NAPÚT 2009/8., 70–72. oldal
Tartalom
Deres László
Potomság • Megtorpanás
Takács Tímea
Szomorúfűz • .Gömb.
Nyírfalvi Károly
a körülmények
versek magyarázatokkal
(Részletek)
Bámész tömeg
Folyton az elvágyódás.
Elsétálok a bokrok közé, ott
hagyom a bámész tömeget. Egykor
része voltam én is, szakadt zsebemből
csordult a mérhetetlen idő több
helyen egyszerre.
Majd az mondják: önvédelem.
Továbblépek hát, hogy ott legyek, aki
én vagyok, beleépülve a tájba,
mint kórokozó a kifeszült bőr
réseibe. És így jó. Mert ha
megérkezem, már megyek is tovább,
azt sem tudva, marad-e emlék, vagy
hagytam-e nyomot magam után. És
persze bámész tömegre vágyom én is,
szégyenlősen elsétálva a bokrok
közé, onnan vizslatva, utánam
néz-e bárki is.
Hazafelé menet a munkából megálltam az udvaron, rendezvényre készülődtek éppen, én meg csak bámultam a zenészeket, eléggé szájtáti és el nem ítélhető módon, mint amikor váratlanul az ölembe pottyan valami, aztán hirtelen rám tört valami rossz érzés, de hogy felülemelkedjem rajta, elindult bennem ez az ironikus szöveg. Később már csak az egyszerre hiteles, és mégis izgalmas megformálás jelentett kihívást, hisz amiről szól, valójában nem túl izgalmas. De ott van benne némi önirónia és nem kevés fogalmi keresettség, közben pedig nagyon szerettem volna, hogy spontánnak tűnjön a szöveg. Egyszerre megnyílni és rejtélyesnek maradni, akár egy hülyének titulált, mégis irigyelt sztár. De kifakulunk mind, csak ez olyankor nem jut eszünkbe.
[ a széleken ]
Mi ez a hely?
Elgyötört bőrkabát a
földre dobva, mellette
zakó hever gyűrötten.
Hófehér kiskabát a
villanydúcra akasztva.
A zsebek helyén sárfoltok.
Magát formálja rend és kétség.
Csillagok őrült rendszerét
kutatva itt vert tanyát a
bűnös kíváncsiság?
Jó volna hinni benne!
Miféle hely ez?
A szétszóratás mérföldköve
az elfeledett erdő szélén?
Gazdátlan, árva holmik
nappal és este is másképp.
Mikor arra járunk, kicsi
szívünk nagyot dobban, hogy
most kerül minden a látatlan
folyó medrébe vissza; felfejlik
a titok, farkasszemet néz velünk
az elszánt mohóság.
Reggelente ugyanarra visz a lábam. A kiserdő mellett az ösvényen, jobbra a régi strand, balra az erdő és a HÉV-sín. Bizonyos jelekből látszik, itt emberek laknak, élnek, szabadon, éjszakánként a csillagok fényénél hajtják álomra fejüket, már ha képesek elaludni. Szétszórják mindenük, mintha a táj lenne az otthonuk, és ott sem tartanának rendet. Nem tudtam, pontosan mit akarok megfogalmazni. A kép sugallt valami félelmet, otthontalanságot, számomra is átélhető fenyegetettséget, és feltettem kérdéseimet, melyekre talán épp magamtól, talán az ismeretlenektől vártam választ, akik napra nap feldúlják a magukéval együtt az én életem és tágabb otthonom. Kicsiben ugyanaz, amit az emberiség „művel” percről percre.
[Párlat]
Emeld a folyót a fejed fölé
Terítsd az eget a lábad elé
Kerüljön minden a helyére
Állj tótágast ha nem
megy másképp
Nem sürgetlek nincs még késő
Lásd mily apró nyúlós az idő
Nem jár nem áll mi porladunk
Hamvadunk láthatatlan
réseiben
Jönnek a hírek mennek a hírek
Egyik-másik rám talál a többi
Elkerül miről nem tudok nem fáj
A többi mélyen eltalál valahol
a bordák között
Mint akit löknek úgy ülök itt
A belső táj el nem enged
Hal cikkan a víz színén
A közelben fedélközből
egy barát integet
Ő a folyó én a part híve
Ő utazik én belül haladok
Ha nincs szél nincsenek
Hullámok ha nincs mélázás
őt sem láthatom
Maga a cím könnyen magyarázatot ad, eleinte hosszabb lélegzetű szövegnek szántam, aztán elfáradt, és jelezte, itt most leülne, félbehagyná, vagy hagynám abba, ebben ennyi van, és nem több, de az lehet nagyon kedves is, afféle franciás könnyedséggel megírt, látszólag fegyelmezett dalszerű szöveg, víz, mélázásról, természetről, barátságról, egyszerre nyitottan és befelé fordulóan. Ezért párlat, vagy sűrítmény, ha úgy tetszik, egyszer talán folytatható, és jobban kifejthető maga az alaphelyzet is. Egy konkrét élményhez is kötődik, egy kedves pályatársam sokat ír hajókról, én is szeretek hajón lenni, de még inkább a parton ücsörögve nézni a víz lassú, kegyeletteli munkáját.