NAPÚT 2007/1., 48–51. oldal
Tartalom
Sebeők János
Budapest a gazdám
György Attila
Nagyapáim fővárosa
Valachi Anna
Álombeli átkelés
Mit jelent számomra ez a három szó: Buda, Pest, Budapest? Asztrológiai értelemben ugyanazt, mint Újpest, mely ma Budapest negyedik kerülete – ám amikor az ottani szülőotthonban világra jöttem, még önálló városnak számított. Az efemerida azonban – melyből sorsunk és életfeladataink megismeréséhez a legfontosabb alapadatokat kiolvashatjuk – nem különbözteti meg sem Budát, sem Pestet, sem Újpestet – sőt a főváros egyetlen kerületét sem, amely egykor önálló település volt.
Budapestieknek vallhatjuk magunkat valamennyien, akik a keleti földrajzi hosszúság 19 fok 4 percnyi és az északi szélesség 47 fok 30 percnyi pontján születtünk. A napóra járása szerint közös születési helyünk koordinátái 1 óra, 16 perc, 16 másodperccel haladják meg a greenwichi időt. Az egyéni horoszkópszámításoknak ez az egyik legfontosabb mutatója.
Csillagtávolságból tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy az idő és a tér nem választja el, inkább összeköti azokat, akik egyazon hosszúsági és szélességi fokon élnek (éltek vagy élni fognak). Földhözragadt hétköznapi szemléletünk azonban ellenkezőképpen láttatja velünk az azonosság és a másság kérdését: ifjúkorunkban – identitásunk, egyéni sajátosságaink tudatosítása idején – a hasonlóságok helyett a különbségeknek, a másoktól való eltéréseknek tulajdonítunk inkább fontosságot.
Hosszú eszmélkedési folyamat vezet oda, hogy a Pestet és Budát elválasztó – hídjaival azonban összekötő – Dunánál átélhessük az elődökkel az őssejtig azonosuló József Attila mindenségélményét. De a képzeletünket tápláló irodalom – a virtuális dimenziót is láthatóvá tevő filmművészet segítségével – gondoskodik arról, hogy előbb-utóbb képesek legyünk úgy szemlélni az életet magunk körül, mintha egy végeláthatatlan világszínházi előadás szereplői és nézői volnánk egy személyben.
Shakespeare Globe Színházának metaforáját hétköznapjainkra kiterjesztve, kézzelfoghatóvá válik az idő: az épületeket, az utcákat és tereket díszletnek látjuk, a tereket benépesítő férfiakat, nőket és gyerekeket pedig szereplőknek, akik, karakterüknek megfelelően, újra meg újra hasonló helyzetekben találják (fel – vagy sem) magukat. A komikus és tragikus elemekben bővelkedő „előadás” (az élet) folyamán aztán – a generációváltás ritmusában – rendre eltűnnek a korábbi szereplők, s helyükben fölbukkannak az újak, majd a náluknál is fiatalabbak, hogy ugyanolyan (vagy másféle) sorsra jussanak, mint elődeik. A kulisszák maradnak (vagy a szemünk előtt azok is átalakulnak), de a színészek csak archetípusaik – és hasonló történeteik, kalandjaik – alapján emlékeztetnek egymásra. Így lakja be az emberiség, szimbolikus módon, „hetedíziglen” is ugyanazt a teret, tájat: a kulturális sokféleségében is közösen vállalható várost.
Naponta elvillamosozom az újpesti szülőotthon előtt, ahol én is, húgom is világra jöttünk. Ilyenkor mindig megpróbálom elképzelni, milyenek lehettek ifjú házas, boldogságban úszó szüleim, amikor pólyában vagy mózeskosárban először hoztak ki bennünket a kapun, s a 12-es villamossal hazaindultak velünk a szomszédos kerületbe, gyermekéveink színhelyére: Rákospalotára. Olyan gyakran gondolok erre a jelenetre, hogy már-már tényleg látni vélem alakjukat abból az időből, amikor még nem ismerhettem őket, s magamon érzem elragadtatott-büszke pillantásukat. Valódi, érzéki élményeimmel vetekednek a képzelt képek: egybeolvadnak, összekeverednek egymással – s így lesz „kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”.
„Látom, mit ők nem láttak”: gyermekkori városélményeim színes, illatemlékeket is életre keltő képeit. A végeláthatatlanul hosszú, poros-sáros Bem utca elején a legelső, komfort nélküli otthon udvarát, a kerítés mögött rejtőző házhoz tartozó, titkos édenkertet a roskadozó gyümölcsfákkal és a bódító illatú virágszigetekkel – majd ellenpontozásul a szemközti portát, ahol egészen másféle szagok terjengtek, mert a kendős-sokszoknyás-nagyhangú Molnár néni sertéseket hizlalt, és hagyományőrző paraszti létformájával a kertes-családi házas-kisvárosi miliőnek egymagában falusias jelleget kölcsönzött.
