NAPÚT 2008/3., 73–75. oldal
Tartalom
Vihar Judit
haikui
Sárközi László
Költészet
Vékony Andor–Sárközi László
haikui
Petz György
Kínai legyező
A Sárga császár birodalmában az elégedetlenség és a külső fenyegetés miatt az öreg bölcshöz siettek; sürgették, vezesse ő az államot.
– Még nem időszerű – szólott, és gyönyörködött a színpompás lepkék táncában.
Tíz év elteltével, amikor már a tatár hordák, járványok és éhínség következményei nem tűrtek halasztást, újra fölkeresték a tíz évvel öregebb s bölcsebbé vált bölcset.
– Még nem időszerű – szólott újra, és udvarló madarak násztáncában lelte örömét.
Újabb tíz év telt el, új nemzedék követei jelentek meg előtte, akik mit sem sejtettek a régmúlt irdatlan és megoldhatatlan nehézségeiről; s könyörögtek neki – hiszen apáiktól hallották, milyen éleslátó és nagy eszű –, sürgették, jöjjön, mert ily végveszély még sosem akadt.
– Már nem időszerű – szólott. Hályogos szemét a nap felé emelte. – Nincs is idő – tette hozzá.
A többiek nem bírtak a napba nézni.
A követek – mivel általában hárman járnak – háromféle magyarázattal éltek:
– Elkéstünk a felkéréssel, az öreg szenilis.
– Nincs dolga a mi világunkkal – állította a második.
– Még nem is élünk, nem létezőkön pedig lehetetlen segíteni – szólott a harmadik; és olyat rúgott az ajtófélfába, hogy fölüvöltött.
Én hallottam.
Bölcs: ki mindent tud,
Lepkében bábot, hernyót –
Azt is, hogy mért nem.
Körbenézés
(Haibun Cortázarnak, meg Weöresnek is)
Annyi gyerek játszik itt, s az egyik közülük éppen én lettem. Micsoda véletlen, hogy felnőttként visszatekintve, más se lehettem, csak ez az egy.
Amikor gyerek voltam, bárki lehettem volna: dús északi erdők félős kalandora, bő vizek vándora, izgalomban a szomszéd szobáig – s vagyok az egyetlen, akivé lehettem, álmosan a csodák közelében, ülök egy sarokban, s próbálom fölfejteni múltam indás sötétjéből a gyermeket.
Képtelen próbálkozás, megtanultam már, hiába kísérelnék meg a jövőbe lépni, lépni a múltba – csak a kőlap keménységű jelen van, a pillanat, s ha gyermektársaimra nézek – fogóznak, csonttal játszanak, vakkantanak, ha bajuk van, és fölhúzott ínnyel iramodik felém az egyik, vicsorog.
Bárha ember lehetnék, kivágynék, kilátnék e játéktérből s tudnám, miféle húst visznek, füstölnek abban a hatalmas dobozban, féltve tőlem irigy arccal.
Apád és fiad
Földet, eget előled
El nem takarhat
Azt hittem, ember
vagyok; mások csaholnak –
Harapni tudok.
Halál
Mentek az úton, füttyszó. Akár egy hívás vagy figyelmeztetés. Itt a rendőrök zordon sípjelekkel szoktak nevelni, utasítani. Ha valami „nem illőt” tettél, úgyis visszanézel. Megrezzensz, megfordulsz, szabályosan közlekedsz, elszelelnél vagy visszaviszed az elemelt holmit – ki tudja?
Valójában csak az figyel föl, aki megszólíttatott, még ha félsüket is, füle kiélesedett. Csupán ő érzi magát „találva”, pedig az éles hang egyetemes, az adott környéken mindenkihez eljut. Akárha próbálkozás lenne – íme a hívás, ki veszi magára?
Miként a nagyobb Sípoló teszi. Füttyent, s aki nagyon visszafordul, érintve érzi magát – arról tudja, el kell vinnie.
Aki meghallja,
Akkor is vigyázzon, ha
Mások is hallják
Viharban
A tenger is egy lehetőség, hogy elgondolkodj az életedről.
Mennyi, mennyi felszín, mozgás, tajték és hullámverés. Állandó és hatalmas, egész a következő pillanatig. Mert csupán a víz örök; morzsalékká lesznek benne hegyek, sziklák és te is.
Neked belül kell tengert őrizned, s ahogy levedled hétévenként önmagad, abban a néhány hullámverésben, amit emberi életnek hívnak – tudnod kell a tiszta, moccanatlan mélységet.
A változatlant. Viharban.
Ahol mozog – áll.
Ahol mélység – ott felszín.
Rád vár – ne gyere.
Ringanak
Ringanak a széllel, hullámokra szállnak, azzal ringanak. Nem azért röpülnek, mert félnek, nem azért ereszkednek vízre, mert éhesek.
A nagyhangú emberek, akikhez tajték viszi a régen vízbe vetett szemetet – kényszernevetős rémülettel futnak a tenger elől, föl a parti mellvédig. Félnek a hullámtól, széltől, vízpermettől, a sótól; s odahagyják rövidest ebédjükért a nagy előadást.
És a sirályok, az ég lebegői! Ügyetlen galambok esetlen röpte hozzájuk nem férhet. Élvezik, ahogyan viharral játszanak, játszik a vihar is ővelük. Rá-ráülnek a hullámok hegyire, völgyeire; van, hogy az átcsap rajtuk, ekkor fölszállnak fejük forgatva, hol akad újabb, még vadabb, sirályszív-kihívó viharfutam.
Akitől tanul,
Ne szégyellje az ember,
Ha mégse tanul.
Mikor még
a tenger végtelenje volt a mérték, meg az ifjúság; mikor még a tenger végtelen volt; s amikor az utak mind a tengerig futottak, hogy onnét valódibb utak, s milliószám elkezdődjenek, és a csöndek fölé fekete ég csillagszövete azért nyílott, hogy apró lények villódzása és a tenger titka még mélyebb legyen;
mert időknek csúcsa, széle, alja – mind összegyűl a pillanatba, széttekintsz – és gép húz át az éjszakán, pár perc alatt partot talál, tán szégyelli, ki-kitekint, a naplemente végét ellesi, s egy határtalannak vélt, egy égi óceánt, min oly közel és oly kevés habos felhő amint határ, és ott, alatta semmi víz, pár óra repülés, az ifjúság.
Egész a partokig, szerelmem, moszatig, fövenyig, ameddig csöppnyi állatok virágzanak, s már-már hal nélkül úszik a csontváz, ugye addig ringunk, ingjuk a vizeket bársony; csöndbe fulladó barátom, ugye addig…
Fölülemelkedsz?
Pödörnyelvén a mézzel
Bölcsebb a lepke.