NAPÚT 2007/9., 32. oldal
Tartalom
Bágyoni Szabó István
Szent László palástja
Papp Tibor
Fehérnemű
Prágai Tamás
Egy képzeletbeli ásatásra
„Én nem is akartam egyebet, mint felmérni, feltárni,
felásni és restaurálni ezt-azt az emberi időből.”
Lászlóffy Aladár
Az a házfal is: hogy tudott vakítani! Mintha röntgenfényben ázna, a téglák
közein átsejlik az „odabent”, magányunk, esendőségünk… Áttetsző termek,
kristályszobák, porcelán hamutartó az asztalon, az almazöld szalon
régen eltűnt a cigarettafüstben derengő emberek szagában, épp most a kimért
óraketyegésben blokkol egy emlék, fék csikordul,
sötét kabátos emberek jönnek és
ami még maradt, sietve fölpakolják, de mi is maradt? néhány kötet, levél,
kredencpor és címer a tálaló mélyén veszteglő családi porcelánról –
és emberek, arcok a derengő fényben, mint nehéz kabátot hordják
testüket keresztül a kihantolt szobákon, mind lassabban, mind nehézkesebben,
és rájuk alkonyodik a ház jelene –
A falak közeit sűrű folyadék tölti fel, növekvő közegellenállás,
filmszürke és anyagszerű csönd. Ha előbbre akarsz jutni, költő, dolgaidban,
medálként hordd, nyakadban, szíved fölött e képet.