László Erika: Pingi
Pingi a szocialista brigádmozgalom vállalása eredményeként került hozzánk három hétre nyaralni. Senki sem tudta, hol és mikor ragadt rá ez a név.
Anyám eredetileg kislányt akart kihozni az intézetből, velem egyidőset, mert úgy gondolta, azzal kevesebb baj van. Már ki is választott egy barna copfosat (a szőkéket már kiválogatták), amikor Pinginek elkámpicsorodott a szája és bőgni kezdett – mert hogy ő nem kellett senkinek –, kicsi öklével gyömöszölte a szemét, körös-körül feketére mázolta könnyeivel. Anyám megsajnálta, gombóc gyűlhetett a torkába, mert elengedte a barna copfos kislány kezét. Az nem szólt egy szót sem, csak hatalmas, áttetsző, fekete szemét anyámra függesztette, egészen addig, míg ki nem lépett az intézet kapuján. S talán még akkor is dermedten nézhetett utána, amikor anyám a belecsimpaszkodó Pingivel már rég felszállt a villamosra.
Egyedül voltam otthon, unottan lökdöstem egy golyót a kisszoba ebédlőasztalán és vártam a kislányra – úgy volt, hogy együtt fogunk nyaralni –, mire végre nagy döngéssel csapódott a kapu. Míg anyám a zárral bajlódott, Pingi tett előre néhány lépést, majd megállt a lépcsőfeljáratnál és lecövekelt. Kezében égszínkékre mázolt homokos vödör, benne lapát – napokig alig akarta letenni, mindenhová magával hurcolta –, olyan szorosan markolta egyetlen „tulajdonát”, hogy a vödör fogója kék csíkot vágott a tenyerébe.
Felugrottam és kiszaladtam eléjük. Nem is lepleztem csalódásomat. Nagy, busa feje volt. Nullásgéppel nyírhatták meg, két-három héttel korábban, mert a haja már kitüskésedett, s kissé groteszkül hatott kövérkés, egészségtől majd kicsattanó, pirospozsgás arcával. Sötétkék, kantáros rövid nadrágot viselt vonalcsíkos, sárga-barna kockás inggel, fehér tornacipője szürkére koszolódott a portól. Csak ingatta azt a lehajtott busa fejét, és elmerülten bámulta a girbegurba homoksávokat, amelyeket a talpa alá szorult kaviccsal húzgált. Néha felnézett, s bizalmatlanul, gyanakodva vizsgálgatott. Pár nap múlva a félénkség szikrája is kihunyt a szeméből, és boldog, kifogyhatatlan szeretetéhség váltotta fel. Az istenei lettünk, reggeltől-estig rajtunk csüngött. Igen, az istenei, akiknek hatalmuk adatott rá, hogy később majd egy szó magyarázat, mentegetőzés nélkül, egy fehér köpenyes kerub segítségével kiűzzék háromhetes Paradicsomából, és visszataszítsák neki rendelt, szeretetszegény birodalmába, ahonnan olyan boldogan tört ki, mint egy kiscsikó.
Vödrében piros almát hozott nekem – anyám adhatta neki útközben –, hallgatott, még köszönni is elfelejtett. Egyszer csak a vödörbe nyúlt, elővette az almát, felém nyújtotta. Kiengesztelt vele, no, nem az almával, hanem a gesztusával. Én, a másik gyerek, megéreztem benne a közeledési, barátkozási szándékot, így történt, hogy pár perc múlva már az asztal két végénél álltunk – ő alig érte fel –, és görgettük a golyót, amelyet sokszor nem kapott el vagy ügyetlenül a terítő sarkának pöccentett, mire az fémes pattanással leesett és elgurult. Hang nélkül, szolgálatkészen kúszott utána – az enyém után is – és halászta elő a könyvszekrény alól, a virágcserépből, a szőnyeg rojtjai közül míg én, az idősebbik, ugye, összekulcsolt kézzel, türelmetlen grimaszokat vágva várakoztam.
Másnap kiköltöztünk Soroksárra, Duna-parti, szegényes kis vityillónkba. Pingi elképzelhetetlenül hamar megszokott nálunk, velem is összemelegedett úgy-ahogy. Sohasem mulasztottam el, hogy ne éreztessem vele felsőbbrendűségemet – ez már a koromból is adódott –, most is pontosan előttem van, hogy amikor a boltba küldtek bennünket kenyérért, milyen peckesen, „férfiasan” húzta ki magát, úgy, ahogyan a nagyobb fiúktól látta, felszedegette a kavicsokat az útról és behajigálta a Dunába, míg én karjaimmal köröztem a rafiaszatyorral, szoknyám a nyakamban táncolt.
Eleinte zavarban volt miattam, nem tudott elhelyezni a családban: nemcsak anyámat szólította „anyunak”, hanem engem is. Aztán leszokott róla, mert ilyenkor mindig vihogni kezdtem, mire ő durcásan felhúzta az orrát, és inkább nem szólított sehogyan se. Az utolsó héten zökkent minden a helyes kerékvágásba, Mari lettem, a nővérkéje, és ez utóbbit senkinek sem volt szíve kiigazítani, mint ahogyan az anyuzást és apuzást sem.
