Jacques Lacarrière: Örökfagy, avagy a férfi, aki találkozni akart a tavasszal
Különös, milyen régóta hó borít mindent! Olyan könnyűnek tűnik ez a hó, ahogy ég és föld között kavarog, a végén mégis lehullik. Igen, le. A férfi minden alkalommal, amikor kezébe vett egy hópelyhet, azon töprengett, hogy lehet, hogy lehullik? Olyan könnyű, finomabb, mint egy gyapotpihe. Lebegnie kellene, vagy felszállnia a csillagok közé. Mégis lehullik. És az összes többi hópehely is. Talán az utánzási szükséglet teszi? Vagy a képzelőerő hiánya? Hópelyhek, gyapotpihék, birkák mind! A hó valóban sokáig tartott ahhoz képest, hogy csak némi, ideig-óráig megmaradó vízből és tiszavirág-életű kristályból áll. Igaz, rövidebb ideig, mint a föld más időszakaiban, például a jégkorszakban. Akkor mit csináltak azok, akiknek nem volt semmijük, vagy szinte semmijük, hogy fűtsenek – sem fűtőolajuk, sem elektromos áramuk –, mit csináltak, hogy szembeszálljanak a hideggel és túléljék? Valójában megvolt róla az elképzelése, azt gondolta, hogy napjainkban egy újabb eljegesedés esetén nem biztos, hogy az emberek úgy meg tudnának küzdeni a hideggel, mint az őskorban. Igen, megvolt a saját elgondolása az ősemberek gondviselésszerű túléléséről: egész egyszerűen nem tudtak az eljegesedésről. Nem tudták, hogy a jégkorszakban vannak. Így a média és az informatikai eszközök hiányának köszönhetően túl tudták élni. Mert ha el kellett volna viselniük valami olyan rádióműsort, mint Következik mai időjárás jelentésünk az eljegesedésről, elkerülhetetlenül megtudták volna, hogy a hideg a földgolyó felére kiterjed, és – a legoptimistább előrejelzések szerint is – még vagy tízezer évig fog tartani. Szerencsére a sajtó és a rádió hiánya miatt a remény mindenkiben megmaradhatott. És tovább égett a titkos láng, ami azt súgta nekik, hogy egy nap vissza fog térni a tavasz. Az a láng – és egyedül az – birkózott meg a gleccserekkel.
Kint a hó már olyan régóta megmaradt, hogy nem lehetett tudni: hetek, hónapok vagy évek óta tart? A férfinak az volt az érzése, hogy már megvolt, amikor ő megszületett, és végig jelen volt, míg felnőtt. De nem ez a csökönyös és egyre kevésbé fehér gyapjú lepte meg, hanem az a keserű lenyomat, amit a lelkekben hagyott. Mert őskorszaki elődeikkel ellentétben úgy tűnt, kortársai megadták magukat a hidegnek, beletörődtek a bezártságba. Mindenki otthon maradt, várakozásába vagy félelmébe zárkózva. Mintha a mindenütt jelenlevő hó nemcsak az emberek, hanem a gondolatok közlekedését is megakadályozta volna. Újabb eljegesedés következne, ami még nem szerepel Riss és Mindel osztályozásában? Jobb ezt a kérdést fel sem vetni. Legalábbis élőszóban. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ártatlan (vagy perverz) újságíró az itt uralkodó klímában megkérdezi a hatóságoktól: ez a hideg még tízezer évig fog tartani? Még az információ is az antennákra fagyott volna! De végül is ez benne volt a dolgok logikájában, vagyis a bolygó logikájában. A Föld több ezer éve egyre hűlt (még ha bizonyos, optimizmusra hajlamos tudósok itt-ott lokális felmelegedési zónákat véltek is felfedezni), mivel fent a Nap ugyanezt tette. Tudni lehetett, hogy egy napon elveszti lángjait, az égitestek királyának koronáját és oly szép protuberanciáit. Mikor? Nem a közeljövőben, az bizonyos, az elvégzett számítások szerint, melyek az asztrofizikai intézetekben megtekinthetők voltak, hanem körülbelül háromszázmillió év múlva. Ám legyen. Ez ad egy kis haladékot – gondolta a férfi -, hogy megoldjuk a szocializmus és a kapitalizmus ellentmondásait. Meg aztán, ez úgysem változtat semmit ezen a kihívó, erőszakos, fenyegető és főleg már fojtogató havon.
