Pálfi Ágnes: Gyászmagyar (két kispróza)
Gyászmagyar
Apám téli temetésre készült: „Vennék neked egy rendes fekete kabátot, ne csúfoskodjál nekem ott” – mondogatta. S valóban, énnekem már kisgyerekkoromtól meggyűlt a bajom ezzel a ruhadarabbal. Első komoly télikabátom ugyanabból a durva, nehéz, sötétkék posztóból készült, mint tiszaszőlősi postamester nagyanyám egyenruhája. Nem csoda hát, hogy négy-öt évesen mindig rosszul éreztem benne magam. Kamaszkoromból egyedül egy térdig érő, unalmas szabású, fáradt-zöld konfekció-kabát rémlik. Mintha mindig fáztam volna benne – az a fekete-fehér fénykép, ami a Várban készült rólam, legalábbis erről tanúskodik. Meg arról, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt egy álmos vasárnap délután sétálni indult a család, ami rendkívüli eseménynek számított. Anyámon új, elegáns, világosszürke kabát, a fotón egy kopár fa előtt pózol benne, ugyanazzal a dermedt, mosolytalan arccal, mint jó tíz évvel később, amikor az élettől búcsúzott… De utolsó erejéből még megvarrta nekem élete első, majdnem tökéletes, drapp színű télikabátját. Bélése az ő kopott, műszőrme bundájából készült, elöl gombok helyett zsinórokkal lehetett összefogni, és volt kapucnija is. Csak a karöltők sikerültek igencsak szűkre, úgyhogy nem volt könnyű mozogni benne. Egy télen át hordtam, majd hosszú évekig őrizgettem, aztán egyszer csak nyoma veszett. Mint ahogy azt sem tudom, mi lett a sorsa annak a csúf, rosszul szabott irhakabátnak, amit anyai nagyanyámtól kaptam, talán már a lányom születése után. Nem emlékszem, hogy egyszer is kimerészkedtem volna benne az utcára. Vettem viszont akkoriban egy rövid, sötétbarna irhakabátkát, amit nagyon szerettem. Meleg volt, puha és könnyű, kicsi darabkákból összevarrva, s egy fekete alapon rózsás orosz kendőt viseltem hozzá, amikor újszülött lányomat sétáltattam egy citromsárga hordozóban a behavazott budai kertek alatt. Teltek az évek, s az én irhakabátkám a varrások mentén szétesett menthetetlenül, és nem volt reményem sem rá, hogy újat vegyek. Mígnem Japánban élő barátnőm szekrényében találtam egy hosszú, zsemleszínű átmeneti kabátot. Volt benne valami kis bélés is, és nem zavart az sem, hogy legalább két számmal volt nagyobb, mint a méretem. Telente évekig ebben jártam a vidéki egyetemre tanítani. Aztán – már hatvanon túl – sikerült vennem végre egy vízhatlan, fekete tollkabátot, amiben nem kellett többé fáznom. Apám is elégedetten konstatálta, hogy szégyent hozni ebben már nem fogok rá. De „ember tervez – isten végez”: augusztus volt, rekkenő hőség, nem volt hát szükség nagykabátra, amikor apámat temettük. Vettem viszont egy széles karimájú fekete kalapot a tiszteletére – nem azért, hogy bárkit is „túlöltözzek”, hanem hogy ne „csúfoskodjak” ott. Vagy még inkább azért, mert szerettem volna elrejtőzni, ami majdhogynem sikerült is. Hiszen apám özvegye ebben a fekete kalapban először meg sem ismert.
Kakastojás
Apámék házánál egyetlen kiskakas nevelkedett a nyolc-tíz barna tollú csibe között, akiket alig lehetett megkülönböztetni egymástól. Nem csoda hát, hogy sokáig azt hitte, ő is éppolyan szerény küllemű, nevenincs madárka, mint a többi. De aztán egy mennydörgős, villámlós májusi eső után meglátta magát a jókora pocsolyában, mely a baromfiudvar közepén keletkezett: – Nini, micsoda színes farktollaim nőttek, s ekkora vérvörös taraja sincsen senki másnak! – kukorékolta meglepetten, szétrebbentve maga körül az ijedős barna csibéket.
Egy ideje neve is volt már, nem is akármilyen: apám, akitől látszólag távol állt bármiféle rangkórság, Vitéz Ceglédberceli Kapisztránnak keresztelte, s megtiltotta még a gondolatát is annak, hogy ez a szépséges, kivételes intelligenciájú kiskakas, aki a neve hallatán mindig reá emelte kerek, aranybarna szemeit, valaha is a fazékban végezze.
Meg is hálálta a kényeztetést, nyaranta volt tojás bőven. Ám ősz végére a tyúkokká gömbölyödött jércék egyre kevesebbet tojtak, s mire eljött a karácsony, szinte teljesen kiürült a hárem. Kapisztrán naphosszat a baromfiudvar sarkában gubbasztott, és repesve várta a tavaszt, a selymes, sárga tollú, eleven kiscsibéket.
Teltek az évek. Éppen a tizedik születésnapját ünnepelték, ilyenkor mindig mazsolával megédesített olajos magvakat lakmározhatott, amikor az egyik májusi hajnalon valahogy nem akaródzott neki a kukorékolás. Vagy netán csak megfeledkezett volna róla? Dél volt már, amikor színes farktollait igazgatva megállt a baromfiudvar közepén, de kukorékolás helyett csak valami gyönge, kotkodácsolásra emlékeztető hang jött ki a torkán. – Kot-kot-kot-kot, mi a bajod? – csúfolódtak rajta a fiatal tyúkok, kedvenc háremhölgyét is beleértve, mire Kapisztrán éktelen haragra gerjedt. S alig néhány perc múlva véres, kitépett tollak borították az egész baromfiudvart.
S ettől kezdve ez így ment nap-nap után. Mit volt mit tenni: arról szó sem lehetett, hogy késsel bánjanak el vele, mint egy közönséges halandóval. Így hát apámnak fájó szívvel döntenie kellett: bekönyörögte Kapisztránt a közeli állatkertbe, ahol egy előkelő, egyszemélyes ketrecben még sokáig mutogathatta színes farktollait a gyerekeknek.
S mielőtt kerek, arannyal keretezett barna szemeit végleg lehunyta, különös álmot látott. A hatalmas kotlós puha, meleg tollai alatt már csak egyetlen tojás rejtőzködött: Kapisztrán kakastojása. Hallotta jól odabentről, hogy a többi kiscsibe mind kitörte már magát a napvilágra, de ő még mindig várt, maga sem tudta, mire. Aztán egy óvatlan pillanatban, mikor a mind szűkebb helyen megfordulni próbált, csőre odakoccant a tojás falához.
És abban a percben minden elsötétült.
Illusztráció: A fekete kalap (fh. D. Gray, 1970)
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