Keskeny kempingágyon aludtunk, közös pokróccal takaróztunk. Egy reggel szörnyen felingerelt, mert anyám tócsát talált az ágy alatt és Pingi rám akarta fogni az egészet, én meg rákvörösen fogadkoztam, hogy ezentúl a földön fog aludni, de nem velem. Aztán nem lett a dologból semmi és nem is volt több ilyen baleset sem.
Együtt gyúrtuk a sarat a ház tövében, várat építettünk belőle, zöld gallyakkal, virágokkal és kavicsokkal díszítettük fel – versenyeztünk, melyikünké a szebb. De hiába sikerült jobban az enyém, nem ismerte el, toporzékolt, mire vadul szétrúgtam a várát, ő meg az enyémet és ordított, mintha nyúznák, marokszámra hajigálta felém a sarat, míg én bosszúvágyamtól kielégítve vigyorogva szaladtam le a stégre.
Nem fürödhettünk a Dunában, mert hirtelen mélyült, a víz hideg és olajfoltos-kátrányos volt, így csak a lábujjam hegyét lóbáltam bele, fröcsköltem a nádas felé, riogattam a békákat, hallgattam, amint lágy toccsanással fel-felszökkennek. Egy idő után Pingi is lejött, mintha mi sem történt volna, ám a szeme sunyi volt, szájából hosszú szárú, elnyílt, fehér pihés kutyatej lógott, rám fújta az egészet és visongva kacagott. Gőgösen hanyatt dobtam magam a deszkákon, fejem alá kulcsoltam a kezemet és a napba néztem, mintha ott sem lett volna, egészen addig, amíg egy nagy, fényes, üres kagylót nem talált. Nosza, erre azonnal feltámadt az érdeklődésem. Elkértem tőle és irigykedve vizsgálgattam, elvenni nem mertem, így hát feledve a történteket, kerítettem két hosszú nádszálat és együtt kotortuk az iszapos vizet. Találtunk még kagylókat és szebbnél szebb csigákat is, villámgyorsan csaptunk le egy-egy példányra. – Ez az enyém! – kiáltoztunk harsányan.
Anyám délelőttönként főzött, gyomlált a kertben, délután dolgozni ment a szövőgyárba, ilyenkor ketten maradtunk. Pingi ebéd után hamar elálmosodott és az én feladatom volt, hogy lefektessem. Nem nagyon ellenkezett, de halálpontosan négy órakor – mintha egy kis óramű lett volna benne – felébredt, és a késő délutáni langyos napsütésben játszottunk tovább. Építettünk új várat, bújócskáztunk, állathangokat utánoztunk.
Sokszor volt a terhemre. Kilencéves létemre nagylánynak, „felnőttnek” éreztem magam hozzá képest. Ő nem tudott biciklizni, énekelni, ugróiskolát játszani, ha mesét olvastam neki, elálmosodott, nem érdekelték a babáim, se a szomszéd kislányok, amikor néha átjöttek hozzám babázni. Összeszűkült szemmel, féltékenyen kerülgetett minket.
Öt óra felé érkezett haza a munkából az apám. Pingi boldogan, fülrepesztő harci kiáltásokkal rohant felé, mintha csak egész nap erre a percre készült volna, s izgatott várakozása végre örömteli értelmet nyert. Táskájába csimpaszkodott, a mohó kérdés ott bujkált az arcán, legtöbbször nem állta meg és ki is mondta: mit hoztál nekem, apu? Mint egy kis doromboló kandúr dörgölőzött a simogató lapáttenyerek alá, a csokit és a bambit megfelezte velem, ezt már megtanulta.
Apu, anyu, visszhangzott a ház egész este. Minden körülötte forgott, szüleim kedvesen, türelmesen, szelíden bántak vele, ahogyan velem sohasem – véltem akkor én –, mindenben neki volt igaza, a kisebbnek. Gyűlölködő könnyeket pergettem a sötét kertben a ribizlibokrok között, és gyermeki rosszindulattal elegyes kárörömmel számolgattam a napokat, hogy mikor visszük vissza.
A vége felé, a harmadik héten, egy délután megint – már sokadszorra – nagyon felbosszantott. Nem volt vezetékes vizünk, a harmadik szomszédba jártunk a kúthoz a vödörrel, ő meg belemosta a kezét. Először nem tudtam, mi az a piszok az alján, kiöntöttem, újat hoztam, akkor a szemem láttára kacagva megint megmártotta tisztának sohasem mondható pracliját, könyökig, és még le is fröcskölt. Elfutott a méreg, senkiházinak, idegennek neveztem, odakiáltottam neki, hogy anyu nem is a te anyukád, ő csak az enyém, te csak sajnálatból vagy itt és hétfőn visszaviszünk oda, ahonnan jöttél.
