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt – / minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!”
24 József Attila: Nagyon fáj. Megjelent a Szép Szó 1936. novemberi számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 366–370.; III. 226–227.)
25 Uo.
26 József Attila: Kései sirató. Megjelent a Szép Szó 1936. decemberi számában. (Lásd: Stoll, i. m. II. 391–395.; III. 229.)
27 József Attila: Flóra. Megjelent az Ujság 1937. március 28-i számában. Az idézet szövegkörnyezete: „Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban? / Fontold meg jól, szived mily terhet vállal, / Én, aki vele mind csak hadakoztam, / kibékülnék a haragvó halállal.” (A szövegforrásokról lásd: Stoll, i. m. II. 428.; III. 241.)
28 József Attila: Születésnapomra. Megjelent a Szép Szó 1937. április–májusi számában. Stoll Béla jegyzetei szerint a verset 1937. április 10-én, születésnapja előestéjén olvasta fel Flórának a költő a Budai Vigadó kávéházban. Idézi Fehér Erzsébet észrevételét is, mely szerint „a vers létrejöttében inspiráló szerepe volt annak a ténynek, hogy a költő álláskérelmét elutasították”. (Lásd: Stoll, i. m. II. 446–447.; III. 242–244.)
29 Lásd: g. i. [Gábor István]: Egy „mai magyar” a mozdony kerekei alatt. Brassói Lapok, 1937. december 6. 2. (Szövegét lásd in: Kortársak József Attiláról. I. 573–574.)
Valachi Anna
Időutazás
József Attila születésnapjai nyomában
Számoljunk vissza képzeletben százöt esztendőt!
1905. április 11. kedd, este kilenc óra. A ferencvárosi Gát utca egyik körfolyosós bérházának emeleti szoba-konyhás lakásában először sír föl az a csecsemő, akinek a születésnapját immár negyvenhat éve1 a költészet napjaként ünnepeljük Magyarországon.
Szülei titkon azt remélik, hogy nagy jövő vár az öt és fél kilós újszülöttre, akit négy nap múlva Attila keresztnéven anyakönyveznek. Ez a név meglehetősen ritka akkoriban a külvárosi munkáskörnyezetben. A családi legenda szerint József Áron, a gyermek harmincnégy esztendős szappanfőző munkás édesapja – aki két lánya után már-már rögeszmésen fiú-utódra vágyott – egy jósálom hatására választotta a hun király nevét. A gyerekvárás idején megjelent álmában egy ősz öregember, akitől megtudta: teljesül régi vágya, fia születik, s híres ember lesz, ha felnő, ezért nevezzék Attilának.
A cseperedő fiúcska a születésével kapcsolatos legendát minden élethelyzetben titkos erőforrásnak tekinti. Még akkor is, amikor gyermeki ésszel fölfoghatatlan traumák érik. Hároméves, amikor apja egyik napról a másikra otthagyja a családját, alkalmi munkákból tengődő feleségére hárítva a három gyerek (Jolán, Etel, Attila) fölnevelésének terheit. Két esztendő múlva, amikor a gyönge-beteges mama nem bírja tovább a cselédeskedést, a kis Attila, hétéves nővérével, Etussal együtt falusi nevelőszülőkhöz kerül, állami gondozásba. Az ott átélt megrendítő élmény további sorsát és észjárását is meghatározza: öcsödi „nevelőapja” ugyanis a füle hallatára jelenti ki, hogy Attila név nem létezik, s azontúl Pistának szólítja. A megdöbbent kisfiú úgy érzi: a létezését vonják kétségbe – ezért állhatatosan ragaszkodik igazi nevéhez, önazonosságának szimbólumához.
„Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre – írja utolsó önéletrajzában –, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”2
Mindez ma már József Attila közismert legendáriumához tartozik, hiszen ahogy múlik az idő, a „csodagyerekként” elhíresült árva költő maga is tudatosan alakítja énképét a róla szóló híradásokban és verseiben. Barátai előtt valósággal kérkedik a nyomorával. Hányatott életútját a pikareszk regények mozgalmas epizódjaiként igyekszik beállítani a róla készülő újságcikkekben. 1928 nyarán már ő az „új magyar költő, akinek élete Jack Londonéval vetekedik”,3 aki „Volt kanász, szárazdajka, fahordó, kenyeres, cukrászfiú, hajósinas, kukoricacsősz, mezei napszámos, bankhivatalnok, könyvügynök, egyleti szolga, házitanító és újra rikkancs. Próbált meghalni: lúgkővel, gázzal, kötéllel, bicskával, méreggel és vonatelgázolással. Huszonhárom éves”.4
Korai identitás-válságával magyarázható, miért érez egész életében belső késztetést, hogy születésnapjain, vagy április 11-éhez közeledvén, saját nevét és önreflexióit is beleszője verseibe. Így merít erőt a kiválasztottságára utaló Attila névből, s egyúttal önnön képzeletbeli halhatatlanságát is megalapozza. Úgy gondolkodik: a közreadott műalkotás mindaddig fennmarad, amíg az emberiség kollektív emlékezete: a kultúra létezik, a „hű meghallók”5 által tovább éltetett versek pedig „ércnél maradandóbbá”6 teszik költőjük nevét.
Időrendben olvasva József Attila születésnapi költeményeit, tanúi lehetünk, miként válik, önnön nevébe kapaszkodva, egyre öntudatosabbá az apátlan-anyátlan, szeretetre sóvárgó, lelkileg roppant labilis-sérülékeny fiatalember. „Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak / És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén. / Én vállamra veszem a Tavaszt / S a szívemnek hozom el”. Emberfeletti tettekre edzi magát a mágikus szavakkal Erőének című versében, de azt sem titkolja: „ajkaim keserű rimeknek a bánatát facsarják […] S én még tudok is alázattal borulni / Anyám begyepesedett koporsójára”.7
Szülei – kivált apja – emlékéhez azonban ellentmondásosan viszonyul. Hiányukat büszke-provokatív tagadással híreszteli 1925 tavaszán Tiszta szívvel című versében: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám / se bölcsőm, se szemfedőm / se csókom, se szeretőm.”8 Egy hónappal később, huszadik születésnapján írt Április 11. című versében csalafinta logikával, szükségszerű véletlen következményeként teremti meg önmagáról a rendhagyó származású, nagyra hivatott ember legendáját. A családfa növényi természetére asszociálva, a virágok beporzásához hasonló természeti jelenség metaforájával jeleníti meg világrajöttét, amint a szeszélyes szél saját „fiaként” röpteti őt falvakon-pusztákon át a „pesti, csatakos külvárosba”: „A kártyás munkásnak fiúként, / S a szép, ifjú mosóasszonynak, / Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, / Fejkendőbe kötözött gondnak.”9
S mivel április 11. az első világháború előtt állami ünnep volt10 – az Osztrák–Magyar Monarchia magyaroknak szóló törvényszentesítésének évfordulója –, a költő saját születésének időpontját („valami nagy ünnep volt”) országos jelentőségű eseménynek nyilváníthatta: „Reménységnek és tulipánnak / Kicsikis deszka alkotmányba / 1905-ben ígyen / Iktattak be az alkotmányba.”11
Világrajötte dátumán kívül saját nevét is verscímmé emelte: „József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még / anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott” – így kezdődik József Attila12 című vallomása – önmagához. Anyja hiányát mind gyakrabban említi múltban kutakodó, de még nem számadás jellegű születésnapi költeményeiben. „Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben”13 – fogalmazza meg huszonegy esztendősen legbensőbb dilemmáját, amelyre élete utolsó éveiben öngyötrő emlékezéssel, „szabad ötletekre”, spontán képzettársításokra alapuló lélekelemző módszerrel keresi majd a választ.
