Mondd meg nékem, merre találom…

Próza kórus_

szeptember 19th, 2021 |

0

Virágh László: História

 

V. már az egyetemi évnyitón megismerkedett Bandival, amikor – a már akkor is nagyon öreg – Kardos Laci bácsi, a dékán kezet fogott minden elsőévessel, így vele is, és kedvesen azt mondta neki: Minden jót, fiacskám.
Bár nem azonos szakra jártak – Bandi szlavista volt, ő pedig olasz szakos -, gyakran találkoztak olyan órákon, amelyeket minden elsőévesnek látogatnia kellett. Bandi sajátos humora tetszett neki, fölényessége az ő tájékozatlanságával szemben tiszteletet gerjesztett benne. Lelkesen hallgatta hát barátja kalandjait, melyeket a jónevű gimnáziumban, vagy tanítás után osztálytársaival élt át, akik néha azzal szórakoztak, hogy békésen sétáló párokat provokáltak és aztán megverték a fiút, vagy azért, mert volt mersze velük szembeszállni, vagy azért, mert gyáván viselkedett. Azt is elmesélte, hogyan verték egyszer félholtra őket egy ilyen szórakozás alkalmával az inzultált fél barátai. A dolog meg volt szervezve és ők kelepcébe sétáltak. Az óbudai srácok ugyanis megelégelték garázdálkodásaikat, amelyek ezzel a mozzanattal aztán véget is értek.
Ártatlanabb mulatságaik közé tartozott, amikor idős hölgyek aprócska ölebeit hízelegve körülcsodálták az utcán: „Hát nem aranyos? És milyen okos szeme van!” Majd váratlanul elhangzott a jelszó: „Köpjük le?” A válasz sem késett: ”Köpjük le!” És a szerencsétlen kis állat szinte belefulladt a tengernyi turhába, miközben ők mefisztói röhejjel álltak tovább, magukra hagyva a jajveszékelő és a modern fiatalságot átkozó öregasszonyokat.
V. ámulva hallgatta ezeket a történeteket és csodálta barátját, aki cseppet sem rejtette véka alá véleményét: „Micsoda szemét banda voltunk!” Ám nyitva hagyta a kérdést, vajon bűnbánattal vagy büszkeséggel gondol vissza ezekre az időkre.
Egy napon azzal lepte meg V.-t, hogy jöjjön el vele az egyetemi kórus próbájára, sőt, járjon rendszeresen, érdemes belépni, jó a társaság, a karnagy pedig, Boross Gábor, klassz srác. Bandinak gyönyörű bariton hangja volt, jóllehet enyhén remegő, érzelmes színezettel. V., aki még sohasem látott élő karnagyot megilletődve állt a nagydarab ember előtt, aki megengedte nekik, hogy tegezzék. Megkérdezte V.-t, milyen szólamba szeretne kerülni, amin ő kissé csodálkozott, végül úgy döntött, hogy ha már választhat, a basszusba kéri magát, egyrészt, mert Bandi is ott volt, másrészt úgy vélte, hogy egy felnőtt férfinak basszus hangja kell, hogy legyen.
Mindehhez tudni kell, hogy V.-nek már volt bizonyos énekes múltja. Tizenhárom éves korában a Hazám, hazám-at énekelte, amikor bizonyítaniuk kellett, hogy az ő osztályuk nem csupa semmirekellőből áll, amint ezt osztályfőnöknőjük, a Rongyszemű (aki állítólag partizán volt és oroszra oktatta őket) a fejükre olvasta. Barátjával, Ervinnel elhatározták hát, hogy ő énekelni fog, Ervin pedig kíséri zongorán. Mi mást is lehetett volna erre a célra kiválasztani, mint az operairodalom legnehezebb áriáinak egyikét. Végül aztán nem ő, hanem Sári néni (alias Sárkány, miért, hogy az énektanárokat mindig valami szörnyűséges névvel illetik a gyerekek?), a csúnya, de aranyszívű énektanárnőjük kísérte V.-t, aki véletlenül meghallotta amint éppen a zeneteremben gyakoroltak. Nem nyúlt hozzá V. produkciójához, amely egy hályogkovács biztonságán alapult, csak néhány zenei pongyolaságot javított ki, mert jó pedagógiai érzéke azt súgta, hogy jobb, ha V. nem tud róla: az a tartott bé a mű végén nem olyan magától értetődő, mint ahogyan ő énekli. V. persze a nagy énekesek felvételein hallott megoldásokat utánozta, és meg sem fordult a fejében, hogy ez másként is lehet.
Az előadás, melynek színhelye a Pamuttextil Művek kultúrháza volt, meglehetősen vegyesre sikeredett, hiszen minden osztály részt vett benne. Volt, amelyik osztályfőnökének ifjúkori zsengéjét, keleti mesejátékot adott elő, és ki tudja még mi mindent, amire már nem is érdemes emlékezni, arról nem beszélve, hogy V. természetesen nem nézte végig a többi produkciót, hanem Sári nénivel együtt az öltözőben izgult, aki megpróbált egy fél krémest belégyömöszölni, amibe már (ó borzalom!) beléharapott.
