NAPÚT 2011/1., 52–54. oldal
Tartalom
Mirtse Zsuzsa
Kései búcsúlevél
Németh István Péter
Örökétig őszi nap
* Az első kötet 1999-ben jelent meg (a Kráter Kiadó jóvoltából), a második Szekszárdon, 2000-ben
Móser Zoltán
A 71-es tasakról és egy támaszt jelentő mondatról
Úgy emlékeztem, hogy a fiókok mélye rejti azt a rövid kis feljegyzést, amit egyszer elmondtam Gyurkovics Tiborról, ám a fiókok egyikében sem akadtam nyomára, merthogy ezt soha le nem írtam. De helyette a CD-k egyikén három levélfélét találtam, s mivel ezek kapcsolatban állanak az itteni képek egyikével s mondandómmal, ezeket – mintegy keretként használva – ide másolom, miután elbeszélem első találkozómat. Csak utólag igazolható, de máig fontos volt nekem, miközben ott semmi különös nem történt. Csupáncsak annyi, hogy elvittem két (alig sikerül) képemet megmutatni.
A képek 1970 decemberében készültek a Fáklya Művész Klubban, Tornai József költői estje után. Ez van ráírva a 71. sz. tasakra. Hogy kik voltak ott, vagyis kiket fényképeztem a gyér fényben, az est utáni vacsora közben, azt is leírom: Csoóri Sándor, Orosz János, Nagy Attila, a színész, aki a verseket mondta, Juhász Ferenc (ő egy osztályba járt Tornai Józseffel), Juhász Erzsike és Gyurkovics Tibor.
Én nem használtam és soha nem használok műfényt és vakut, ezért nagy érzékenységű filmre dolgoztam, amely azt eredményezte, hogy a kinagyított képek elég szemcsések lettek. Gondolkodtam is ezek sorsáról, de valahogyan összeszedtem a bátorságomat, megnéztem a telefonkönyvben, hogy hol lakik Gyurkovics Tibor, és levittem hozzá.
Nézte és megdicsért, amivel meglepett. Hisz az itt látható első kép technikailag elég rossz nagyítás, nem is éles, de Tibornak tetszett, mert nem szokványos. Egy órát beszélgettünk – én akkor épp munkanélküli voltam, de abban az évben már az Új Írásban bemutatott Juhász Ferenc –, semmi jövőképem nem volt, csak valami rejtett, titkolt akarat élt bennem, amit Tibor, aki akkor még a Lipóton dolgozott pszichológusként (lélekgyógyászként), valahogyan észrevett, s búcsúzáskor ennyit mondott: „Én bízom benned és nem féltelek.”
Ez a mondat volt az elkövetkezendő nehéz években a legfőbb támaszom. Harminc évvel később egy kiállításomon, aminek megnyitójára Tibort kértem meg, nyilvánosan el is mondtam ezt neki, megjegyezvén, hogy bizony nem véletlenül hívtam őt ide.
Fent nem véletlenül említettem a lélekgyógyász foglalkozását, mert magam is meglepődtem, amikor egyik könyvem ajánlásaként azt írta rólam, hogy léleklátó vagyok. (Pedig ez, a fentiek fényében, talán fordítva igaz.) Azóta is azt kérdem magamtól, hogy én vagy a fényképezőgép képes erre? Zavartan olvasom és adom közre ezt a kis írást és benne egy ajánlást, mert ha valakit ilyen magasra tesznek, az könnyen megszédül és könnyen le is esik arról a magas polcról.
De az én életem úgy alakult, hogy soha sem kerültem olyan magas polcra, s ezért nem is estem le: maradtam földközelben, s 65 évesen ez nem is fog megváltozni, már biztosan mondhatom.
És most következzék az említett három levélféle.
Gyurkovics Tibor írót és költőt, aki rólam eddig mindig csak jót mondott, s akit mindig akkor keresek fel – kb. ötévente egyszer –, amikor bajban vagyok, vagy ha kérni szeretnék valamit, nagy szeretettel üdvözli Bicskéről Móser Zoltán, a fotográfus.
Kedves Tibor!
