NAPÚT 2010/6., 119–122. oldal
Tartalom
Bereti Gábor
A létteljesség mércéje
Bánosi György
Ki a zsákutcából
Párhuzamosok találkozása – nem a végtelenben
Lakatos Mihály erdélyi magyar író – Budapesten, Ioan Groşan erdélyi román író – Bukarestben. Életpályájuk akár el is kerülhette volna egymást, de nem ez történt. Véletlenek pedig, mint tudjuk, nincsenek…
Ioan Groşan: Vaslui megye a NATO-ra gyúr, M-érték Kiadó, Budapest, 2009 |
1988 óta folyamatosan közöl verseket, novellákat, színműveket, publicisztikát, valamint fordításokat a kortárs román és francia prózából. Az erdélyi, a magyarországi, a délvidéki és a felvidéki magyar lapok, folyóiratok egyaránt a szerzőjüknek vallhatják. A Serény Múmia elnevezésű fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagja. 1995 óta öt önálló kötetet tudhat magáénak: az Előjáték és A ribanc című novelláskönyve Marosvásárhelyt és Csíkszeredán jelent meg a kilencvenes években, 2002-ben azután két műve is a kolozsvári Kriterionnál – a Vizit a gömb túloldalán című dráma- és az Etimo apó csodálatos meséi című meséskötete –, végül pedig, a tavalyi könyvhétre, Budapesten a Vaslui megye a NATO-ra gyúr című Ioan Groşan-sci-fi műfordítása. Nyolc erdélyi és egy bácskai antológiában társszerzőként szerepel.
Irodalmi munkásságát olyan elismerések fémjelzik, mint a bukaresti Ifjúmunkás 1988. évi Debüt-díja, az 1990-es évtizedben az EMKE drámapályázatának fődíja, a pozsonyi Szőrös Kő című folyóirat novellapályázatának I. díja, a Színházi Világnapon rendezett szegedi II. Országos Tehetségkutató Színműíró Versenyen I. helyezés, a zsűri, a közönség és a Magyar Rádió díja. 2007-ben a Székelyföld folyóirat Prózadíjjal tüntette ki. Miután felsőfokú román és francia nyelvvizsgával rendelkezik, egyfelől az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda hivatalos és aktív fordítójaként, tolmácsaként is serénykedik, másfelől viszont e két nyelvterület szépprózáját, közel másfél évtizede ülteti át anyanyelvére. Esszé-, novella-, regényrészlet-fordításai a Helikon, a Nagyvilág, a Székelyföld és az Observator cultural (a bukaresti Román Kulturális Intézet folyóirata) hasábjain láttak napvilágot.
E minőségében találkozott egy tehetséges román alkotó életművével. Ioan Groşan próza- és drámaíró, publicista az egykori Szatmár vármegye nagysomkúti járásában található Kővárhosszúfaluban született (ma a romániai Máramaros megyében Satulungnak hívják), ahol magyarok, románok egyaránt élnek. Lakatos Mihálynál előbb, az 1970-es évtizedben járt ugyancsak a kolozsvári egyetemre, ő román–spanyol szakon szerzett oklevelet 1978-ban. Hallgatóként alapító tagja, szerkesztője volt az intézmény nagynevű diáklapjának, a román, magyar és német nyelvű oldalakkal megjelent Echinoxnak, amelynek magyar részét olyan munkatársak fémjelezték, mint Beke Mihály András vagy Bretter Zoltán. Az 1989. évi forradalomig tanárként dolgozott, majd a rendszerváltozás után teljesülhetett régi vágya, hogy a sajtóban tevékenykedhessen. Először a fiatal írók Contrapunct című folyóirata, majd egy szatirikus hetilap, az Academia Catavencu foglalkoztatta, jelenleg a Ziua című napilap publicisztikai rovatának a munkatársa.
Számos kötete jelent meg Romániában és külföldön. Ő a Román Írószövetség Debüt-díját nyerte el 1985-ben, ezt követően ugyanezen szervezet tüntette ki 1992-ben Prózadíjjal. A 2007-es esztendő – hasonlóképpen Lakatos Mihály csíkszeredai elismeréséhez – számára a Convorbiri literare (Irodalmi beszélgetések) című folyóirat prózadíját hozta meg a számára.