Párizsi tanulmányai idején, „anarchista” korszakában is kedvét leli a névmágiás költői játékban. Batu kán, a nyugathódító tatárok fővezérének „pesti rokona”-ként, megfélemlítő harci kiáltásokkal, fenyegető hadüzenetként jelenti be létezését új kötete nyitódarabjának szánt, Bevezető című versében: „hejh burzsoá! hejh proletár! – / én, József Attila, itt vagyok!”14 Ugyanezzel a lendülettel írja meg József Attila című „sírversét”, melyben múlt időben, külső szemlélőként idézi föl önnön „néhai” alakját, erényeit keserű tapasztalataival ellenpontozva: „Vidám és jó volt s tán konok, / ha bántották vélt igazában. / Szeretett enni s egyben másban / istenhez is hasonlitott. / Egy zsidó orvostól kapott / kabátot és a rokonok / úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam. / A görög-keleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot – / országos volt a pusztulásban”. A vers végén még meg is vigasztalja a „gyászolókat”: „no de hát ne búsuljatok”.15
Ekkoriban még – nyilvánvalóan kompenzációs szándékkal – nyeglének tűnő, polgárpukkasztó stílusban emlegeti az árvaság, a társtalanság fájdalmas tapasztalatait:
„Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb súroló kefék.
Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.”16
A hetyke hang azonban megtévesztő: szomorú életleltár ez, a huszonhárom éves költő magányának, hiányérzeteinek megrendítő jegyzéke.
Keresztnevét 1933 tavaszán írja le utoljára versben, az osztályharc fontosságát magyarázó költemény utolsó strófájában: „Attila, folytatnám, de unnád; / tudod, hogy nem élsz lazacon – / vagy ténferegsz, vagy adnak munkát / s itt állsz és ott ül a haszon”.17 Az ugyanekkor született „történelmi ódában”, A város peremén című híres versében még a kollektívában feloldódó én, az „új nép, másfajta raj” szószólójaként fejezi ki magát a költő, „az adott világ varázsainak mérnöke”, aki „tudatos jövőbe lát / megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.”18
Huszonnyolc évesen azonban be kell látnia: a vágyott Petőfi-szerepet – az önbeteljesítőnek szánt versbeli jóslat ellenére – nem játszhatja el a valóságban, legföljebb képzeletben. Szíve (önmaga versbeli megjelenítője) és szava (költői fegyvere) kényszerű aszkézisben várja az elhúzódó „téli éjszaka” végét, a „semmi ágán vacogó szív”19 metaforájával szemléltetve kozmikus magányát és szavai hiábavalóságát: „Fáj a szívem, a szó kihül. / Dehát kinek is szólanék”.20
Számvetései egyre riasztóbbak: „Ettem-ittam fekete, undok / mocskot és csípős trágyalevet; / ember vakmerőbb nem lehet. / Ám eddig sohasem voltam boldog. // Engem sunyiságra oktat az erkölcs. / (Rólad is ezt hiszem.) / Huszonnyolc éve éhezem. / Rajtam már csak a fegyver foghat.”21
Személyes kudarcaira, szenvedéseire, felnőtté válási képtelenségének okára 1934-től már egyetemes érvényű választ keres. A pszichoanalízis kínálta módszert követve, már terapeuta irányítása nélkül is, mind intenzívebben merül el személyes múltjában. Az Eszmélet című versciklusban fogalmazza meg döntő felismerését, mely huszonkilencedik születésnapjához köthető: csak a családi kötöttségeitől megszabaduló, felnőtt férfi képes szabadon alakítani a sorsát. Az individualizáció – az egyénné válás – feltétele tehát a születés és elvegyülés után: a kiválás. „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.”22
De aki szenved az egyedülléttől és „nem tud mást, csak szeretni”,23 annak a leválás/elválás kibírhatatlan érzelmi megpróbáltatásnak tűnik.