Az emberek már nem beszéltek egymással, vagy csak nagyon keveset. És lehetőleg jelentéktelen témákról: például esőről, szép időről. Még ha ez nem is volt könnyű: a szép időről csak jövő időben lehetett beszélni. Ami pedig az esőt illeti, amióta csak ez a hó tartott, már szinte el is felejtették, hogy létezik, és azt kívánták, bárcsak esne. Az legalább az olvadás jele lenne. Így aztán főleg a hóról beszéltek, de olyan tartózkodóan, burkoltan, mint amilyen borús volt az idő – ha mondhatjuk így. A Hatóságok nem nagyon értékelték az ilyesfajta beszélgetést. Mivel a hó – kell-e mondani? – az emberek tudatában is benne volt. Azok a szavak, mint hideg, fagy, gleccser (és más, kevésbé elterjedtek, mint hegylábi félsík, jégtakaró vagy örökfagy) különös, és ami mindennél többet mond, felforgató visszhangot keltettek. Maga a hó is kényes témává vált, mivel soha nem lehetett tudni, melyikről van szó valójában, az igaziról vagy a másikról? És még soha nem tanulmányozták annyit titokban, a szobák és könyvtárak mélyén (legalábbis azoknak a mélyén, melyeket még nem látogattak meg a nagy inkvizítorok) a glaciológusok elméleteit és a gleccsertani műveket. Ezek egyelőre nem voltak betiltva. – Minden rosszban van valami jó – gondolta a férfi. – Az állandó dér kissé eltompította a szellemet, a cenzúra szellemével kezdve.
Így a lakásokban és az utcákon folytatott nagyon halk, szinte alig hallható társalgás különös, tudományos fordulatot vett. Szokatlan, a tömeg által addig ismeretlen nevek bukkantak fel: olyan tudósoké, akik hajdan vették maguknak a bátorságot és saját nevükre keresztelték a különböző jégkorszakokat és interglaciális időszakokat, mint Wurm, Riss, Mindel és Gunz. De főleg az utolsó, a Von Lizorski osztályozása szerinti ötödik jégkorszak érdekelte az embereket. A legmerészebbek kézírással lemásolták és titokban osztogatták a szakkönyvnek azokat az oldalait, melyeknek fejezetcíme Kriopedológia. A fagyott talajok vizsgálata volt.
„…Mindenekelőtt az Elba alsó szakasza és a Visztula középső szakasza között, valamint néhány Csehországig húzódó, hosszúkás területen maradtak fenn napjainkig is a nagy eljegesedésből származó medencék, sarkvidéki eredetű hideg légtömeggel vagy jégáramlattal. Ezek ismét áramlási útvonalként szolgáltak a jeges sarki vizek számára, amikor az utolsó – a Visztulának nevezett – eljegesedés nem csak a „balti-hegyhátakat”, vagyis a Schleswig-Holstein és Kelet-Poroszország közti dombvidéket érintette, hanem a délen elhelyezkedő medencéket is. Akkor ezek az őskori medencék holt medencékké váltak, rajzolatuk elvesztette élességét, míg a szomszédos nyugati területeken e rajzolat jobban megmaradt.”
Ezeknek az eljegesedett medencéknek a tanulmányozása igazi gyújtóhajó volt! Ami az eljegesedésnek – a legújabb, napjainkig is tartó eljegesedésnek -, és ennek a mindent és mindenkit elborító hónak az okait illeti, arról egy másik tanulmány beszélt, amit egymás kezéből kapkodtak az emberek: a Climatic accidents in Northern and Central Europe (egyébként egy új-zélandi, christchurchi glaciológus munkája), melyben azt olvashatjuk: „…a lehűlés kezdetét, ami a negyedkori eljegesedést okozta, a különböző módszerekkel végzett becslések ötszázezer vagy egymillió évvel ezelőttre tették. Ez az eljegesedés – melynek bizonyos hatásai még érezhetőek ezeken a területeken – planetáris okokból következett be, a domborzat csak másodlagos tényezőként lépett fel a hegylábi félsík elhelyezkedésében.”
