Napút Online | 2010/1., 94–95. oldal
Tartalom
Mezősi Miklós
Kedv és Arany
Jász Attila
Azesetleges; Fűlétra; Ajólismert; Falvan
Ébert Tibor
Bolyongás
(Kázmér Miklósnak)
Pozsony,
ezerszer glóriázott városom.
A glóriák lekoptak,
már nem fénylenek,
vagy talmi ragyogásuk.
A gondolat száll
angyalok nélkül feléd,
az ifjúság, apám, anyám,
a társaim
szárnyaszegett kísértetekként
a Mihály kaputól végig,
a Nyerges utcán,
a szélkergetős Duna-partig
hol korlátra támaszkodva vitt,
vitt messzire a hömpölygés,
az úszó jégtáblákon
éveim sirályai gubbasztottak
várva…
Fölrepültek? Fölrepültenek…
Micsoda kaleidoszkóp!
Beléd kapaszkodom,
Káptalan, Ventúr, Klarissza utca,
Boltív, Roland-kút,
barokkos geometriák,
domb, hegyek, terek, kövek,
sikátorok, gázlángos áhítat…
Ne engedjetek, ne engedjetek!
Úgy kell fagyos leheletű
melege markolásotoknak,
szoríts magadhoz, Városom!
Hadd fogóddzam beléd!
El ne eressz, vonszolj magaddal,
bilincselj le, mint Prométheuszt,
ki Isteneitől ellopta a tüzet,
a máját vájja a keselyű.
…
Naponta fogy a múlt útravalója.
Így hordozva tékozlom,
Téged idézve egyre,
mindazt, ami voltál,
hűséged állhatatosságát,
százkarú ragaszkodást…
A Tiéd mindaz
a csillagszórós Isteneké
jussuk
ott, ott, csak ott,
bizonyosságoddal,
történelmiségeddel,
lényegeddel…
Csak így vagy teljes:
magad.
Örök érvényű,
öntörvényű, hamisítatlan
hamisítvány
metamorfózisaidban is.
Glóriád árnyait bámulom,
mint tűnő fellegeket
a messzeségben
a messzeségből
bolyongásra ítélve.