Anyja – akivel valaha egy testet alkotott – 1934-től kezdve főszerephez jut „tűzhelyre, családra” vágyó fia ontogenetikus, én-központú költészetében. A titkos összefüggések nyomába eredő, múlt-centrikus, oknyomozó pszichoanalitikus látásmód a költő ön- és világszemléletét is megújítja. Miközben terapeutája, Gyömrői Edit rendelőjében szabad asszociációval igyekszik föltámasztani és tudatosítani elfojtott-eltemetett gyermekkori élményeit és traumáit, eltűnnek az idő és a tér korlátai.
Pszichodrámaszerűen újraélt élményei alapján – a kezelés során elsajátított analógiás gondolkozás birtokában – univerzális világmodellt alkot, a magzati lét idején anyjával duál-unióban élő gyermek nézőpontjából, aki számára az anyaméh jelenti a világmindenséget és az ősbiztonságot. Újra meg újra átéli képzeletben a végső elszakadás lelki megrázkódtatását, s a benne élő gyermek szabadjára engedett ösztönös késztetéseivel, indulataival táplálja ambivalens érzésvilágú anyaverseit.
Ekkortájt már szinte minden verse „születésnapinak” minősíthető, hiszen az emlékezés rituáléja – mely egyben a halott anya virtuális újrateremtése – minduntalan fölidézi önnön világrajöttének pillanatát, egyúttal a véges emberi lét biológiai és morális törvényeit: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat […] Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell”24 – írja a Gyömrői-korszak summájának tekinthető Nagyon fáj című költeményében. Szerelmi kudarcai okát is szorosan összekapcsolja az imádott-gyűlölt, „hűtlen” anya emlékével, aki korai halálával ugyanúgy sorsára hagyta gyermekeit, mint annak idején kámforrá vált apjuk. „Ki szeret s párra nem találhat, / oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat”25 – a szikár ténymegállapítás mögül kihallatszik a hiányával kísértő mamának szóló burkolt szemrehányás.
Az „anyja szerelmén csüggő” harmincegy éves költő a reménytelen szerelmi vágyódás disszonáns érzéseit mozgósítva, nosztalgikus-áhítatos-átkozódó, majd kijózanodó hangon szólongatja szülőanyját a Kései siratóban, s végül rezignált-bölcs férfiként néz szembe a mindenkire érvényes léttörvénnyel: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.”26
A „haragvó halállal”27 kibékülni kész költő a Flóra iránt érzett, új reményeket keltő szerelem kétes bizonyosságába kapaszkodva írja utolsó születésnapi versét 1937. április 11-én. Játékos-magabiztos hangon, már minden létező szenvedést maga mögött tudva, „csak azért is” derűvel néz szembe az idő múlásával: „Harminckét éves lettem én”. A könnyed lejtésű, virtuóz formájú-rímelésű „meglepetés-költemény” csak félig életleltár; valójában költői prófécia, mellyel önnön halhatatlanságát jósolja meg a költő: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / tani- / tani.”28
Ekkor még nem is sejti, milyen hamar valóra válik jövendölése. Alig nyolc hónap múlva kezdődik az új időszámítás, posztumusz öröklétének kezdete. Tragikus halálának napját, december 3-át méltán tekinthetjük második – irodalmi szempontból az igazi – születésnapjának, hiszen életében csak kevesen tudták fölmérni költészetének jelentőségét. Szárszói temetésétől szilveszterig azonban, alig egy hónap leforgása alatt, több mint száz cikk jelent meg róla – harmadannyi, amennyi az első kötetétől számított tizenöt év alatt összesen; s akadt olyan nekrológíró is, aki már a temetés másnapján „a mai magyar irodalom legnagyobb költőjeként”29 búcsúztatta.
Beteljesedett hát a családi jussként rá hagyományozott legenda: a jóslat valóra vált. József Attila önkéntes halálával posztumusz örök életre „szülte” magát, s ma is „egész népét” tanítja eszméltető költészetével.
Ezzel visszaérkeztünk a jelenbe. Időutazásunk véget ért.
Utóélete legalább ilyen kalandos – de annak a történetnek már nem József Attila írta a forgatókönyvét.