NAPÚT 2010/10., 64–67. oldal


Tartalom

Kis Pintér Imre
irodalomtörténész

Bágyoni Szabó István
író, költő, műfordító, újságíró

Kő Pál

szobrász (Perespuszta, 1941. június 2.)

    Önarcmás (Ceruzarajz 2010. 09. 02)
    Így a vége felé, mán csak-csak másképpen látszik a világ gyémánttengelye.
    Most, hogy így meghaltam, s lám, úgy néz ki, mégsem haltam meg igazán.
    Van még miért élnem?! Istennek terve van velem… így okoskodtam 2006. április 21-én a Merényi Gusztáv Kórház kórtermében. Kezdtem magamhoz térni. Hát jó. Akkor csinálom tovább. Feltámadok.

*

    Réges-régen arra gondoltam, elmegyek innen, Hevesről. Bejárom az országot, a világot, mint régen a szabólegények, és sok mindent összegyűjtve, megismerve térek vissza Hevesre. Ide, ahol születtem és ahol Édesapám, nagyszüleim, Béla és Anna, József és Ilona nyugszanak a temetőben. Itt él kedves Édesanyám, és így közelebb leszek hozzájuk.
    Túl két házasságon, harmadik feleségemmel, volt növendékemmel, Halassy Csillával visszakerültünk a Maczky nagyapámék által épített HÁZ-ba, Hevesre.
    Ez a HÁZ 1908-ban épült, és rengeteg lakója volt a háború alatt.

*

    1944-ben Hevest kitelepítették, mert itt volt Malinovszkij marsall főhadiszállása. Maczky nagymamám eladta a HÁZ-at, így minekünk menni kellett. Édesapám börtönben ült, 13 évre ítélték a szocialista rend megdöntéséért.
    Az 1956-os magyar forradalmat ellenforradalomként élték meg Kádár Jánosék. Na.
    Nélkülöztünk Édesanyámmal, de éltünk, ahogy tudtunk. Rokonaink és sok kedves barátunk segített minket ebben. Áldja meg őket a Jóisten.
    Múltak az évek.

    A HÁZ-ba közben lehoztam a szobraimat, rajzaimat, és Heves akkori vezetője, a nagyszerű ember, Kontra Gyula tanácselnök, történelemtanár támogatásával állandó kiállítást rendezhettem be. Glatz Ferenc, az MTA elnöke avatta fel. Mi Budapesten laktunk, és úgy jártunk le Hevesre, ahogy tudtunk. Én tanítottam, Csilla tanult, és vártuk a jó időt. Az még ízesül ide: Hevesen 1986-ban növendékeimmel megalapítottuk a főiskola művésztelepét. Ebben Kerek László és Tóth László barátaim segítettek. A régi községháza épületét közben szépen rendbe hozták, és ideköltözették a Helytörténeti Gyűjteményt. Ez maga a csoda, mert egy kosárfonó tündér (Hegedűs Bélának hívták) összegyűjtött kincseit a városra hagyta. Ez olyan, mintha Lázár Ervin írta volna.
    Az okos és kedvesen szerény Gyimesiné Gömöri Ilonka muzeológus rendezte meg az anyagot, remekül. Ebből a káprázatból érkezik meg a látogató abba az énáltalam megmintázott, megfaragott és összerakott világba, amit életszeletnek nevezek. Azért is hívom így, mert a munkáim sokfelé élnek ezen túl is. Köztereken, közintézményekben, magángyűjteményekben, múzeumokban és persze külföldön is.
    Sokfelé álldogálnak és házfalakon kapaszkodnak, pihennek, sőt bemennek a templombelsőkbe, ravatalozó elejére, magánházak, szállodák, banképületek, kórházak kertjében kapnak helyet. Ezek a munkák szívemből fakadtak, igényesek, mívesek, értéket hordozóak. Legtöbbször – s ez Szuromi Lajos tanár uram tanítása – tartozik hozzájuk egy történet is.