A közönség végigrecsegte-unatkozta a más gyerekeinek produkcióit és lelkesen megtapsolta a sajátjáét, sajnos azonban az éppen zajló előadás hozzátartozói mindig törpe minoritást jelentettek a közömbös zajongókkal szemben. V. éneklését azonban egyértelmű várakozás előzte meg, amit hatalmas nyíltszíni taps jelzett.
Persze, ez sem volt előzmények nélkül. V. közösen járt próbákra három kislánnyal, akik egy Tűztánc című balettszámot adtak elő, amelyet szintén Sári néni kísért. A lányok végighallgatták V. próbáit és lelkes híveivé szegődtek, aminek következtében óriási propagandát fejtettek ki családi és baráti körben, beharangozva V. csodálatos képességeit. A másik tényező a választott mű volt. Az ötvenes években, a proletár internacionalizmus kötelező penzumait róva minden, ami a nemzeti érzést (legális formába öltöztetve) kifejezte, felüdülést jelentett a természetes ösztöneit követő ember számára. Nem csoda hát, ha V. színpadra lépését feszült várakozás előzte meg. Nem okozott csalódást a közönségnek, bár saját magának igen. Úgy érezte, az előadás gyengébben sikerült, mint bármelyik próba, ám ezzel a véleményével egyedül maradt.
Amikor kilépett a színpadra rövid nadrágjában, (nem is érti, miért nem hosszúban, hiszen 13 éves volt már) nem mert a homályos nézőtérre pillantani. Kárba veszett fáradság volt a konferáló színész (valamelyik gyerek hozzátartozója) bátorító megjegyzése: „Bátorság, kisöreg, nyíltszíni tapsot kaptál!”. Egyenesen a szemközti reflektorba meredt és így énekelte végig az áriát, majd félszegen meghajolt és tomboló tapsvihar közepette kirohant a színpadról, ahová csak hosszas unszolásra tért vissza számtalanszor meghajolni, ismételni azonban nem volt hajlandó, jóllehet ez elkerülhetetlennek látszott, mivel a közönség tíz perc után sem volt hajlandó abbahagyni a tüntetésnek is beillő ovációt. V. azonban sírva fakadt a színfalak mögött, és nem volt hajlandó még egyszer kitenni magát a „szörnyű” élménynek. Így hát nem volt mit tenni, az előadást a közönség legnagyobb csalódására folytatni kellett.
 Ezek után gyakran énekelt iskolai, sőt üzemi ünnepségeken, ahová az iskolai kórust meghívták. Mindig óriási sikerrel és immár teljesen lámpaláz nélkül. Egyik osztálytársa, Attila, megirigyelve a dicsőséget tőle, szintén elkezdett énekelni, már csak azért is, mivel unokanővére az operakórus tagja volt, azonban kísérlete közönybe fulladt. V. népszerűsége pedig iskolaszerte egyre nőtt. Kiváltképp a lányok körében. Már az előadás után odajött hozzá Szabó Kati, az iskola egyik legcsinosabbja és kedvesen, puszival gratulált neki, holott addig még köszönő viszonyban sem voltak. Különösen a három tűztáncos rajongott érte. Mindennap együtt mentek haza, ami annak volt köszönhető, hogy V., aki Törökbálintról járt be HÉV-vel, azt a megállót választotta, amelyik a lányok hazafelé vezető útvonalán feküdt. Íme, három dokumentum azokból az időkből:

 

1. Kedves Laci! Nagyon örülünk, hogy most minden nap beszélhetünk veled, mert arra jössz, amerre mi. Az Ágnes is megígérte, hogy arra felé fog jönni ő is. Tegnap színházba voltunk, azért nem találkoztunk. Ma szeretnék kérni tőled valamit. Zsuzsi, Ági, Erzsi IV. 9.
2. Kedves Laci! Nem akarunk zavarba hozni, tudjuk, hogy mindhárman barátnőid vagyunk, de szeretnénk tudni, hogy kit szeretsz közülünk a legjobban. Kérünk, ne írd, hogy egyformán szeretsz minket, mert biztos van egy kis eltárás. Válasz szóban vagy írásban. Zsuzsi, Ági, Erzsi
 V. ragaszkodott a teljes egyenlőséghez.
 3. Kedves Laci! Már vége van az évnek és elmész ebből az iskolából. Tudjuk, hogy te fogsz minket előbb elfelejteni. Egyszer már ígértél nekünk fényképet. Szeretnénk, ha mindkettőnknek tudnál adni. Sajnos, Törökbálint nagyon messze van és nehezen fogunk találkozni a nyáron, vagy akár máskor. Ha lehet, válaszolj! Zsuzsi, Erzsi. U.I Az írásbeliknél gondolunk rád. (Ági vajon hová lett? Biztos beteg volt.)

 

Egyszóval V. ilyen énekes múlttal került az Egyetemi Kórusba. Az első tapasztalatok igazolni látszottak Bandit. A társaság jó volt és Gábor klassz srác. V. alávetette magát a szuggesztiónak, elfogadta Borosst falkavezérnek. Nem nyílt módja összehasonlításra, így hát ő volt számára a legjobb karnagy. Egy idő múlva azonban, maga sem tudja miért, valami megváltozott. Egy év is beletelt, míg a felszín alatti apró rezdülések a felületen is megnyilvánultak.
