NAPÚT 2010/3., 42–43. oldal
Tartalom
Báger Gusztáv
A rózsa neve, ideje • Temperamentum
Lászlóffy Csaba
Anomáliák
Karácsonyi Zsolt
Esti metró. Az átmenet
Beindul az esti metró, látható az alagút,
a nagy semmiből a kezdet kezdetéhez visz az út.
A legszélén landolok és gyorsítom a lépteim,
nehogy éppen akkor érjen utol minden földi kín.
De jól választottam ki a ritmust és a színeket,
minden elképzelhető jó lenn és fenn között lebeg.
Átvágok a széles síkon, a zöldellő réteken,
akaratom kénye-kedve szerint, ahogy képzelem,
lejutok a pincemélybe, padlásoknak titka vár,
kinyitom az első könyvet és a csoda néz ki rám.
Meg is szólal: „Amit látsz, csak átmeneti állapot,
a valóság akkor lesz majd látható, ha rád csapok.
Darabokra törve-zúzva három hosszú év alatt,
majd sejteni kezded, mit is ér egyetlen pillanat,
ha a mozsár falához már odalapult két szemed,
akkor lép majd elő teljes fegyverben a képzelet,
dúlt agyadon akkor villan át az egy és igaz út,
ami csak egy esti metró, ami csak egy alagút,
de olyan mély, hogy a fenti szintekre is elvezet,
miközben egy szekerce épp eltöri a térdedet.
A legelső állomáson szállj le, nézd a falakat,
talán akad olyan emlék, ami újra megragad.
Egy plakát, egy régi mondat, ami csak jeledre vár,
hogy épp ezerszeresére táguljon a régi táj,
és a tájjal együtt az is, amit úgy hívunk, idő,
szertezúz és összegyúr és pusztulási szárnya nő –
de ne engedd, hogy a látvány elmossa új arcodat,
a második állomásnál ébred már az alkonyat.
Hosszú testét nyújtja lassan, ellazul és megfeszül,
és így szól: »egy pillanatra légy az úr, te légy a zűr« –
aztán gabalyodni kezd a testeden az éjszaka,
egy hatalmas kutyafalka vár, hiába tépsz haza,
mindhiába próbálsz innen elrohanni, esteden
az nevet, akinek lelke van csupán, de teste nem.
A harmadik állomásnál szólalj meg váratlanul,
beszélj magadban, mint aki idegen nyelvet tanul,
és a szavakhoz nem mindig társít élő képeket,
aztán némulj el, ha a tér azt suttogja: ég veled.
Mert aki hallotta egyszer láthatatlan tér szavát,
az tudja, hogy nincsen fönt ég, nincs halál, se odaát,
csak a képzelet, mi addig pusztítja a testedet,
míg azt hiszed, hogy a világ, a valóság ott lebeg,
ahova épp beszüremlik a nagyon távoli fény –
történik mindez az esti metrózásod kezdetén,
ami csak akkor ér véget, hogyha nem vagy, ha nem élsz,
de éppen a pusztulásod adja élted fényjelét.
Most pedig menj.” Úgy tűnt, mintha valamit mondana még,
láttam már a semmiben az alagútnak kezdetét.