    Az egyik ilyen elmondhatóságot most idebiggyesztem, mert tipikus.
    Mind a két felnőtt gyermekem – édesanyjuk nagyszerű festőművész, Péterfy Gizella (második feleségem) – a Kölcsey Gimnáziumba járt, és ott érettségiztek.
    Igaz, Virágocska (1972) kicsi kerülővel, mert először a Radnótiba intézte el magának a felvételét és továbbtanulását. Nagyfiam, Boldizsár (1969) ekkor még esendőbb volt, neki még mi, szülők iparkodtunk segíteni. A történet úgy fejlődik tovább, hogy egy napon mind a két gyerek nagy titokzatosan közölte velünk, szülőkkel, menjünk be az igazgatónő, dr. Bátorfy Józsefné (Marika) hívására. Fontos és sürgős!
    Én mentem be Marikához. Közölte velem, szeretné megrendelni Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője szobrát. Kérdezte, hogy kell ezt csinálni?! (De nagyon gyorsan, ha nem haragszom, mert az ügy sürgős.)
    – Mi történt? – kérdeztem.
    – Itt járt a francia elnök, Francois Mitterand – mivel az iskola kétnyelvű! –, és sokáig állott némán a Kölcsey-portré előtt, majd hozzám lépett és azt mondta: „Kedves Asszonyom, én nem ilyennek képzeltem a Himnusz költőjét!” Rögtön intézkedtem, és kérem magát, készítsen terveket, készüljön el a szobor.

    Török Péter tájépítészt és barátját, Fazakas Gábor építészt kértem tervezőtársaimnak. A szép szecessziós épület folyosójába költöztünk be. Kölcseyt úgy mintáztam meg, amint Pozsonyba megy az országgyűlésbe mint fiatal jurátus, karddal az oldalán. Szerényen, lehajtott fejjel, de elszántan. Az a lehajtottfejűség arra is jó volt nekem, hogy a szem megoldása kézenfekvővé vált.
    A szobor elkészült, s mielőtt átvittük a végleges helyszínre, ide, az Epreskertbe tettük ki.
    Szatmárnémetiből épp itt járt ekkor jó komám, Muzsnay Árpád. Azt mondta: – Hallgass ide, Lujos, én ezt a Kölcseyt átcsempészem valahogy a határon, mert ennek Sződemeteren kell állania. Kölcsey ott született. A kardot fölösleges rátedd, azt azonnal ellopják.

*

    A Csoóri Sándor vezette Magyarok Világszövetségén belül igény volt a csonkolt országrészek és a szórványmagyarság képző- és iparművészeinek vezetőre, így igazán nagy örömömre – távollétemben! – megválasztottak elnöküknek. Igen nagy szavazattöbbséggel! Erre igen büszke voltam és vagyok ma is, mert ez nem volt gyakorlat ez idő tájt.
    Így aztán – a Jóisten segítségével! – meglátogattam a kollégiumot Dunaszerdahelytől Zentáig. Temesvárra pont a román forradalom után két nappal érkeztünk, két busszal.
    Vezetőnk az edinburghi fesztivál igazgatója, Richard de Marco úr volt.
    „Érdekelnek a forradalmak” – mondta egy házak által zárt téren, ahol a pestis emlékére Mária-szobrot emeltek. Itt azután egy valóban szőke, svéd énekesnő szemerkélő esőben elénekelte a Rekviem a Földért cíímű gyönyörű áriát.
    A könnyeink nem látszottak, hiszen Isten irgalmas volt, ő is velünk együtt sírt (az egészet videóra vették).
    Az első feleségem egy szép, vékony, barna szemű, III-os gimnazista kislány volt: Leelőssy Évike. Éppen a féltestvéréért ment a Bajza utcai óvodába, Gusztikáért, amikor megpillantottam. Nagyon finom, jól öltözött volt, és vidámnak, ám társtalannak, szabadnak tűnt.
    Hamarosan szülői engedéllyel feleségül kértem. Az esküvő Szentendrén volt. Fogtam egy tatabányai bányászházaspárt tanúnak, meglepődtek, de vállalták. Utána ittunk egy korsó sört. Visszafelé hajóval jöttünk. Megvettem egy virágosstandot, és Évire szórtam az egészet. Boldogok voltunk. Kacagtunk hazáig.
    Nemsokára Évike babát várt, de az édesanyja józanul ecsetelte a jövőnket: „Se lakásotok, se állásotok, fiatalok vagytok, gyereket ide, ebbe a másfél szobás lakásba nem vállalhattok!”
    Igaza volt. Évi amúgy nagyon tehetséges színésznőnek indult. Ebben az időben ezerszer láttam a Mózest és Az ember tragédiáját. Marton Endre igazgató, rendező úr behívatott az irodájába. Arra kért, igyekezzek a kicsi feleségemre hatni, legyen pontos, tanuljon, iparkodjon, mert ő úgy látja – a fülemhez hajolt és halkan súgta –: „Ez a lány egy Jászai Mari. Bejuttatom a főiskolára, ha szót fogad.”
    Sajnos az élet kegyetlen! Évi nem tudott pontos lenni, később sem. Egy igazi kabóca volt, ezután is. Még kapott egy szép szerepet Huszárik Zolitól Szindbád című filmjében Ő játszotta Ruttkai Éva fiatal változatát (ha akarom, igazán főszerep!).
    Az élet ment tovább, a főiskola évei zajosan teltek, sok munkával és sok szerelemmel, Musti Margit, Évi és Gizi és Krisztina és katonaság és Gizi ismét.
    Dolgoztam műhelyekben, épületeken és temetőkben. Utakon, tereken és kastélykertekben. Vidéken és a fővárosban. Restaurátor kisinasként én voltam a lift a Miklós-torony munkálatainál, a Hiltont később tervezte meg Pintér Béla építész úr (statikusa Vadász Éva, mellesleg vívónő és olimpiai kerettag, Gizi osztálytársa volt).
    Ekkor én Görömbei Imre bácsi brigádjában dolgoztam, aki távoli rokonom is volt a felesége révén. Fáy Erzsike finom, pici fehérnép volt, gyönyörűséges és hatalmas hanggal megáldva. Az Állami Operaház magánénekeseként ment nyugdíjba.