Pontosan emlékszik a próbára, amelyen elkezdődött. Boross, szokása szerint, patetikus hangon beszélt az élet nagy kérdéseiről, most éppen a művészetről:
 – Csak elhallgatom reggel azt a nyomorult kis rigót ott kint a kertben, milyen csodálatosan énekel…
 -… és leeszi a cseresznyét! – szólt közbe V, akit valamiért ingerelt ez a hangvétel. Felharsanó nevetés, Boross zavarodottan megáll, majd kényszeredetten ő is nevetni kezd, mi mást is tehetne? Igen ám, de V. nem hagyja abba, Boross minden második mondatába beleköt, aki végül is csodálkozva ereszti el egyik előregyártott paneljét:
 – Mi van ezzel? Sidolt evett?
És ezen túl ez minden próbán így megy. V. vadászik a számára disszonáns szövegekre, és rendre kipellengérezi azokat. Nehéz ám védekezni az ilyesmi ellen, (ezt V. majd még saját bőrén is tapasztalja egyszer) azonban Boross tapasztalt és – ha nem is jó, – de ösztönösen ügyes vezető, kitalálja, hogy V.-t meg kell bízni valamilyen feladattal. Megteszi hát szólamvezetőnek. V. lelkesen végzi a rábízott munkát, valamelyest csökken is Borosst irritáló próbaközi tevékenysége, kint ül a zongoránál, hangot ad, ez is „munkakörébe” tartozik. Végtére is azonban onnan is lehet közbeszólni, jeleket adni és ezt meg is teszi az, aki fejlett kritikai érzékkel rendelkezik és szereplésre hajlamos, márpedig V. az. Boross töpreng: Mit kéne tenni? Két út áll előtte. Az egyik: valamiképpen eltávolítani V.-t a kórusból, ez szinte járhatatlan, hiszen egy öntevékeny, amatőr kórusból kitenni valakit csak súlyos vétség miatt lehet és még úgy sem hálás feladat. Ráadásul V. vétkei egyáltalán nem súlyosak és bizonyos népszerűségnek is örvend a társaság egy részénél. A másik, a már megkezdett, szintén veszélyessé válhat, ez később majd bebizonyosodik, de hát Boross, jobb híján, ezt választja, azaz feljebb emeli V.-t, akinek jó szándékéhoz nem fér kétség. Időnként bizonyos problémákra felhívja Boross figyelmét, amivel elárulja, hogy észrevette azokat. Boross azt a politikát folytatja, hogy meghallgatja V.-t, de nem válaszol és más módon sem adja tanújelét annak, hogy felfogta, mit is hallott tulajdonképpen.
Boross önfejű karrierista, aki úgy döntött, hogy zenei vonalon fog érvényesülni. Eredetileg jogász volt, remek svádával, lehengerlő önbizalommal (kompenzál?), kitűnő diplomáciai érzékkel. Gyakran kezdi így mondatait, amikor olyasmiről van szó, aminek valami politikai vetülete is lehet: „én ugyan nem vagyok párttag, de…” Pontosan tudja, hogy az Egyetem milyen részein kell jónak lennie ahhoz, hogy pozíciója biztos maradjon. Egyelőre még mellékállásként műveli ezt a kórust, amelyet fondorlatosan szerzett meg egy nála jóval nagyobb tudású, de nála kevesebb diplomáciai érzékkel rendelkező valódi muzsikustól, Latin Lászlótól, aki idősebb is nála. Távollétében fúrta meg. Amikor Latin hazajött külföldről, azt vette észre, hogy már nem ő az Egyetemi Kórus karnagya. Főállásban az Állami Népi Együttesnél van alkalmazásban, ahol nem érzi magát nagyon jól, mivel állandóan ki van téve azok bíráló pillantásainak, akik valóban tudják a szakmát. Állítólag a férfikar, csak hogy ugrassa, az egyik háromszólamú Bartók egyneműkart úgy énekelte a próbán, hogy az egész középszólam egy félhanggal feljebb intonált. Boross kínosan tekergette a nyakát, látszott rajta, hogy valami furcsát érez, de nem tudta megmondani, hogy mi is történik tulajdonképpen.
Egyébként nem sajnálta a fáradságot és elvégzett egy munkáskarnagy-képző tanfolyamot, majd nem kis pénzért beiratkozott magántanulóként Ubul Györgyhöz, aki hajlandó volt megosztani vele azt a csekély tudást, amelyet állítólag Borosshoz hasonlóan szerzett, és amely se, nem nőtt se nem fogyott a Boross oktatásával eltöltött órák következtében.
 Az egyetemen Boross megtalálta a kapcsolatot Orbán Gyulával, aki akkoriban többször egymásután is elnyerte a rektori címet, és aki maga is karrierista lévén, bár kissé nagyobb formátumú, mint Boross, (annak idején múlhatatlan érdemeket szerzett az egyházi iskolák államosítása terén, túllicitálva a pártállami követeléseket) rokonlelket sejtvén a neki szorgalmasan udvarló karvezetőben, jobb ügyhöz méltó buzgalommal pártfogolta.
