NAPÚT 2009/1., 58. oldal
Tartalom
Zsávolya Zoltán
Imre Király
Koppány Zsolt
A mondén világ festője, avagy magyar gróf a 111-es cellában
Századik számunk után gyors leltárt készítettünk. Arra jutottunk, hogy szinte hatezer alkotó szerepelt lapjainkon a mögöttünk álló tíz év során. Különböző nemzedékek képviselőit – szerzőinket – kértük föl, hogy e hívószóra: ezerkétszáz – írjanak, szerezzenek. Nem tudták, mire föl. Mit rejt ez a szám. Nos, ötször ezerkétszáz = hatezer. Hogy hatan a kötélnek állók? Egy meg egy a válasz: a) elszámoltuk magunkat, b) két évvel előre már…
Szakonyi Károly
Ezerkétszáz
Még ezerkétszáz, gondolta, és odaérek. A hó térdig ért, a fák jégpáncélba vont ágai rárajzolódtak a szürke égre. Tudta, hogy ezerkétszáz, sokszor lemérte már, de nyáron vagy a szép őszi időkben az a csaknem másfél kilométer mindig kellemes séta volt azt követően, hogy letért a köves útról. De hegynek föl a szűz hóban, az utat is csak sejtve a hótakaró alatt, kimerítő volt. A kocsit máskor is a falu szélső házánál hagyta, most pedig lehetetlen volt felhajtani a házig. A vastag szvetter és flaneling alatt, érezte, verejtékes a teste. Szeme könnyezett a hidegtől, egyre nehezebben és nehezebben tapodta a havat. Pedig sietnie kellett, mert egyre csökkent a délutáni tompa fény.
Üres volt a hegyoldal. Látott egy nyulat, ugrált a fák alól a szabad ég alá érve, megült egy pillanatra, mintha megérezte volt az embert, aztán futott tovább.
Ha megérkezem, gondolta a férfi, ledörzsölöm magam, pálinkát iszom, és aztán vele…
Ez felvillanyozta.
Látta a testét. Ahogy felhúzza derekáról a trikót és előrezdül barna bimbójú melle… És a csípője íve…
Beleszédült.
A férj megint külszolgálatban.
Megpihent egy percre, elővette a telefonját, hívta a számot. Hogy addig is a hangját…
Kicsengett, de nem vették fel. Pedig nem jelzett foglaltat.
Újra megpróbálta. Hosszan jelzett, aztán automatikusan kikapcsolt.
Riadalom szállta meg, sebesre fogta lépteit. Zihálva törte a havat.
Hát tényleg nem akarja?! Tényleg úgy érzi, hogy nem szabad tovább, hogy nem tehetik… Hogy nem mehet ez így tovább?!
Kutyák bújtak ki a kerítés alól, futottak elébe. A kutyák ismerték. Két német juhász.
Csaholva ugráltak rá, csaknem feldöntötték. Na, bolondok! Nyughassatok!
Szaladtak előtte a házig.
A kapun félretolta a reteszt. Verte le bakancsáról a havat az ajtóban. Megpróbálta, nyitva volt. A két kutya nyugtalanul, de elült a küszöbnél. Tudták, meddig mehetnek.
Kezdett nagyon sötétedni. És fény sehol.
Kiáltott vidáman, szívdobogva, ahogy mindig.
Csend. Csend és csend.
Ismerte a járást, ment a szobába.
Hahóóó! A hangja megremegett. Túlzottan is vidáman, de szorongva kiáltotta újra. Hahóóó! Itt vagyok! Megint megtettem az ezerkétszáz lépést! Ami mindig hozzád vezet! Ha tudnád, mekkora a hó! Ezerkétszáz a térdig érő hóban! De most végre itt!…
Semmi nesz. Valamit megérzett. Valami bajt. De még elhessentette.
Aztán meglátta.
A kanapén feküdt, féloldalasan, egyik keze a padlót érte. Szép volt az arca, a kibomlott haja, a karcsú teste, ahogy mozdulatlanul…
Kifutott a vér a fejéből. Megbénította a látvány.
Hát mégsem csak fenyegetődzött?! Hát mégsem?!…
A kutyák kinn elkezdtek nyüszíteni. Kaparták az ajtót.
Már egészen sötét volt.