Az utolsó mondat a férfi szemében nevetségesen banális közlés vagy provokáció volt. Nyilvánvaló, hogy a domborzatnak nincs sok köze a mostani életükhöz, a hegylábi félsík megdermedéséhez. Jobban hitt azokban a híres planetáris okokban. De ha ezek planetáris okok, akkor magas szinten kell a problémát megoldani, magas szinten kell megkeresni a Tavaszt. Feltartóztatják valahol? Egy szekta vagy egy politikai párt foglya, esetleg egy elszánt ökológus-csoporté, akik nem találtak más módot, hogy tiltakozzanak a környezetkárosítás ellen, mint hogy jogtalanul fogva tartsák a Tavaszt? Tervét megosztotta egyik barátjával, burkolt szavakkal, ahogy illik:
– A talaj nem maradhat mindig jeges. Az ország nem maradhat örökké fagyos. Megyek és megkeresem a Tavaszt.
– De hogyan hagyod el a jégtakarót?
– Majd meglátom. Vízumot kérni mindenesetre teljesen fölösleges. Nem állítanak ki minden évszakra érvényes vízumot. Megyek, ahogy tudok. A legnehezebb az lesz, hogy átvágjam magam a jégfronton, és elkerüljem a jégtűket a határokon.
– A vándorkövekkel is vigyázz. Amiket a gleccserek otthagytak. Nem egy vetődik ma is olyan vidékekre, ahol teljesen abszurd a jelenlétük.
– Vigyázni fogok.
És ezekkel a szavakkal elváltak egymástól.
A férfi elindult a Tavasz felé. Először hosszú ideig kellett gyalogolnia jeges földeken át, melyek fagyott felszínén csak mezei árvácska nőtt itt-ott. – Hogy tud itt megteremni? – gondolta. – Mit találhat a jégkéreg alatt? Mégis nő… – És Galileire gondolt. Azután egy kevésbé fagyos, kevésbé vad táj kezdődött, helyenként nunatakokkal, a jégtakaróból kiemelkedő, rövid szárú növényzettel borított sziklás csúcsokkal. A föld olyan simának tűnt, mint egy deportált koponyája. Csak a szélfútta facsoportok, füzérvirágzatú cserjék kócolták a koponyát, meg a tundraféleségből ormótlanul kiemelkedő dombok. – Amíg egy könyv lapjain vagyok – gondolta –, biztonságban vagyok. A dráma és a problémák akkor kezdődnek, amikor a könyv lapjai véget érnek, és meglátom magam előtt az első hóvirágot. Akkor jól ki kell nyitnom a szememet.
Kinyitotta a szemét és nagyon hamar meglátta az első hóvirágot, az első jelét annak, hogy az eljegesedés véget ér. Kicsit csodálkozott, hogy egyedül találta a hóvirágot a sztyeppén, minden felügyelet nélkül. Szabadon tört elő az utolsó, lassan olvadó, finom porhóból. A Tavasz már bizonyára közel volt, az örökfagy földjei pedig távol. Szaporázni kezdte lépteit a szokatlanul langyos napfényben. A fény arany és rózsaszín volt, mint a soha véget nem érő hajnal. És megértette, hogy tényleg megérkezett a Tavasz földjére, amikor meglátta az első, tiszta és fehér házat, körülötte pedig az első kertet, melyben sűrű sárga csoportokban az első tavaszi kankalinok nőttek. Először nem hitt a szemének – hosszú évek óta nem látott már ilyet -, és úgy nézte őket, mint a hegyek ritka, elérhetetlen virágait, melyek túlélték a jégkorszakot, és melyek az alpesi csüdfű, örökzöld kőtörőfű, gombafű, azúr moha, tavaszi tárnics dallamos neveket viselték… Úgy tűnt neki, a kankalin is a nagy hidegek túlélője. És a megszokást segítségül hívva arra a klimatológiai tanulmányra gondolt, amit esténként a barátainak szokott felolvasni, és amelyben az állt: „A különböző éghajlati övek közötti sűrűség-kontrasztok aránytalanságokat idéznek elő, ezzel magyarázhatók a légmozgások. Amikor ezek az aránytalanságok fellépnek, a meleg és tiszta légtömegek kiegyenlítik a deficites termikus mérlegű területek alacsonyabb hőmérsékletét.” Jobban meg sem lehetne fogalmazni. Minden, amit érzett, pontosan benne volt: ennek a hosszú deficites termikus mérlegnek számára vége. És ösztönösen hálát adott az advektív és konvektív légmozgásoknak, melyek lehetővé tették ezt a csodát: az első tavaszi kankalin-csoportokat.
