NAPÚT 2009/1., 56–57. oldal
Tartalom
Sebeők János
Ezerkettőszáz karakter
Szakonyi Károly
Ezerkétszáz
Századik számunk után gyors leltárt készítettünk. Arra jutottunk, hogy szinte hatezer alkotó szerepelt lapjainkon a mögöttünk álló tíz év során. Különböző nemzedékek képviselőit – szerzőinket – kértük föl, hogy e hívószóra: ezerkétszáz – írjanak, szerezzenek. Nem tudták, mire föl. Mit rejt ez a szám. Nos, ötször ezerkétszáz = hatezer. Hogy hatan a kötélnek állók? Egy meg egy a válasz: a) elszámoltuk magunkat, b) két évvel előre már…
Zsávolya Zoltán
Imre Király
Gondosan, kedvezőn meg lelkiismeret-
legest (tudod, a csodás nemzetköziség
körülményei közt) gyarapodott a gazdasáá(!)
gunk. Erősödött, egyre cseperedett…, mi más?,
nevendék bikák szarva: politika-súlya is. – Élete derekán
Apánk utódjaul kijelölt, megkoronáztatott. S döfése élesült
Andrásnak. Várakat, birtokokat; jó nagy-sokat
hagyott neki aztán Fater a pénzből is; hogy a saját
nem teljesített fogadalmát kivitelezze a pasi: valahogyan
menni, kereszt alakban lépve szlalomozni át a földeken
mind és mindegyre; szomszéd Holics semmijéig, ja, óh,
elérve legalább. És nem tovább! Sosem tovább.
De mindegy az, „a szomszéd – távlat”, mondotta az öreg,
„a távol: szomszéd”. S húzódott Châtilloni asszony hófejér
csontja mellé holtában, és annyira, hogy hatszázötven év
kelletett majd kiásni őt e meszes szoknyarék-
li mellől. Oly jól elbútt, vazeg! S ádámságából megállapítható:
majdnem kétméteres, megfontolt, langaléta férfi volt.
Mi hasznom volt belőle? Uralkodói képességeim, bikás,
vidám szívzűrjeim engem magam is kivettek kortársaink
sorából. S mindhiába. Mivel az emberi tulajdonom
éppenséggel nem az ágynyugalom, hanem a szárnyaik-
és összekötözött lábuknál valamiként lefogott
libák képezték. Sorsom bővén hozott alattvalókat és áldozatot.
Csakhogy a Bandi tényleg eljátszotta, csúful, nékem is,
azt, mit az Árpád-házi hercegekből őelőtte is már annyian;
ellenem fordult, és nem egyszer, és Dalmáciát (a tengerig)
kicsikarta, bekebelezte, megmurdelta. Leghíresebb
szembenállásunk volt, hogy pálcával kezemben (amely jogar
tonképp!), fegyvertelen slattyogtam táborába, megrázni legott:
„Meglátom, ki emel mocskos kezet királyi ivadéknak vérire?!,
ki maga is király.” – Mire ő: „Úgyszintén királyi fényivadék-
nak a sarja!!” – Így horgadt ellenemre. Nem haboztam én;
saját hű táboromba elvezettem, börtönbe suvasztva őt.
Kisebb Nagy Istenükként, úgy imádtak! (Épp csak a zavaros
sógorok ugatták azt, miszerint csellel fogattam el öcsém…)
Nem féltek, magyarik, hogy szánalmasan rövid ideig
tartott csak epochánk? Nincsen kilencven év
már énutánam, s az érzéki Carlorobert
(hullámos hajú, szőke, kisportolt, egyszersmind párnahusu
fiú-kurva) vitorlázik már Esztergomba be; sziciliai, corleón
„nagyatyját” affektálva elétek mocsáros Pannóniánk térein…
Vannak éveim addig még, míg elmegyek, s vissza bizony
aligha kell jönnöm. – A Balkán felé fordulok.
Saját hívem segíteni a nagyzsupáni székbe, van eszem.
De ám a „szerb királyi” címet felveendve jönnek csetnikek
máris! III. Ince pápa intrikál, betesz. Erre Konstanciát
veszem el, aki aragon, királyi és szelíd. Kíséri sok lovag.
Öcsém kevés lovag sem. Egy se! Nem is az, mármint: lovag.
Velem versengve krajnai és isztriai némbernőt hoz haza,
kinek majd vége lesz. Soká, ám hőn, csak bőszen addig is
lenyúzza bőrötök. Vigasztal Prčre Vidal, a trubadúr
éneke: „Vagytok ti lököttek: / nyakatokba jókora / Gertrúd-igát
venni nem restek.” Bánkotok hogy megszülhesse a robbanás.