NAPÚT 2010/10., 68–69. oldal
Tartalom
Kő Pál
szobrász
Ács Margit
író, szerkesztő
Bágyoni Szabó István
író, költő, műfordító, újságíró (Bágyon – ma: Románia –, 1941. június 10.)
Cristopher Galovey angol órásmester emlékére, aki sosem járt Aranyosszéken.
Könnyű „kis fityfirittyre” kérték föl szegény „megkomolyodott” fejünket tiszteletre méltó napútazó kollégáink. Könnyűre? Semmi az egész, sugallták nem kis ravaszkodással, mindössze annyi, kérem tisztelettel, hogy… mondjuk, egy kalapemelésnyi vagy zsoltármormolásnyi pillanat alatt (már amennyi ebből a XXI. századra megmaradt; de maximum 70 mánusketyegésben) csak úgy, soroljuk fel (no, nem iskolás csínytevéseinket, szerelmeink nevét, netán majdani nyomdafestéket látott írásaink címét, hanem:) a minket hét évtizede követő templomtornyok csudaságait. De úgy ám, hogy abban élményvilágunk lehetőleg minden, de minden moccanata benne foglaltassék – az első, gyermeki fantáziánkat röptető fogaskerék-cammogástól, sejtelmes toronyóralánctól el egészen a vénharangok hatalmasan döbbenetes időkondulásáig.
Ámulás és áhítozás együtt. A hangos, legtöbbször zajosan zűrzavaros történelmi IDŐnkbe nézés és a lélek emlékező CSÖNDjébe feledkezve tisztulás, a pillanat mánusai és az örökkévalóság harangnyelvei egyetlen fedél alatt.
Ennyi! Fityfiritty az egész! Nemde? Végtére…
De hiszen ez maga az IDŐ bennünk felejtett darabkáinak a tarkón ragadása, felmutatása – mondom én, 69-en túl –, akár ketyegő toronyóra-szerkentyűk, akár beolvasztásoktól megmenekült harangburáink segítségével kíséreljük is meg. S tennénk mindezt (mármint az idő nyakon csípését) azért a valamiért, ami talán csak mibelőlünk, szülőföldközelben bóklászókból halványodott ki, mibennünk vált részben fölöslegessé, de amit – szerencsénkre – sem toronyóráink ketyegéseiből, sem vénharangjaink vészkongásaiból nem tudott kilúgozni még a továbbélés igen-igen maró hatású törvénye sem.
És mi volna ez a valami? Fityfiritty az egész! A KELL! Mert kell ám mindég is ketyegni, a múlás suhanó lépteit jelezni kell; mert a magasság szépséges fortissimóit és a mélység fagyos némaságait zengeni-zúgni-érzékelni kell; a feledékenység embereit ébreszteni, hívni, talpra állítani kell! Hogy élhessünk, és méltón, annak a szülőföldnek a közelében, amely útra indított valamikor, s még manapság is követni képes világba röptető útjainkat. Követni, miként toronyóráink ketyegései a magasságok határmezsgyéin átgyalogoló napkorongot – napkeltétől napszentültig. De úgy, hogy belerezdüljön a lélek szépségekre hangolt hajszálrugója.
De hiszen ez a valami maga a CSODATEVÉS, a lehetetlen megkísértése: visszajátszani, a magunk eszközeivel és lehetőségeivel ismételten élővé, jelenvalóvá varázsolni azt a vacakolást (megálmodott vagy históriás kalamajkázásokat, elillant szépségeket, elképesztő rútságokat), időt vagy időtlenséget, amely az első szívdobbanástól a „nagyharang” ama utolsó kondulásával kezdődő örökkévalóságig terpeszkedik. Magának az illanó ÉLETNEK a feledhetetlenné tétele! Ami, mondjuk ki, a vérbeli művészemberek (órásmesterek, lelkes harangozók) ténykedései nélkül, bizony, csak egyetlen mozgásirányt ismerne: az elmúlásét!
Bálint Tibor írja egyik kisesszéjében: „ A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam… csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang fölkap…”
Szerencsénkre nem sorolható az Olvasók elleni bűnök közé, ha egy 70. éve közelében lévő íróember visszakap valamit ama gyermekkori igazsághitből (akár mákonyba mártott is), mely szerint egyedül az ő „harangkötele” képes a végtelenbe lendítésre… Lendüljünk hát!
De vajon kíváncsi-e manapság valaki e zsugorított „időtöltésre”, e végtelenített ábrázolásra, emlékezésre, a lehetetlen rekonstruálására, amely életeknek, netán életműveknek keresztelt véges idődarabkákban szokott testet ölteni? Prózában, versben, festményekben, rajzokban, netán mozgóképekben, színpadi produkciókban… És amit, Csontváry piktornak hála, csodálatos naputazásként is felfoghatunk. Kell-é ez manapság valakinek?
„Képzeld el azt a toronyórát, fiam – mondta Édesapánk egy istentiszteletről hazatértünkben –, amelyik nemcsak az elmúlt perceket, hanem az eljövendő időt is képes mutatni!” Hááát, azóta sem teszek mást… Azóta másként nézek fel a tornyokra, és naponta elképzelem azt az IDŐT, amely volt is, lesz is, és a mienk lesz – annál inkább, mivel szülőfalum „toronyóráit” bizony virgonc kötélmászó mázolóinasok szokták a négy égtáj felé néző falakra pingálni… Az már külön élmény volt, hogy a nap minden szakában a Székely katonaság rétje felőli számlap 6 órát, a Tordai-hasadék felé néző 3-at, a Torockó felé tekintő 12-t, a mi udvarunk irányába pillantó pedig esti 9-et mutatott – a következő meszelésig.
Úgy emlékszem, azzal a szándékkal fogtam tollat a kezembe, hogy ennek a históriás időzavarnak a háta mögé nézzek, és – a magam „percmutatóival” – tapasztalásaimról némi hírt adjak mindazoknak, akik már-már egyfajta „időn-kívüliségben” élnek időtlen idők óta.
Fityfiritty ez, kedves barátaim. Nemde?!