A küszöbön megjelent egy nő és csodálkozva nézett rá. Hosszú, kócos haja fénykoszorúval övezte homlokát, mint a felkelő nap sugarai.
– A kankalinjait nézem – szólt a férfi. – Az első kankalin, amit látok. Mikor virágzott ki?
– Itt egész évben nő és virágzik – felelte a nő. És a férfinak az volt az érzése, hogy enyhe szellő simogatja az arcát.
– Egész évben! Hogy lehet az?
– Kérdezd meg tőle – mondta az enyhe szellő.
– Kitől?
– A Tavasztól. Most ment el. Nem lehet messze – s arany és rózsaszín karjával a látóhatár egy pontjára mutatott.
A férfi folytatta útját. – Ezúttal nem könyvben vagyok, hanem egy festményen – gondolta. Körülötte a dolgok – a mezők, élő sövények és patakok – mintha csak belülről lettek volna megvilágítva, és olyan lágy sivatagi máztól csillogtak, mint a régi tájképeken. A levegő átlátszó volt, a horizont hallótávolságra az angyaloktól. A férfi tenyeréből szivárvány fakadt, legalábbis úgy tűnt, mert mindent szivárványszínűre festett. A cserjés mögött élénkebb fény ragyogott. A férfi a cserjéshez közeledett. Egy fiatalember hevert a földön, egyik lábát kinyújtotta, s felkönyökölve nézte az eget. Szőke volt, kék szemű, babaarcú, nevetős. Nem, nem pontosan nevetés volt az arcán, inkább valami különös mosoly, ami nem hagyta el ajkát. A levegőt aranyzaj töltötte be.
– Ön… a Tavasz? – kérdezte a férfi.
– Az vagyok.
– Akkor jöjjön el gyorsan hozzánk. Olyan régóta várjuk! Miért nem jött?
– Itt a helyem… egyelőre. És még nagy területet kell bejárnom. El fogok menni magukhoz is. Később.
– Miért később? Most jöjjön! Azonnal!
– Nem én parancsolok a Napnak. Azt teszem, amit ő mond nekem. Barátaim, az éghajlatok szeszélyes fivérek. Meg aztán nem is mehetek egyedül. Szólni kellene a Nyárnak, aztán az Ősznek. Látja, nem olyan egyszerű…
– De miért marad távol? Ki mondta, hogy velünk ne törődjön?
Az ifjú férfi könnyedén felállt, és felé fordult. Szeme még kékebb lett, és a mosoly továbbra is ott ült arcán:
– Tudja jól – dünnyögte –, a planetáris okok… Ha a Nap azt mondja, elmegyek. Megígérem. Egyelőre nem mehetek. Nem akarom, hogy börtönbe vessenek.
– Börtönbe? Hogy tudnák önt börtönbe vetni?
– Néha megtörténik. Már meg is történt. Persze soha nem maradtam ott sokáig. De… tudja, nem szeretem az árnyékot. Mi lenne addig a többi vidékkel? Visszatérek, amint az éghajlat megengedi.
Egy gondolatnyi szomorúsággal ejtette ki ezt a néhány mondatot. A Tavasz nem szeretett hidegről és börtönről beszélni. De továbbra is mosolygott. A Tavasz nem lehetett igazán szomorú.
– Megérinthetem? Megérinthetem a kezét? – kérdezte a férfi.
Közeledett hozzá. A Tavasz felkelt, és a fák vakító fényt kezdtek árasztani. A Tavasz kezét nyújtotta, mely arany és rózsaszín volt.
– Viszontlátásra holnap – mondta. – Amint a Nap szól… – és alig érintve lábával a füvet, távozott.
Vajon mindent leírtam? Csak azt felejtettem el közölni, ki volt a férfi, aki otthagyta az örökfagyot és a Tavasz keresésére indult. És mikor írta ezt a mesét. Cseh volt, és elbeszélésének a következő dátumot adta:
Prága, 1979 tavasza
Károlyi Judit fordítása
Károlyi Judit a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2015)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