Boross diplomáciai érzéke kétségtelen elismerést érdemelt és V.-nek két eset is mélyen bevésődött emlékezetébe, amely ezt a képességet dicsérik. Az egyik V. érkezése után nem sokkal az egyetem aulájában tartott hangverseny szünetében történt. Az öltözőben beszélgettek, amikor Boross rontott be a helyiségbe magából kikelve és dörögve bevágta maga mögött az ajtót: – „Nem fogok senkinek a kedvéért Kodályból sváb polkát csinálni!” – ordította fuldokolva, ám amikor faggatni kezdték, mi történt, nem volt hajlandó elmondani. Csak jóval később jött rá V., a valószínű megoldásra, amikor már valódi karnagyok előadásából is megismerte Kodály Öregek c. művét. Boross ezt, fittyet hányva előadási jelzéseknek és hagyománynak, jóval gyorsabban vezényelte a szokásosnál, nem hatban, hanem kettőben. Úgy történhetett, hogy valaki a folyosón a szünetben valami effélét mondott neki: – Sváb polkát csinál Kodályból, – utalva a zeneietlenül gyors tempóra. Csak csodálni lehetett éleselméjűségét, amellyel ennek a találó megjegyzésnek kirántotta a méregfogát: ha terjedni kezd a dolog, rá lehet vágni: de hiszen ezt én mondtam!…
A másik eset a Zeneakadémián történt a Kodály-évforduló alkalmával. A műsorban a kórus a Mátrai képeket énekelte nagy lelkesedéssel, ami főként hangerőben nyilvánult meg. A kezdő hangnemhez nem ragaszkodtak túlságosan. Kis tercet estek, mint azt V. hangvillája segítségével, -amelyet egy ideje mindig magával hordott, – megállapította. Amikor elhagyták a színpadot, Boross úgy intézte, hogy „véletlenül” összefusson a Nagy Öreggel, aki éppen a tanári páholyból távozott. V. jókor jött ahhoz, hogy szem- és fültanúja lehessen, amint odaszólt az alázatosan hajlongó Borossnak: – „Jó napot Boross! Aztán ne ordíttassa ezeket a gyerekeket!” – és válaszra nem várva méltóságteljesen elvonult kíséretével. Boross ezt fent az öltözőben a következőképpen interpretálta: – A tanár úr azt mondta nekem: Jó volt, Boross! Tudjátok milyen nagy dolog ez? Ritkán dicsér, nagyon ritkán dicsér! – A mondat második felére nem volt egyéni variánsa, úgy látszik, hirtelenjében cserben hagyta az ihlet.
Ha valaki el akart menni a próbáról, vagy a következőre nem tudott volna eljönni, rendszerint odament Borosshoz és – főleg a nők – alázatos, éneklő hangon, – mondjuk – így szólt: – Gábor, szeretnék elmenni a próba második feléről, mert anyámat kórházba vitték és… – Boross fontoskodó képet vágott és könyörtelenül határozott hangon válaszolt: – Szó sem lehet róla! Minden emberre szükségem van. – Ezzel szemben V. ilyen esetben egyszerűen bejelentette, hogy el kell mennie. Boross erre:
 – Hová?
 – Dolgom van – volt a válasz.
 – Ja, igen. Jó, menj csak…
Nem csoda, hogy egyre csökkenő rokonszenvvel méregette V.-t, aki képes volt ellent mondani neki. Jelleméhez hozzátartozott, hogy csak addig volt magabiztos, amíg nem talált ellenállásra.
A kórusban V. leginkább Dabasy Antival értette meg magét. Anti magas volt. Vékony, de izmos. Hajlottan járt. Visszahúzódó volt, akár félénknek is nevezhetnénk. Sötét haja, busa szemöldöke, mélyen ülő szeme leginkább indiainak mutatta. Együtt járt Walla Ildikóval, aki a mezzóban éppen Pásztor Erzsi (V barátnője) mellett ült. Négyesben Ildiéknél, vagy a kórus kirándulásain gyakran beszélgettek, főleg okkult dolgokról, jógáról, tudományról, művészetről. Antinak különféle témái voltak raktáron, külön dossziékban tartotta a dokumentációt, kezdve az ikerprímszámoktól egészen a szervezet minimális kalóriaszükségletéig, amely utóbbira vonatkozólag konkrét kísérleteket is folytattak Ildikóval, lévén, hogy kevés volt az ösztöndíjuk. Egyiket sem fejezte be, de mindegyikkel túljutott a felszínesség szintjén. Távol állt tőle valamiféle teljesítményre, vagy eredményre való törekvés. Némelyik esetben, szemmel láthatólag közvetlenül a befejezés előtt állt meg (mint például a dallamírógép tervével, amellyel Szőke Péternek, (V. atyai barátja) az ornitomuzikológia megalapítójának kérésére kezdett el foglalkozni.)
