Boldogh Dezső: Hagyjuk a mesét…
A Senki szigetére indul Szénási Ferenc a Berzsenyi koporsója kötetnyitó elbeszélésében, és ez az utazás egyszerre bemutatkozás, vagy inkább artisztikus, önéletrajzi elemeket felmutató vallomás az eltelt évtizedekről, ahol az író — műfordító, irodalomtudós a legszemélyesebb hangon szólal meg az egész könyv folyamán. A szándékosan távolságtartó, korrekt írói eszközöket felvonultatni képes elbeszélő technika azonnal szimpatikussá válik, még akkor is, ha első felütésre, talán akár kicsit hatásvadásznak is tűnhetnek a kezdő mondatok: „Sokan találtak otthonra a Senki szigetén, azon a határok nélküli földdarabkán, ahová én is tartok. És nem csak világkerülők laknak ott, hanem világhódítók és nagy terveket szövögetők is, győztesek és vesztesek, cselekvők és töprengők, nagyhangúak és halk szavúak, utóbb érkezettek és régiek.” Az olvasó azonban hamar túlemelkedik kezdeti kételyein, valóban nagyszerű könyvet kap az „ismeretlen” szerzőtől, hiszen a hetvenes éveiben járó Szénási Ferencnek, megannyi magyarítás, szerkesztés, egyetemi katedrákon töltött évtized után ez az első, önálló novelláskötete, amely letisztultságát tekintve, lehetne akár egy nagyívű írói pálya mesterdarabja is. Ebből a szempontból csak sajnálkozhatunk – noha az értékes tartalmakat felmutató prózában nincs későn, vagy korán érkezettség, csak a mű maga. Természetesen az irodalomtudomány is tiszteletreméltó foglalkozás, de a „szekunder foglalatosságok” mellett saját alkotásokkal színre lépni, mégiscsak más, mámorító feladat, és talán még nagyobb felelősség is egyben. A szerző nem kíván tapsvihart, érződik a szövegvilágból, háttérbe húzódó, elemző és kicsit talán rezignált típus, aki általában többfedelű elbeszélői technikával dolgozik, rejti el magát és hőseit történetei közé.
A Senki szigetében a magánélmények és a közös múlt találkozásaiból érzékletes, felvillanó körképeket kapunk az elmúlt évtizedekről. Gyermek és felnőttkor keveredik a lapokon, benne az 56-os orosz tankok elől egy telefonfülke mögé húzódó kisfiú, a kallódó, pályakezdő értelmiségit beszervezni próbáló hatalom manipulációi, a mostani elbeszélő reflexióival. Élet az egykori blokkban, munkásőr szomszédokkal, a fontosnak tűnő, de valójában jelentéktelen történelmi korszakváltások, illékony Szabadság terek kokárdás besúgói, külföldi konferenciák, különféle idősíkok vetítővásznain. Aztán újra a kisdiák évek, frontokat megjárt szelíd tanítók váratlanul ütésre emelt kezei a narrátor emlékei között – egyetlen kaleidoszkóp lencséjén. Talán innen, a múlt darabkáit összegyűjtve lehet csak elindulni egy folyóparti csónakkal a szigetre, ahol meg kell írni a művet, az eltűnt időt, felmenők és képzelt alakok történeteit. A kötet címadó novellájában már egy utóbbi, az örök orosz lélek katona hőse a főszereplő, fél évszázad elnyomatásának emlékképeiből barátságos rajzolattá gyúrt figura, akiről csak annyit tudunk, hogy a szerző „látomásának embere” egy, a háborúban Niklán frontszolgálatot teljesítő parancsnok lehetett, de még ez sem bizonyos: „Mert én leginkább egy negyvenhat évvel későbbi alakmásának tudom elképzelni Lergyakov őrnagyot, a Magyarországról utolsóként távozó szovjet helytartónak. Tisztán föltűnik előttem, amint makulátlan egyenruhájában, fegyelmezett, katonás léptekkel áthalad az országhatár hídján, és hadserege utóvédjéhez csatlakozik. Hóna alatt egy emléktárgy. Óriásira nyúlt karjával nyalábolja át: könnyedén viszi magával Berzsenyi koporsóját.” A kellemes abszurditásba hajló befejezés kitűnő allegória is, játék és irónia egyszerre, a szándékos bizonytalanság nemesítő gesztusaival, melyek általában jellemzőek Szénási művészetére. (A történelmi hűség és a fikció „tisztázása” érdekében, meg kell jegyeznünk, hogy – a fenti írás legalábbis – tényleges eseményeken alapul, hiszen Berzsenyi koporsóját annak idején valóban elrabolta a novella valóságos orosz katonatisztje.)