December 11-én, pénteken este 18 órakor Biatorbágyon, a faluháza két nagy termében nyílna egy kiállításom, amelynek megnyitójára szeretnénk megkérni. A kiállítás címe a témát is pontosan jelöli: KÖVEK – FÁK – FALAK. Összesen 66 fényképet tennék ki. Arra gondoltam, hogy e három témában én hoznék, de talán a képektől függetlenül Te is tudnál hozni olyan verseket (tehát a kövekről, fákról és a falakról szólót), amit ott felolvashatnánk és amolyan játékos Lyukasórát tartanánk az eljövendő karácsony (és az ádvent) jegyében. Örülnék, ha benne lennél, és el tudnád vállalni a felkérést. Rövid és jó (kedvező) válaszodat vagy hívásodat várva, tisztelettel és szeretettel köszönt s üdvözöl: Móser Zoltán
Kelt Bicskén, 1998. október 13-án, egy nehéz nap éjszakáján
Kedves Tibor!
Segítened kéne egy gyors aláírással, ha kérhetem. Ezt a szöveget két éve írtad, de azon a pályázaton (nem ide adtam be persze) nem nyertem. Most a Szekszárdi Könyvtár és a megye közösen adná be a pályázatot, ami egy hét múlva zárul. Ezért sürgős. A Frankfurti Könyvvásárra kaptam pénzt, de keveset, ezért a tervezett AMOR PATRIAE című, nagyméretű albumomat három részre szedtem: egy itthon jelenne meg, egy Erdélyben, és egyet – amely a szülőföldemet mutatná be, és alcíme „Édes Tolna” lenne – a szekszárdiak adnák ki*. A kiadás költsége 700 ezer, s ehhez 200 ezret kérnek. A pályázatnak február 28-ig meg kell érkeznie. Ezért, ha ezt aláírod (vagy egy más ajánló levelet írnál) és postafordultával feladnád a Megyei Könyvtár címére, akkor még odaérne. Ugye megteszed?
(Láttalak a Duna TV-ben és ezért volna egy kis vitám Veled: Erdélyt és Moldvát nem szabad összekeverni. Egyébként a nejem kiadott a kezdők részére két furulyaiskolát: ha már van furulyád, talán az is jól jönne, ha Te is úgy gondolod!)
Tisztelettel és szeretettel köszönt és üdvözöl „a közeli távolból”: MZ
2000. december 18.
AJÁNLÁS
Móser Zoltán fotóalbumához
Móser Zoltán „lélek-úr”. Mint fotós, mint ember.
Rákosfalván, ahol születtem, így nevezték azokat a ritka embereket, akik foglalkozásuktól, társadalmi helyzetüktől függetlenül „lélekben éltek” akkor is. Persze ott is ritka volt az ilyen lény. Rangot jelentett abban a kisvárosi (Budapest unokaöccse) demokráciában, ahol jól megéltek egymás mellett gazdagabbak, szegényebbek.
Olyasmit értettek az egyszerű népek ezen a kifejezésen, mint akinek bejárása van a másik ember lelkébe, mintegy „léleklátó”. Olyasmi becsületük volt, mint a papnak.
Móser ilyen ember. Hogy ne mondjam, hivatásos, vagy elhivatott. Mint fotós sem akar különlegességet, faramuci beállításokat, kézen álló aktokat vagy írókat fényképezni. Viszont a „léleknél” nem adja alább. A fotósok nagy része extrovertált ember, már csak ahogy közelednek is az alanyokkal, pózokba igazgatják őket, lefejezik, fölfejezik – hogy jól mutassanak, átépítik a tárgyakat, az országot, hogy fotózható legyen.
Móser introvertált ember, aki „belülről” fényképez, ha van lélek-lemeze, arra veszi föl elsősorban a manuszokat, írókat, szobrászokat, festőket, halandó és halhatatlan embereket.
Nem mindennapi adomány – ezek a fényképek szándékoltan elmosódók vagy fényesek, természetesen természetesek. Mert Mósert mindenekfölött az a népközeg érdekli, amiben élünk. „Amiből kiviláglik a nép.” Ahogy itt, e tájon helytállt évtizedeken, száz éveken át: nagy szavakkal azt mondanám, tervezett fotóalbumai, a háromrészes, nagy összefoglalást rejtő és tartalmazó AMOR PATRIAE elsősorban: erkölcsi képek.
Gyurkovics Tibor