Hajlamos volt az elmélyedésre, és szerette a lehetetlennek tűnő feladatokat, de csak önként, saját gyönyörűségére. Távol állt tőle, hogy bármely külső követelménynek meg akarjon felelni. Eredetileg hegedülni tanult, de egyszer, amikor Ildikóval vitatkozott valami zongorázással kapcsolatos problémán, – csak hogy igazát bizonyítsa, – 2-3 hét alatt megtanult egy Bach kétszólamú invenciót. Ildikó megpróbálta követni őt mindenfélében, ahogy ez már szerelmes nőknél szokás. Részt vett kalória-bevitelre vonatkozó kísérleteiben is. Persze, ezeknek praktikus céljaik is voltak, mivel, egyetemisták lévén, szűkös ösztöndíjukkal igencsak takarékoskodniuk kellett. Így hát, Anti kezdeményezésére – aki szerint az orvosok túloznak, amikor a napi minimális kalóriaszükségletet 8oo-ban határozzák meg – hosszú ideig napi egy szelet kenyéren, tíz deka sajton és egy almán éltek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt Ildi bírta tovább.
Egy alkalommal V. messziről látta, amint Anti odamegy Borosshoz, hosszan beszél neki, amaz pedig mereven nézi a falat, miközben füle rettenetesen vörös. Egy szót sem szólt, csak néha bólogatott, de az látszott, hogy nem a helyeslés indította erre. Ezek után Antiék, V. legnagyobb sajnálatára kimaradtak a kórusból. Mint később kiderült, Boross, hogy finoman fejezzük ki magunkat, tisztességtelenül, sőt erőszakosan viselkedett Ildikóval. Nem csak vele. Ott volt például. Pál Mariann is, aki egyszer kirohant a próbáról, amikor Boross a tisztességről és becsületről papolt. Ez mond nekem ilyeneket, miközben meg akart erőszakolni?! Mondta utána felháborodottan Zacseknek, amikor az rákérdezett az okra. Voltak mások is, akiknek viszont tetszett az ilyesmi. Anti, akinek egyébként, mint fentebb említettük, szavát is alig lehetett venni, felelősségre vonta. Boross, szokása szerint nem válaszolt, és tudomásul vette távozásukat.
Boross számára V jelenléte nem csak azért volt kényelmetlen, mert megzavarta a kórustagság manipulálásában, hanem azért is, mert tudott róla, hogy bekerült egy olyan körbe, ahol feltételezhetően többet és mást is megtudott róla, mintsem azt ő szerette volna. Ez a közeg a Bartók kamarakórus volt, amelyet Boross Népi Együttesbéli kollégája, Rácz Miska vezetett, és amelyben az Együttesből is énekeltek néhányan. Így V. sok érdekes történettel lett gazdagabb Borosst illetően. Itt van például a vidéki turné esete, ahol megmérgezték az egész társaságot.
Az utolsó hangversenyt Makón adták. Történetesen ugyanakkor járt ott a konkurens város labdarúgó-csapata és egy szovjet mezőgazdasági küldöttség is. Ez azt eredményezte, hogy utólag belügyminisztériumi vizsgálat lett a dologból. V. a történetet magától Borosstól is hallotta, persze enyhén csonkított formában. A dolog tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor az előadás véget ért. Csodálatos vadas marhasülttel vendégelték meg őket. Miután jóízűen elfogyasztották, a szokásos formaságok, pohárköszöntők után elbúcsúztak, és elindultak hazafelé. Alig mennek tíz kilométert, egyszer csak látják ám, hogy az elülső busz megáll, és két nő rohanvást eltűnik az útszéli bokrok sűrűjében. Boross morogva jegyzi meg: – Felnőtt emberek. Igazán kibírhatnák hazáig. – A két nő vissza, mennek tovább, ám most az ő kocsijukban hangzik el a kiáltás: – Pista bácsi! Álljon meg gyorsan! – Megint leszáll két nő. Boross kommentálja: – Mert ezek egyedül nem is tudnak… – De a következő kanyarban – akasztják a hóhért – maga Boross kér kiszállást. Ekkorra azonban már az ott elterülő káposztaföld a legteljesebb koedukációban nyüzsög a guggoló táncosoktól, énekesektől, zenészektől, köztük a méltóságára sokat adó Borossal. Ekkor az út hajlata kaján ötletet sugall a sofőrnek, aki úgy látszik, máshol vacsorázott: bekapcsolja a fényszórót. Mindenkinek van annyi esze, hogy meglapul, kivéve Borosst, aki óriási fehér fenekét villogtatva igyekszik menekülni a fénycsóvából, ám ez a lecsúszó nadrág miatt meglehetősen nehezen sikerül neki. A derültség a nehéz körülmények ellenére óriási, Boross rettenetesen dühös, később ügyet is csinál a dologból, főleg azért, mert úgymond: lejáratták a romák előtt, ami megvilágítja mindig fennen hangoztatott demokratikus érzelmeinek mélységét is.