Mintha egy egész évszázad óvatos látleletei lennének ezek a novellák, precízen elkent ecsetvonásokkal, sejtető vonalvezetések, több irányba, de leginkább befelé ágazó történetszálak, olvasmányos előadásmódban. A szerző láthatóan sokat tanult mestereitől, a fordítói műveltség és rutin is nyilvánvaló a szerkesztési technika mögött. Szerencse, hogy lappangó állapotukból végre felszínre törtek ezek az írások, melyek a letisztult műgond kelléktáraival felszerelve, egy nem túl harsányan megszólaló, de felismerhetően egyedi hangot is képesek megszólaltatni: egy fanyarkás, szarkasztikusan okos – analitikus, Szénási Ferencre jellemző nyelvezetet. Ez a világlátás fontos lírai keresztmetszetek, létállapotok sűrített levegőjét hozza elénk, magas színvonalú irodalmi tálalásban. Ha beletekintünk a szerző Italo Calvino-ról szóló monográfiájába, majdnem ugyanazt a hangot érzékeljük, mintha nem is egy tudós, hanem egy másik író készítette volna alapos, a szakmaiság minden követelményét felvonultató portréját egy pályatársáról. Amint említettük, valóban sajnálatos tehát hogy Szénási, „csak akkor fogott saját novelláihoz, amikor belátta, hogy másokra már kevés ideje maradt” – ahogy a kötet hátlapján olvashatjuk. Természetesen egyetlen könyv is akár irodalomtörténeti értékű alkotás lehet, és nincs kizárva, hogy a Berzsenyi koporsója az utóbbi idők figyelemreméltó kiadványai közé tartozik, amellett, hogy témáit tekintve talán kevesekhez szól, és az írói megszólalásmód szerény visszafogottsága sem követelőzik a közönség kegyeiért.
Szénási szereplőit gyakran foglalkoztatják a művészi ars poetica és a morál kérdései, alakjai, még ha régmúlt korokból vetülnek is elénk, valóságosak, miközben helyenként szinte Dosztojevszkij hőseire emlékeztető párbeszédeket folytatnak egymással. A Gyógymódok és a Titkok nem is állnak másból, mint elvont létkérdéseket taglaló beszélgetésekből, és a kötet legtöbb írásán végigvonul a monologizáló, vagy az ismeretlen valakihez szóló beszédmód, amelyből lassan bontakozik ki az előzmény, a történet, és a mindig kellően adagolt elhallgatások. A szerző sokat bíz az olvasó képzeletére, megdolgoztatja igazságérzetét, csendes, mégis váratlan szituációkba hívja, miközben mintha alkotói munkanaplóiba is betekintéseket engedne időnként. Egyszerre írja és vizsgálja kívülállóként saját novelláit, rejtjeles szálakat futtat, de szereplői mindig a realitás talaján állnak, vagy látszólag olyannak tűnnek.
Mélyebb értelemben, ez a típusú írói módszer nem tükröt tart a valóság elé, hanem személyiségrétegeket fókuszál finom eszközökkel, noha tudja, „a gyónás nem verspótlék”, tiszta kezekkel boncol, hogy sem a vért, sem verítéket nem vesszük észre. Ahogy az Illuzionisták narrátora mondja a főszereplőről: „…bennünket is áltatható közönségnek néz, velünk is megpróbálja elhitetni, hogy amit esténként eljátszik, az színtiszta valóság.” A bűvész egyetlen tudományát senki sem ismeri, a kollégák számára is rejtély, miként a halála, egy balul sikerült mutatvány után. Valahogy itt mégsem érhet véget az írás, pedig nincs tovább, viszont ezáltal lesz kerek és varázsgömb-szerű az egész történet. Az N. N. mester naplójából című írásban egy festő monológjait hallgatjuk, miközben fiatal modellje beszél hozzá, de hogy mit, azt nem tudhatjuk meg, arra a festő sem kíváncsi, viszont a bárgyú fiúarc megörökítésekor emlék alakok, „a legvidámabb barakk eltompult lakói” tolakodnak a vásznára, hogy a készülő alkotás szinte egy remekmű esélyét ígéri. A befejezés hirtelen átvezet napjaink kalmár – kapitalista légkörébe, annyira váratlanul és finoman, hogy nem tudjuk, kor látleletként, vagy művészi hitvallásként olvassuk a szöveget –mindkettőnek kiváló. Látszólag történelmi utazásokra hív, „megtalált” levél töredékek, apokrif szöveg — maradványok segítségével a szerző néhány további novellájában. (Jóska bátyám, Matthias Reibel igaz története, Tamás evangéliuma), melyekben a morál, az emberi felelősségvállalás kérdéseivel foglalkozik. A Tamás evangéliuma zárlata keserű tanulság, aforizma-szerű példabeszéd az emberi lét hiábavalóságáról, vagy bizonyos nézőpontok szerinti lehetséges értelmetlenségéről is: „A megváltás nem örök feloldozás, a megváltás újrakezdhető harc. Harc a kísértés ellen, életben és életen túl. Üdvözülni annyi, mint e harcot örökre tovább folytathatni. És most menj, és élj erőd szerint.” További történet — monológok, esszébe hajló elbeszélések színesítik a kötetet, gondolatgazdag, stílusos tálalásban. A jelenkort és század elejei angol krimi műfajt egyszerre megidéző írás érdekes elegye a hagyjukameset.blog.hu, ahol Szénási ironikus világa is erőteljesen megjelenik. A befejező, Adakozók, keretbe foglalja a kötetet, mintha a Senki szigetének filozofikus, távoli párdarabja, visszhangja lenne.
A kötet szerzőjének volt hová eljutnia, a folyópartról sikerült elrúgnia csónakját, benne izgalmas rakománnyal, hogy megérkezzen végül a saját szigetére, megteremtett birodalmába. A többségükben kitűnő, elmélkedésre, újraolvasásokra érdemes elbeszélések nemcsak egy „elsőkötetes”, hanem egy beérkezett írónak is becsületére válna.
Szénási Ferenc: Berzsenyi koporsója – Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019
Illusztráció: Szénási Ferenc (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2019)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