Akkor fedeztem föl, hogy Budapest nemcsak földszintes házakból áll, amikor szüleim elvittek megnézni a háborúban lebombázott Erzsébet hidat, melyet csak 1964-ben építettek újjá. Ettől a belvárosi kirándulástól számítom magasságiszonyomat: szédülten toporogtam az öt-hat emeletes házak tövében – akárcsak jóval később, New York felhőkarcolói alatt –, mindvégig attól rettegve, hogy rögtön rám dőlnek, összelapítanak a gigantikus építmények… Ugyanekkor rögzülhetett képzeletem mozivásznára egy éveken át visszatérő (mindig pánikszerű ébredéssel végződő) rémálom vizuális forrása is. Rendszeresen arra kényszerültem (természetesen álmomban), hogy egy leszakadt roncshídon próbáljak átkelni a túlsó partra, mert csak így menthetem meg az életemet… Talán nem véletlen, hogy sohasem sikerült az álombeli átkelés Pestről Budára…
A Duna dimbes-dombos jobb partja számomra mindmáig elsősorban kirándulóhely maradt: apám szenvedélyes turistaként minden vasárnap kivezényelte a családot a hegyekbe. Órákig villamosoztunk, míg eljutottunk a Hűvösvölgybe, az úttörővasúthoz – ahol két éven át magam is szolgálatot teljesítettem – vagy a Normafához, valamint a hegytetőkön épített kilátókba. Hiába meresztgettük azonban a szemünket, sohasem láthattunk el rákospalotai házunkig, akkora távolság tátongott Buda legmagasabb pontjai és Pest alacsony építésű külvárosa között.
A magasságtól való félelem újra meg újra rám tört a hegyek között. Egyre közelebb éreztem magamhoz az Alföld-imádó Petőfit, akinek valószínűleg szintén tériszonya lehetett. A budai tájat azóta is csodálom, s noha nem tartom zordnak – sőt, ha már ott vagyok, kimondottan vágyakozom a tartós ottlétre –, „ámde nem szeretem”. Hogy miért? Mert mindig eltévedek a meredek, kanyargó utcákon. A kiismerhetetlen útvonalú buszokra csak úgy merek felülni, ha előre kiszámolom, hány megállónyit kell mennem (de a sofőrök rendre megtréfálnak: nem állnak meg minden állomásnál, úgyhogy kutyagolhatok vissza az ismeretlen terepen).
Közben Budapest maga is állandóan változik: eltűnt a különbség a „város pereme” és centruma között. Hovatovább már minden kerület saját, összetéveszthetetlen központtal büszkélkedhet. Gyakran éppen a hagyományok segítenek az egyéni arculat kialakításában. Ferencváros szellemiségének fontos letéteményese a több mint száz éve a IX. kerületi Gát utcában született József Attila, akinek emlékét akkor is ápolnák a helybeliek, ha a 2005-ös centenáriumi év nem lett volna olyan világraszóló ünnep, hogy még az UNESCO is megemlékezett a huszadik század legnagyobb magyar költőjének rendkívüli teljesítményéről.
Ahogy idősödöm, egyre több élményből válik eleven, bármikor fölidézhető emlékkép – és egyre inkább összekeverednek a csak elképzelt események a valóban átélt jelenetekkel. Úgy tűnik: a kulisszák képesek megidézni, újra életre varázsolni a korábbi történéseket. Elég csak elmenni a Pilvax kávéház mellett, hogy életnagyságban lássam Petőfit, amint népes társaság közepén hadonászva éppen befelé tart az újjáalakított, óriási kokárdákkal díszített étterem ajtaján. Az Írók Boltjába – az egykori Japán Kávéházba – sem tudok úgy belépni, hogy a kirakatablakok mögött ne véljem látni a feketekávéja mellett üldögélő József Attila alakját, amint tűnődve figyeli az Andrássy úti járókelőket, vagy ahogy Nagy Lajos társaságában koncentrált figyelemmel a sakktábla fölé hajol, netán másokkal veri a blattot a márványasztalon… Miatta kedveltem meg a budai várat is, hiszen a hegyeket addig messze elkerülő József Attila nemcsak a girbegurba budai utcákon csavargott sokat 1928 tavaszán-nyarán szerelme, Vágó Márta kedvéért –, aki a Donáti utcában lakott –, hanem a pilisi erdőkbe is szívesen kirándult, feladva korábbi, turisztikaellenes beállítódását, miután az Andrássy út 6. szám alatt, egy aprócska bérelt szobában lakott, távol „az ölbe csaló anyatermészettől”.
A párhuzamos – múlt- és jelenbeli – tapasztalatok kiteljesítik az ember élményvilágát. Kedves költőim, íróm közvetítésével Budapest vált számomra az egész világ szimbólumává: mindenné, „ami volt, van” – és talán lesz.
Buda, Pest, Budapest. Egyek vagyunk – és maradunk: az emlékezésben.