NAPÚT 2007/1., 51–52. oldal
Tartalom
Valachi Anna
Álombeli átkelés
Balázs Géza
A pesti nyelv
György Attila
Nagyapáim fővárosa
Makacsul él mindmáig a Székelyföldön a legenda, miszerint a hajdani jó világban, még a második magyar világ idején is, a vonat felérkezett Csíkszeredából Budapestre, még mielőtt kihűlt volna a jó mázas korondi cserépedényben az útravalónak tett töltött káposzta.
Így mesélte ezt nagyanyám is, és ebből mindjárt legalább három dolgot lehet megtudni: hogy nagyapáink egy része bizony gyakorta utazott a nem éppen macskaugrásnyira lévő Budapestre, hogy akadt útravalónak töltött káposzta is akkoriban, és hogy a székely ember felutazott, ahogyan az a fővárosba dukál.
Ami a saját nagyapámat illeti, különösen két okból utazott a fővárosba: részint kiterjedt fenyőfaüzlettel foglalkozott, másrészt lelkes híve volt a budapesti széplányoknak és a már akkor is virágzó prostitúciónak.
Két emberöltő után, én, a méltatlan unoka úgyszintén gyakorta utazom Budapestre, de a fenyőfabizniszhez, ó, fájdalom, már régóta semmi közöm.
Kedvem lenne azt írni: nem szeretem Budapestet. De még mindig nem szoktam meg eléggé hazudni, ezért inkább valamiféle ingerült féltéssel és féltékenységgel nézem ezt a várost, amely valami rejtélyes módon, hétszáz kilométerre és egy országhatárral odébb tőlem, mégiscsak az enyém. Néhanapján otthon érzem magam, ha végigmegyek a Szabadság hídon. Ha megmerítkezem a Rudas fürdőben. Otthon vagyok, akárcsak mestereim, Krúdy és Márai a budai kiskocsmákban; és visszavonhatatlanul a főváros íze számban a négy deci bor és egy remek kis pörkölt valamelyik kockás abroszos étteremben.
Az is igaz, sosem bírtam ki többet egy hétnél Budapestet. Ilyenkor már elkerget az állandó rohanás, a zsúfoltság, a felszínesség és az a csiricsáré tarkaság, amely a mindennapok múlásával egyre jobban lefedi e szép, hiú és buta város természetes báját.
Végső soron Budapesttel csupán egyetlen bajom lehet: túl sok benne a budapesti.
Hogy ebből mennyi a budai és mennyi a pesti, nyilván nem mellékes apróság, de a Székelyföldről nézve bizony nem tesz ilyen kicsinyes megkülönböztetéseket az ember.
Holott tehetne is – de most már minek?
A minap reggel belém nyilallt, harminchat évesen először: valahol elveszítettem a fővárost. Nem föltétlenül Budapestet. Saját, belső fővárosomat, a fővárosképet, az ideált, amely megszemélyesítené számomra a haza kézzelfogható földrajzi esszenciáját.
Mert Budapest nekem többé nem fővárosom. Van ebben némi dac, némi csalódottság, némi undor az ottani teljes politikai élettel szemben – lehet benne akármi, a lényeg ugyanaz: Budapest elveszett, kiesett a fővárosok sorából.
Helyén főváros alakú űr maradt. Mi tölthetné be? Ki tölthetné be? Bukarest? Hát azért legyünk komolyak, az a település nekem sose volt fővárosom. Brüsszel? Ezt megmosolyogni sem érdemes.
Ha fővárosom lenne, valahol a Gyimesi-hegyekből, a ködös Csíkszeredából, a pozsonyi várból és Budapest méltóságteljesebb részéből lenne összegyúrva, valami ilyen helyet szeretnék, ahová felutazik az ember, ahol jólesnek az otthonról hozott töltött káposzták, és ahol szépek a lányok.
Most, az írás végén pedig már ott mocorog valahol a gyomrom és a szívem közötti részen a szándék: ideje lenne mégiscsak újra felutazni Budapestre. Valahol vár egy otthonos asztal, egy otthonos ágy.
Fenyőfát nem viszek.