Tőzsér Árpád: Arany János – számomra, hozzám
Szerkesztői megjegyzés: A Napút augusztusi Arany János-összeállítása körkérdéssel keresett meg többeket. Huszonegy válasszal már a nyomdába került a lapszám, amikor mentegetőzve – ezer bocsánat, elnéztem a dátumot – megérkeztek Tőzsér Árpád gondolatai a közös invitáló mondatra: Arany János – számomra, hozzám
Arany János költészete már irodalmi eszmélkedésem legkorábbi szakaszában is jelen volt. A háború után, amint az köztudott, a csehszlovák hatóságok tájainkon betiltották a magyar iskolákat. Apám szlovák iskolába nem akart beadni, ezért az előző magyar érából a falunkban maradt magyar tanító gimnazista fiától vettem magánórákat. Ő meg mindjárt az elején a lehető legjobb tankönyvet nyomta a kezembe: hosszú hónapokig mással sem foglalkoztunk, csak Arany Toldijával. Következésképpen még ma is egész énekeket tudok emlékezetből a neves műből. A második meghatározó Arany-élményem az volt – a gimnáziumi és egyetemi kötelező Arany-stúdiumokat természetesen leszámítva –, mikor az ötvenes évek közepén Illyés Gyula négysoros verses útinaplói hatására én is ilyen kis, gnóma-szerű versjegyzeteket kezdtem írni (az első ilyen versciklusomat Gyalog Péterfala határában címmel 1956-ban az Új Szó le is közölte). Magától Illyés Gyulától meg azt kellett megtudnom, hogy ő Arany „szösszeneteinek”, „mondacsainak”, „akadémiai papírszeleteinek” az ihletésében írta az ilyen verseit. (A furcsa kifejezések természetesen magától Aranytól valók!) Ezek után hozzáláttam ezeknek a számomra szinte apokrif Arany-szövegnek a felkutatásához (az Arany-kiadások ugyanis ezeket akkoriban rendre kihagyták), és felfedeztem magamnak egy új Arany Jánost. Ezeket a versnaplókat a költő akkor írta, mikor 1861-ben Bécs feloszlatta az országgyűlést, s az uralkodóház újra a nyílt erőszak eszközeihez nyúlt. Arany ekkor mindenben csalódva kb. másfél évtizedre mint költő elhallgatott. Legalábbis így írták az iskolai irodalomtörténeteink. Csakhogy én kiderítettem magamnak, hogy bizony írt a költő ezekben az időkben is (kb. a Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, majd főtitkáraként eltöltött évekről van szó), csak ezek a versei töredékesek, ötletszerűek, s persze annál frissebbek, játékosabbak, egyszerre szólaltatják meg az idősödő költőre annyira jellemző bölcsességet és iróniát. Ezeknek az akadémiai töredékverseknek a hangulatát leginkább az ugyancsak ezekből az időkből származó Vojtina ars poétikája c. versből ismerhetjük meg a legteljesebben, ahol a tanárköltő oktatja az öntudatos fűzfapoétát. Erre az élményemre akkor emlékeztem vissza szerencsésen, mikor a hetvenes években magam is hosszú évekre elhallgattam, illetve csak kritikákat, s irodalomelméleti és irodalomtörténeti tanulmányokat írtam, s nem tudtam visszatalálni a vershez. Az évtized végén, már nem tudom, milyen indítékoktól vezéreltetve, eszembe jutott, hogy a Vojtina ars poétikájában milyen szerencsésen integrálódik a filozófia, az irónia és önirónia: hogyan valósul meg és hogyan cserélődik föl az oktató és oktatott „én” egy tudaton belül, s hajlik így végül is az egész valamiféle skizoid paródiába. Elővettem Arany ilyen ihletésű verseit, s a nyolcvanas években megszülettek az én parodisztikus szövegeim, a Mittel-versek. Az irodalomkritikusaim úgy tudják, hogy elsősorban a lengyel Zbigniew Herbert és a magyar Kálnoky László a keresztapja Mittel úrnak, most elárulom, hogy bizony legalább olyan mértékben Vojtina Mátyás, illetve hát Arany János is ludas a dologban.
Illusztráció: Arany János szobra Nagyszalontán, az Arany János Emlékmúzeum homlokzatán (Kolozsvári Szeszák Ferenc alkotása, 1907)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