A brassói AULA Könyvkiadó 2002-ben adta ki a Judeţul Vaslui în N.A.T.O. című könyvét, amelyet Lakatos Mihály Vaslui megye a NATO-ra gyúr címmel fordított le, a budapesti Mérték Kiadó pedig 2009-ben megjelentetett. Az eredetileg a kilencvenes évek vége felé, az Academia Catavencu hetilapban folytatásokban megjelent sci-fi-paródia a XXI. század végén, 2084-ben játszódik. Az elképzelt alaphelyzet: Oroszországon, Fehéroroszországon, a Dnyeszter-menti Köztársaságon, Kínán, Leshotón kívül már csak Románia két megyéje: Szilágy és Vaslui nem került be az Észak-Atlanti Védelmi Szervezetbe (az ország többi része, bár fokozatosan, már korábban bejutott). A moldvai határon fekvő Vaslui számára semmi sem drága, hogy az erdélyi megyével folytatott versenyben ő győzzön – e törekvés szarkasztikus humorú és az utópiába hajló víziója a könyv.
A Vaslui megye a NATO-ra gyúr olvasása közben – ahogy a fordító írja egy helyütt – a szerző kínos helyzetbe hozza azokat, akik a villamoson vagy a metrón szeretnek olvasni, tudniillik ellenállhatatlanul szalonképtelen röhögés buggyan ki belőlünk. Csak látszólag fantasztikus irodalommal van dolgunk, Groşan vaskosan a XX–XXI. századforduló eseményeire, személyiségeire, életérzésére, kelet- és nyugat-európai, sőt amerikai mentalitására utal vissza 2084-ből. A Lajtától keletre sokban hasonló a geopolitikai helyzetünk, történelmünk, gyarlóságaink, árulásaink, törleszkedéseink – ezek görbe tükre a könyv.
Mint egy nemrég lezajlott író-olvasó találkozón elmondta Lakatos, a kommunizmus Groşan életében mély nyomokat hagyott. Akkoriban a friss diplomásokat központilag helyezték – többnyire szándékuktól függetlenül – az ország ama részébe, ahol a szakjukon végzettekre épp szükség volt. Az író az oklevele megszerzése után csak úgy kerülhetett az akkor „zárt” városnak számító Bukarestbe, hogy a magas rangú pártvezető, Fazekas János lánya is épp akkor végzett, a kedvéért ezért, hosszú évek után először, abban az évben írtak ki fővárosi állásra pályázatot, s hogy „ne lógjon ki a lóláb”, rögtön nyolcat. Így kerülhetett közéjük Groşan. A forradalomig, pártonkívüliként, persze nem kerülhetett a sajtó közelébe, így pedagógusként kereste a kenyerét.
A pártállami időket egy a fordítónak adott interjújában így jellemzi : „A fiatal vagy kevésbé fiatal írók számára a legnagyobb problémát egyaránt a cenzúra jelentette. Ceauşescu látszólag megszüntette a cenzúrát a ’80-as években, de valójában megduplázta különböző bizottságokkal, amelyek szűrőjén a könyvnek vagy a filmnek át kellett jutnia ahhoz, hogy megjelenhessen. A film esetében a Honvédelmi Minisztériumban egy külön bizottság működött, amely azt ellenőrizte, hogy a műalkotás nem feketíti-e be valamilyen formában minden idők román hadseregét.” A kommunista ideológia, az író szerint, „noha az élet minden területén jelen volt, a jóérzésű emberek úgy tekintettek rá, mint egy elkerülhetetlen rosszra, következésképp elszigetelték, nem hagyták, hogy behatoljon a bensőségesebb szféráikba, úgy őrizkedtek tőle, mint egy fertőző, szégyenletes betegségtől”.
Groşan, aki a saját bőrén érezte az önkényuralmat, a könyvében természetes módon teszi nevetségessé azt. Ceauşescut süsü diktátornak nevezi, akinek még a korabeli Nyugat is bókolt, és aki számára, közismerten, makettből Potemkin-falvakat építettek, amelyeket a „munkalátogatásai” után lebontottak – a regény idején azonban már a târgoviştei Disneylandben hétvégeken, szórakozásból, újra meg újra agyonlövik.
Az író nagy erénye, hogy úgy a saját népét, mint a térségben élő többi népet egyaránt képes kritikával szemlélni, természetesen a humor, a szatíra eszközeivel, akár a róluk élő sztereotípiákat is segítségül híva ehhez. A románokról, magyarokról, szászokról, oroszokról, azok vélt vagy valós tulajdonságairól, egymáshoz való viszonyáról vérbő iróniával szól, soraiból az ellentétek szítása helyett inkább a szeretet köszön vissza.