V.-t egyébként Pásztor Erzsi vitte a kamarakórusba, akivel a kapcsolat egyre szorosabbra szövődött. Erzsire, – aki mindig nagyon csendes és komoly volt, általában összefont karral ült a mezzóban, – Bandi hívta fel V. figyelmét. Boross respektálta, mert Andor Ilonánál énekelt, ugyanis a képzőből felvételizett a bölcsészkarra. Előbb magyar-történelem szakos volt, később átpártolt történelemről lélektanra, ami már V. hatásának volt tulajdonítható. Erzsi titokzatos volt, éppen csöndes komolysága okán, és V-t izgatta ez a titokzatosság. Végül alkalom kínálkozott arra, hogy megközelítse. A kórus összejövetelt rendezett, ahol természetesen tánc is volt, ami nem nagyon lelkesítette V-t, mert bár gimnáziumi évei alatt járt tánciskolába, gátlásos természete miatt azon kívül nem táncolt. Amikor Erzsi belépett, V elébe ment, mintha csak őrá várt volna, bevezette a terembe, és leültek beszélgetni költészetről, filozófiáról, mindenről. Ez, sajnos csak addig tartott, amíg Erzsit fel nem kérték. V persze nem kérte le, hanem rávette egy szolgálatkész szólamtársát, Attilát, hogy tegye meg ezt helyette, és hozza oda. Az akció sikerrel járt, és a csodálkozó Erzsi ott ismét beszélgetett V.-vel a következő felkérésig. Így ment ez egész este, majd úgy egy óra tájt V. hazakísérte. Azontúl minden nap találkoztak, kivéve egy esetet, amikor a lány nyaraltatást vállalt Zircen, (a zirci kaland) ahová V. persze utánament, de egy-két nap azért kiesett a folyamatosságból.
Szóval Erzsi vitte V.-t a kamarakórusba, mivel Rácz Miska tanította őt a képzőben, és megkérte, segítsen neki az alapításban. V-t is örömmel fogadták, és a baritonba került. Fogalma sem volt arról, hogy ő tenor, ugyanúgy, mint már 13 éves korában volt. Azt gondolta, hogy miután férfivá serdült, úgy illik, hogy mély hangja legyen. Szólista ábrándjait is ehhez mérten szőtte. Súlyos tévedés volt ez, amelynek később keservesen megadta az árát. Istenáldotta tehetsége soha többé nem tért vissza úgy, ahogy gyermekéveiben megnyilvánult.
Miska első nemzedékhez tartozó parasztfiú volt, egyedül jött fel a városba, amely kegyetlenül megtépázta idegeit. Ő, aki a falusi életben talán boldog lehetett volna és kiegyensúlyozott, városinak és értelmiséginek olyan volt, mint az űzött vad. A kedves mosoly eltorzult arcán, nem utolsó sorban egy ideggyulladás eredményeként, és csaknem ráment számos betegségeinek egyikére. Tanítványát vette feleségül, Erzsi osztálytársát, akinek valószínűleg azt is köszönhette, hogy életben maradt a különféle aljas intrikákkal átszőtt szakmai dzsungelben. Anikó két szép kislányt szült neki, és az otthon megtartó ereje végül is győzedelmeskedett. Lassan adaptálódott, és még megfelelő pozíciót is sikerült magának kiharcolnia a Népi Együttesnél.
A kamarakórust nem ő, hanem a tagság jóindulata tartotta össze. Szakmai szempontból, persze jobb volt, mint Boross, ami ugyan önmagában nem nagy dicséret, ám mint vezető, sokkal gyengébb. Erélytelenségét csak az ellensúlyozta, hogy mindenki szerette. Viszont tekintélye nem sok volt. Ezt többek között úgy érte el, hogy ha elkezdett mondani valamit, a mondat vége lassan elhalt, és úgy hagyta félbe, mint aki már maga sem tudja, mit akart, vagy legalábbis már nem tartja fontosnak. Ezzel aztán kialakult az a szokás, hogy amikor ő beszélni kezdett, ugyanezt tette mindenki más is. Szegény Miska ilyenkor tanácstalanul körülnézett, legyintett, megadta a hangot, és aztán újra elénekelték a művet ugyanúgy.
A társaságnak, természetesen megvoltak a maga jellegzetes alakjai. A tenorban Makó Jenő, a mozgékony, hitlerbajszú énektanár, aki hihetetlen sebességgel tudta leolvasni a legnehezebb módosításokkal teletűzdelt modern műveket, vagy az irodalmár Enyhe János, aki olaszos színű bel canto hang birtokosaként fantasztikus magasságokat énekelt. A vele való beszélgetések sokat jelentettek V. éneklésről alkotott elképzelésének alakulásában. János különös dolgokat tudott mondani ezzel kapcsolatban, azonban később, amikor V. már több énekessel és énektanárral került ismeretségbe, rájött, hogy – mivel az éneklés során nem akaratlagos beidegzésű dolgokat kell megtanulni, illetve tudatosítani, amelyeket nehéz verbálisan megközelíteni, – a szakma megszállottjai mindenféle fantasztikus hasonlatokat gyártanak, amelyek persze teljesen egyéniek. Így aztán ezen a területen bábeli nyelvzavar uralkodik. Ekkor azonban V.-t még rendkívül meglepte és mulattatta János egynémely magyarázata. Például a gazdaságos levegő-felhasználást akarván megvilágítani, azt mondta: „olyan ez, mintha sült alma lennél, és éreznéd, hogy bőr a hasadon lassan húzódik lefelé.” Jánosnak elképesztően hosszú levegői voltak.