Úgy tűnt, mintha nem hitt volna nekem, mert értetlenül meredt rám, mintha a velünk töltött két hét teljesen kimosta volna belőle az intézetet.
Az utolsó nap előtti vasárnapon átkompoztunk a csepeli strandra. Rögtön kiderült, hogy még sohasem volt strandon, mert alighogy anyám ráadta az előző nap vásárolt kék-fehér fecskét, ész nélkül rohant a víznek. A szélén megtorpant, belekapaszkodott a korlátba, megbűvölten bámult lefelé, mert a Duna az tabu volt – nem is szegte meg soha –, de itt, a langyos nagymedencében rengetegen lubickoltak és ő is mindenáron a piros-kék-sárga úszógumis tarka összevisszaságban akart fürödni. Csak hosszas rábeszélés után sikerült elvonszolnunk a gyerekmedencéhez. Hamar megbarátkozott a sekély, langyos-meleg vízzel, pancsolt, fröcskölt, tekintet nélkül másokra, többször rá kellett szólnunk. Ám alig telt el pár perc, villámgyorsan, mint a csík, felugrott a betonszegélyre és ügyes kis hasasokkal lendítette magát előre, anyám sűrű sopánkodásától kísérve, jaj, összetöri magát!
Nem törte össze magát, olyannyira nem, hogy záróra után csak erőszakkal tudtuk bevinni a piramis alakú, napsárga műanyag hullámlemezzel fedett öltözőbe. Morcosan hagyta magát felöltöztetni, kiléptünk a kattogó forgóajtón az utcára, még egy utolsó pillantást vetett az alkonyati fényben megpirosodott játszóhelyére és hisztizni kezdett. Bömbölve markolta a kerítés rácsait: én nem akarok hazamenni, ordította bele a világba.
Gyorsan elszállt a három hét, megvirradt a hétfő reggel, anyám utoljára kefélte meg tüskéit, ráadta tisztára mosott sortját a kockás inggel, s míg átszaladt a szomszédba búcsút venni a kis Ferkótól – újdonsült barátjától –, megkerestem a homokban a vödröt a lapáttal. Megkopva, behorpadozva kerültek elő, letisztogattam, törölgettem őket. Anyám a lapát mögé dugott egy tábla Boci csokit és egy maréknyi Balaton kockát. Kicsit elszorult a szívem, tényleg, most jött, és már visszük is vissza. Nem értettem, mi az a kis nyomás a szívemben, hiszen vártam már ezt a napot. Ő meg boldogságtól sugározva jött vissza, tenyerében hozta az ajándékát, színes egyenruhás fémkatonát.
Bezártuk a házat és elindultunk a buszmegállóba.
Anyám azt füllentette neki – miközben cinkosan rám kacsintott –, hogy visszaköltözünk a városba, nyakunkon a szeptember, neki óvodába, nekem iskolába kell járnom. Töprengve, összehúzott szemöldökkel hallgatott bennünket. Olyan furcsa volt egész úton, valahogy megkukult, tétován járt körbe a szeme, láthatóan gyanakodott és rosszat sejtett, és a rossz valóra is kezdett válni, amikor befordultunk az intézet gesztenyefa-lombos, hűvös utcájába. Tágra nyitott szemmel fedezte fel a parkot, benne a libikókával, a mászókával és a mohazöldre mázolt láncos hintával. Egy percig még oltalmunkat érezhette, mert csodálkozva felkiáltott: jé, én itt laktam! Aztán még görcsösebben és riadtabban kapaszkodott a kezünkbe, ám csodák-csodájára még a lépcsőn is feljött velünk, gond nélkül. Csak akkor szakadt rá a megmásíthatatlan valóság, amikor beléptünk a nagyon sok ággyal – köztük rácsos kis ágyakkal – telezsúfolt terembe, és megpillantotta a nevelőnőjét.
Nem szóltunk egy szót sem, de ő már tudta, mi fog következni. Artikulálatlan, fájdalmas üvöltés szakadt ki a torkából, nyitott tenyérrel kapott arcához, úgy zokogott – és anélkül, hogy felfogta volna, megértette volna, mi csaptuk be, mi hoztuk vissza ide, mi vagyunk minden rossz okozói, lerogyott a hideg, kopott és fertőtlenítő szagú kőre, könyörögve, tíz körömmel kapaszkodott a ruhánk szegélyébe, rángatott, húzott volna minket is lefelé, miközben érthetetlen szavakat csukladozott s úgy ömlött a könnye, mint a záporeső.
A fehér kötényes, kövér, ötvenes asszony erős kézzel felemelte, mint egy kis pólyást, kicsi ujjait lefejtette rólunk, pamut zsebkendőt húzott elő a zsebéből, megtörölgette az arcát, simogatta, vigasztalni próbálta. Hiába, Pingi rúgkapált és csak ordított, sírt tovább, miközben mi orvul, búcsú nélkül elmenekültünk.
Hangos sírását visszaverték a kongó folyosók, a lépcsőház, és amikor elhaladtunk az utcán a nyitott ablak alatt, ott is tisztán hallottuk.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