Jelentős részt szentel a szerző a könyvben egy a Moldvai Köztársaságban élő kisebbségnek: a törökökkel rokon gagauzoknak. A Teli Félhold nevű folklór-együttesük – egy, két év múlva sorra kerülő izlandi fesztiválra időben elindulva – épp abban a szállodában foglal helyet, amelyben a NATO-csatlakozás ügyében helyszínelő tábornokok. A rozoga Karosa buszon érkező csapat egy kanyarban elveszti Arkagyijt, az öreg prímást koporsóstul, aki alkoholizálás okozta tetszhalálából egy árokban ébred fel. Mint utóbb kiderül, Gagauzia egy föld alatti alagúton akar egyesülni a NATO-ba tartó Vasluival. Eddig ugyanis olyan előnyös partnerségekben volt része a keleti integráció során, mint az ejtőernyős partnerség Oroszországgal, a repcepartnerség Üzbegisztánnal (gagauz repcét adtak üzbég műszörme kucsmákért), a sárgarépa-partnerség Dagesztánnal (répát szintén kucsmáért), a habkőpartnerség Fehéroroszországgal (habkövet füles sapkáért), a bőrpartnerség Ukrajnával (bőrt villanyáramért) vagy a tehénszarpartnerség Türkmenisztánnal (tehénszart kecskeszarért). A világ vérkeringésébe is kissé bekapcsolódtak, elég, ha csak az ENSZ „Tyúkot élelmiszerért” programjára utalunk, amikor is Gagauzia élő tyúkot szállít cserébe a világszervezettől érkező tápért, továbbá a Gagauz–Amerikai Spermabankra, aminek keretében ők látják el Nebraska állam összes in vitro megtermékenyítő klinikáját.
De hát csoda-e ez egy olyan groteszk világban, ahol Fidel Castrót négyszer klónozták, először már tíz évvel Dolly juhocska előtt, így azután észrevétlenül megszűnt antiimperialistának lenni, ahol az orosz–amerikai Békés Elvándorlás Nemzetközi Előkészítése Stratégia keretében már a földönkívüliek megszállása esetén szükséges teendőkre készülnek, vagy PHARE-program működik a mezőgazdasági dolgozók tömeges kijózanítására?
Korábban említettük, hogy Groşan már szülőfalujában kapcsolatba került a magyarokkal. Nem titkolja, hogy például A Pál utcai fiúk olvasása közben úgy sírt, mint akinek egy kerékkel több van. A szóban forgó regényének is sok magyar szereplője van. Interjúkérdésre válaszolva elmondta, hogy „Hosszúfaluban nőttem fel, Teleki gróf kastélyát úgy ismertem, mint a tenyeremet. Gyermekkoromban a kastély volt a helyi téesz székháza. A községben jelentős számú magyar közösség él, így aztán a magyar gyerekekkel mindig együtt játszottunk a kastélyban. Sajnos néhány káromkodás (amelyek magyarul is tudó barátaim szerint expresszivitás szempontjából világelsők) kivételével nem tanultam meg tőlük magyarul. Ami a viszonyt illeti, a románok és a magyarok főként katasztrófák (lásd az 1970-es árvizet) vagy drámai események (veszprémi gyilkosság) alkalmával tartanak össze, ezért felteszem a kérdést: mi lenne, ha végre az örömeinket is megosztanánk egymással? Hát nem együtt vagyunk az EU-ban, a NATO-ban, Vaslui megyéstül-mindenestül? Miért ne örülnénk együtt, amikor ötvenévnyi elszigeteltség után újra visszataláltunk Európához, a humán értékekhez? Amúgy könnyekig meghatódtam, látván a veszprémiek viszonyulását Marian Cozma édesapjához…”
Nos, az írásom elején azt állítottam, hogy véletlenek, pedig nincsenek. Két olyan felfogású ember, mint Lakatos Mihály és Ioan Groşan magától értetődő, hogy egymásra talált. A hasonló gondolkodásmód mellett, jómagam a fordító személyiségét is megismerve – évekig egy szobában dolgoztunk –, nem érzem kétségesnek azt sem, hogy a saját humorához közel állónak érzi Groşan stílusát, hisz ő maga is hasonló szellemességgel ír. Már dolgozik a román tollforgató korábbi, szintén humorral átszőtt, történelmi regényének, a Száz év kelet kapujában című könyvnek a magyarra való átültetésén. Úgy tűnik, a párhuzamos életutak immár tartós együttműködésben találkoztak. Adja Isten, hogy – Groşan vízióját megvalósítván – a két nép történelmi szembenállása is hasonlóan termékeny együttműködésben oldódjon fel egyszer.
Székely András Bertalan