Egy alkalommal az egyetemi kórus valahol Nyugat Dunántúlon lépett fel. Valami diákszállóban aludtak és V. hosszas vitába bonyolódott az éj folyamán Péterrel, aki filozófia szakos volt, a lét és a tudat viszonyáról, amely kérdésről nem túlságosan marxista nézeteket vallott. Álláspontját Péter nem tudta megcáfolni. Azt mondta, érzi, hogy valahol logikai „bukfenc” van a gondolatmenetben, de nem tudja, hol, majd gondolkozik rajta. Ennek már idestova több mint harminc éve, a cáfolat azonban még mindig késik. Lehet, hogy a kérdés már elvesztette aktualitását?
Hazafelé a buszon az éneklésről folyt a szó. V. közkinccsé tette Enyhe Jánostól szerzett legfrissebb ismereteit. Előttük Boross ült. Látszólag semmire sem figyelve meredt az útra, de aki ismerte, látta rajta, hogy szinte egész hátával élénken figyeli mindazt, ami mögötte elhangzik, füle, mint a macskáé, hátrasunyva és csak úgy issza az információkat. Egyszerre csak megszólalt:
– Te biztosan sok szakkönyvet olvastál ebben a témában.
V. meglepődött, de késedelem nélkül válaszolt:
– Egyetlen egyet sem. Csak beszélgettem hozzáértőkkel.
Boross nem válaszolt. Feltehetőleg úgy érezte, megoldott valamit, habár ez a válasz nem illett hajszálpontosan a terveibe. Ám az ilyen apróságok őt nem nagyon zavarták.
A következő próbán kinyilatkoztatta:
– Kinevezem V.-t az énekkar hangképző tanárává. Ő szakértője a kérdésnek, rengeteg idevágó szakkönyvet olvasott.
V.-t meglepte ez a fordulat, és bár a csúsztatás az ő javára történt, tisztességtelennek érezte. Nem is akarta elfogadni, azonban a pillanat nem volt alkalmas a kiigazításra, mivel Boross, aki számított ilyesmire, gyorsan tovább lépett, később meg már nehéz lett volna szóba hoznia a kérdést. Így – bár akarata ellenére – cinkosává vált Borossnak a manipulációban, és alkalma nyílt bepillantania – legalábbis résnyire – a „sztárcsinálás” boszorkánykonyhájába.
Azontúl tehát a kórus hangképzése V. feladata lett, amit lelkesen, mondhatni megszállottan végzett, mint általában mindent. Ha ugyanis nem volt kedve valamihez, ahhoz hozzá sem kezdett, mert azt személyes szabadsága megsértésének érezte volna.
Minden próba beénekléssel kezdődött. V. akkori tudása legjavát adta. Már tanult énekelni Magdikánál, aki a gimnáziumban működő zeneiskola tanára volt, ahol V is oktatott. Az egyetemet elvégezve (de nem befejezve, mert akkor még nem szerezte meg diplomáját), nem szívesen ugyan, de itt kezdte hétéves tanári pályafutását. Hamarosan átlátogatott a zeneiskolába, ahol megismerkedett Temesiné Molnár Magdával, egy brünhildai termetű kedves emberrel, akinek Wagner-énekesi karrierje látási nehézségei miatt tört ketté (szódásüvegtalp-vastagságú szemüveget hordott), és aki szívesen vállalt egy kollegát, akivel jókat lehetett beszélgetni. Legtöbbször, sajnos, az óra ebben merült ki. Mármint a beszélgetésben. Ugyanis V. mindig 4–5 óra tanítás után, fáradtan ment órára, ami azt jelentette, hogy – miután akkor még nem értett a beszéd mesterségéhez – az éneklésre teljesen alkalmatlan volt. Ezért zöngével kezdték, hogy finoman kezeljék ezt az állapotot, ám a zönge csak annak használ, aki tudja, miként kell képezni. Ezt azonban Magdika nem tudta megtanítani V-nek, így 5-1o perc után vagy beszélgettek, vagy V. a többi növendék óráit hallgatta, ami persze nem volt minden tanulság nélkül, a későbbiek során ez még hasznosnak bizonyult számára, mindazonáltal nem pótolta a valódi énekórákat.
V. jobb tanárnak bizonyult, mint tanítványnak. A kórus első szereplése után, amelyre V működését követően került sor, többen kérdezték az ismerősök közül, hogy mi történt a társasággal, a hangzás teljesen megváltozott, méghozzá előnyösen. Ez kétségkívül jól esett neki és további erőfeszítésekre sarkallta. A beéneklések unalmát kezdte megtörni mindenféle zenei feladatokkal, egy-egy Hassler vagy Morley canzonettával, ami remek alkalmat jelentett neki az első lépések megtételéhez a vezénylés terén.
Boross, halvány balsejtelmei ellenére hagyta, hogy azt tegye, amit akar. Az igazat megvallva lebecsülte V-t, és miután ki akarta használni, elhitette magával azt, amit ösztönei cáfoltak, hogy ugyanis veszélytelen. Később még keservesen megbánta ezt a könnyelműséget. De hát, mentségére legyen mondva, V egyre használhatóbbá vált számára. Rá lehetett bízni kari próbákat, sőt az egész kórussal is sikeresen dolgozott újabban. Ekkor már, Erzsivel együtt a Vasas kórusban is énekeltek Vass Lajos keze alatt.
