NAPÚT 2010/8., 122–123. oldal
Tartalom
Radnai István
Négy hűtelen
Széles Klára
Bertalan Tivadar köszöntése
Répa Ádám
Mirázs
A tábla a sötét űr mélyén, a mindenség közepén lebegett mozdulatlanul, mégis mindig változva. Két egyforma térfél, harminckét szereplő, szigorú szabályok. Hideg logika és következetesség szerint működött minden a végeérhetetlen táncban, mely újabb meg újabb lehetőségeket, lehetségességeket fedett fel az örökkévalóság mélyén.
A mozgás és ezen végeérhetetlen kombinációk folyamából, szorzataikból, összegeikből és hatványaikból bomlik ki örökké a mindenség egésze. Ám a szereplők hidegek, már-már élettelenek. Bár élni látszanak – ez szinte csak felszín.
A szereplők – az ész, leleményesség, tehetség, gépies monotonitásuk halvány tüzébe merevedve végezték dolgukat szüntelen tánclépéseikkel a végtelen időben, kettéosztva a tábla két oldalára. Megkeseredettségüket már semmi sem enyhítette. Szerepeik, képzeletük megfakult, mélyükön pedig egyre ritkábban lobbant láng már a parázsból.
Egykori önmaguk árnyaiként az őket körülvevő sötétséggel lassan egynek kezdték érezni magukat. Lelkükben az utolsó szikra is kihűlni látszott.
Így lépkedtek egyre, szabályaik és törvényeik szerint, s ezen törvényeken feszült minden. Ez volt a váz, melyen létük szövete feszült szétterülve, körülvéve, élettel átjárva mindazt, mi az árnyékban, az űr gyomrában egyre inkább megfagyott önnönmagától és szenvedésétől.
Mindent e játék mozgat, minden ez alapján működik, ezen nyugszik, feszül – a csillagok, mozgásuk és minden mozgás. Ezen nyugszik minden, mit néven neveznek – e szerint él, létezik, cselekszik és gondolkodik az ember is: a kimondott szó, a felhangzó logosz.
És forog a tábla az űr mélyén. Pörög egyre. Zajlik a tánc, lépés lépés után: kockáról kockára. Az egyik oldal felülkerekedik, a másik alulmarad. A szereplők lehullanak, de a tábla másik oldalán máris megjelennek. Így örök az egyensúly, így kezdődik mindig minden újabb játszma szünet nélkül, örök áramlásban, változásban – az öröklét folyamatosan hömpölygő himnuszaiban. Időtlen egyensúly, egyensúly nélkül, mégis zavartalanul és tökéletesen.
S ekkor Ő úgy dönt végtelen mély szeretetében, hogy elküldi egy részét – ahogy teszi azt újra meg újra –, odaadja magát most is, mint örökké, egészen, hogy letörölje a bánatot e szeretettel: önmagával.
Felnéz a király akkor a sötét űrre a tábla végtelenjéből – szikrát lát. Szikrát, mely bár távoli, mégis az önnön mélyében lángoló szikrára emlékezteti. Az emléktől e láng benne pedig a pillanat törtrésze alatt felmelegszik. S a király úgy érzi – újra Egész és Egy: Erő.
Ekkor a királynő pedig rátekint, mert látja: valami megváltozott. És akkor vele is megtörténik. Hirtelen újra egyedül van, egészként, a tábla másik oldalán pedig nem ellenfél van, nem egy másik királynő, nem kihívás, hanem ő maga: tükörbe néz. Sorra változtak vissza mind – a bástya, a futó, a huszár.
Ekkor a szikra már nagyon közel jár: lágyan alakot ölt. Leereszkedik a tábla közepére, majd megszólal:
– Én vagyok a ti szívetek.
A szereplők pedig ismét életre kelnek, teljesen és egészen, újra Egyként. Ekkor, ki a legközelebb állt a szikrához, szólásra nyitotta száját és azt kérte:
– Mondd ki előttünk neved, hogy örökké őrizhessük vele a lángot!
A szikra pedig így szólt:
– A szívetek vagyok, a láng.
És kimondta a nevet. A szó, e név pedig átjárta a mindenséget, végigrohant a létezés egészén és a fülekbe jutva, minden gondolatokban felhangozva olthatatlan lángra lobbant, miként a szívekben is, melyek már mindegyikükben ott dobogtak újra. Ez a szó, láng, lobbanás, ez az ébredés volt A Szív Nagy Dobbanása. És a mindenség közepéből, hol a tábla lebegett, ismét a szeretet fényétől felduzzadva, hömpölyögve áradt ki a maga végtelenségében az Egész, az Egység.
A fény visszatért.