    Egy napon az Úri u. 13.-ban dolgoztunk, és egy fiatal régész, dr. Csemegi József mászott fel az állványra hozzánk. „Fiam, te vidéki gyerek vagy – intézte hozzám a mondandóját –, olyan felelősségteljes munkával. Kérlek, nagyon lelkiismeretes legyél, ez fontos a siker érdekében.” A ház sarkán krétával bejelölt egy 2 m2-es felületet, amit mészvízzel kellett locsolnom hónapokig! Ettől kezdve napi 6–8 órát locsolgattam szünetekkel a felületet.
    Csodálatos érzés volt, amikor a régész lebontotta óvatosan a vakolatot, előtűnt egy egyfejű, kéttestű oroszlán. Ma is látható az Úri u. 13-as ház első emeleti magasságában az utcai fronton. Csemegi úr megdicsért, levitt az üres házba, és felajánlotta, válasszak lakást a házban, mert ezt nekem jutalomnak szánja. Végtelen boldog voltam.
    Sajnos az örömöm nem tartott sokáig, pár nap múlva Imre bácsi, szomorúan monda nekünk a fiatalember, infarktusban meghalt.

*

    A katonaságnál is megálltam a helyemet. Édesapám családja révén felmenőim pap, orvos és katona hivatást űztek. Szerettem katonáskodni. Igaz, társadalmi helyzetem miatt nehezen kerültem be a seregbe.
    1960-as éveket írunk. Édesapám „ellenforradalmár”, börtönben van.
    Egy jótevőm – a nevét ma sem ismerem – segítségével soroztak be, a hevesi parkban ezt közölte is velem. Bekerülhet, de minden mozdulatát figyelni fogják és jelentik a hevesi kieg.-nek. 1962 januárjában bevonultam Abasárra, Zalaegerszeg–Nagykanizsa–Nagyatád–Kaposvár–Pécel. Innen szereltem le két év múlva.
    Egy kiváló katona vizsgán Szebeni György alezredes, páncélos vitéz megkedvelt, és bevezényelt a kaposvári hadosztályhoz. Itt már kijárhattam a Balázs János képzőművészeti szakkörbe. Megismerkedtem Tamás Laci bácsival, fazekasmesterrel, s az ő révén szinte Kaposvár összes képzőművészét megismerhettem. Bors Pistát, Honthy Mártit, Swierkiewicz Róbert drága családját, Lóránt Jánost, Presics Lujzát és Antalt, Ruisz Gyuri bácsit és Gerő Kázmért, Szabados Jánost és feleségét, Wéber Klárát. Kecskeméti Sanyit végül.
    Amióta az eszemet tudom, dolgozom.
    Megtanultam Édesanyám mellett azt, hogy akármeddig imádkozunk, csak Ámen a vége, de a munkát el kell végezni!
    És még akkor járunk a legjobban, ha jókedvűen fogunk hozzá, akkor jobban is sikerül. Istené a dicsőség!



A lap tetejére