NAPÚT 2010/3., 112. oldal
Tartalom
Rakovszky Zsuzsa
Szénási Ferenc
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtették ki először válaszaikat a folyóirat 2009/5. számában, most újabb hét gyakorló interpretátor mondja el gondolatait az alábbi kérdésekről:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Szávai János
a) Pontosság elsősorban, vagyis nemcsak a szavak, kifejezések jelentésének, hanem egyúttal a hangütésnek, a tónusnak a megközelítő visszaadása, azután a jó ritmus, s azzal együtt a jó hangzás. Mindez, így utólag látom, a flaubert-i stílusideál leképezése a műfordítás terrénumába.
A Céline-fordítások kihívása átértékeltette velem ezt a credót. A céline-i szöveg kényszere adja, hogy ezentúl nagyobb egységekben kell gondolkodnom, nem a szavak, hanem egész szekvenciák visszaadásáról van szó, vagyis olykor pontatlanságok is szükségesek a szekvencia pontosságának megteremtéséhez. S még fontosabb, elsőrendűen fontos (ahogyan Nietzsche mondja a műfordításról) a megfelelő ritmus.
b) A műfordítás – elsősorban – közvetítés. Nélkülözhetetlen eleme a magyar irodalomnak.
Vagy:
A műfordítás: újraírás. A jó műfordítás olyan újraírása az eredeti szövegnek, amely – Paul Ricoeur szavával – nem a nyomkövető referencialitást, hanem a metaforikus referencialitást teszi meg céljának.