* * *
V. egy alkalommal – szokásához híven – jóval a próba kezdete előtt a zeneteremben zongorázott. Ketten-hárman már ott voltak és hallgatták őt, mint rendesen. Egyszer csak betoppant Tihamér, szerb származású zeneszerzőnk, aki a Népi Együttesből ismerte Borosst. Néha a kórus is énekelt tőle valamit, így időnként megfordult az egyetemen.
A zongorához ült és elkezdett improvizálni. Aztán mást gondolt. Körülnézett és elkiáltotta magát: – Uraim! most albán siratót fogunk énekelni: ééééééé… – majd egy kvinttel magasabban – ééééé… – ezt tartsátok ti, ezt meg ti! – a szekrényhez lépett, ahonnan egy kiérdemesült nagydobot rángatott elő, melyet vadul püfölni kezdett, miközben repedt fazék hangján torkaszakadtából énekelt (albánul!). A jelenlevők valamennyien gondolkodás nélkül követték, Tihamér kézmozdulatokkal és élénk mimikával közölt utasításait. Mindenkire átsugárzott az a transz-szerű állapot, amelybe ő hergelte magát (bár ebben lehet, hogy valamelyest közrejátszott a még az úton elfogyasztott néhány féldeci is, és valami ősközösségi, boldog öntudatlansággal adták át magukat a közös hangadás gyönyörének.
Tartott vagy tíz percig. Aztán Tihamér még egy utolsót vágott a dobra és csak annyit mondott: – Köszönöm uraim! – majd amilyen hirtelen megjelent, el is tűnt, faképnél hagyva a zúgó fejű társaságot.
Ő írta nekik egyébként a Kecsketenyésztők című mozgalmi dal paródiát, amely rendkívüli népszerűségre tett szert. Nem múlhatott el kirándulás vagy bárminemű összejövetel, hogy valaki egyszer csak el ne kezdte volna, és a többiek, természetesen, lelkesen folytatták. Hogy ne enyésszen el nyomtalanul, íme, itt közreadjuk a hiteles szöveget (vajon, ki írhatta? Valószínűleg maga Tihamér), dallamostul (máshol):

 

Új hajnal pirkad az égen,
Kecskenyáj legel a réten,
Kecsketenyésztő, fel,
Mert mindennap termelni kell!
Refrén: Kecsketenyésztő, rád néz az ország,
Hadd szaporodjék hát ez a jószág,
Mert mindennap kecsketej kell,
És mindenki énekeljen: Előre!
Előre! a végső győzelemért,
A végső győzelemért!

 

Tihamérnak volt az énekkarban egy menyasszonya is, N. N., szintén szerb, a házasságból azonban nem lett semmi, a rossz nyelvek szerint azért nem, mert Náda nem akart előlegben lefeküdni Tihamérral, aki viszont, – mint mondotta, – nem akart zsákbamacskát venni.
V. egy verőfényes tavaszi napon Bandival a dunaparton üldögélt, amikor arra sétált Náda. Bandi szokott negédes közvetlenségével, amelyben mindig volt egy kis lenézés a női nem iránt, odainvitálta hozzájuk. Náda, ha nem mondható is, hogy törte volna a magyar nyelvet, a finomabb árnyalatok iránt még nem volt érzékeny, így a társalgás minduntalan kitört a megszokott keretek közül. Egy idő múlva Bandi az órájára pillantva megjegyezte, hogy neki most már be kell mennie az egyetemre.
 – Miért, órád van? – kérdezte Náda.
 – Igen.
 – Milyen?
 – Pásztorórám.
 – Ki az a Pásztor? – érdeklődött ártatlanul Náda.
 – A Pásztor? Ja, a Pásztor… a Pásztor adjunktus? Bandi kajánul vigyorgott, V. pedig az ajkát harapdálta, hogy el ne rontsa kitörő röhögésével a dialógust.
 – Igen? Adjunktus? Melyik tanszéken?
 – Nyelvész. – mondta Bandi halálos komolyan.
Nádában megmozdult valami gyanakvás és tágra nyílt óriási barna szemével egyikükről másikukra nézett.
 – Mit ad le? – kérdezte.
 – A nyelvi érintkezés alapjait.
Közben beértek az egyetemre. A B portán mentek be. Megfogták Náda két könyökét és minden erőlködés nélkül felvitték a harmadik emeletre. Lehetett vagy harminc kiló, viszont roppantul bájos. V.-t mindig egy száműzött királylányra emlékeztette mediterrán fejével és aranyozott hajpántjaival, amelyek kiemelték finom profilját.
Vagy tizenöt évvel később V. gyermekének leendő anyja azzal jött haza egy rádiófelvételről, amelyet Tihamér művéből készítettek a rádiókórussal, a szerző vezényletével, hogy Tihamér, aki akkor is meglehetősen elázott állapotban volt, a szünetben hosszasan udvarolt neki, arra hivatkozva, hogy egykori menyasszonyának tökéletes hasonmása. Ahogy V. gondolatban összehasonlította őket, el kellett ismernie, hogy Tihamérnak igaza van. Nemsokára ezután Tihamér repülőszerencsétlenség áldozata lett, amikor Törökországba utazott volna népzenei gyűjtőútra. Számos barátja (barátnője) és a magyar zenei élet gyászolta.
Egy alkalommal a kórus valahol a Dunántúlon járt. Ott is aludtak és V. hosszas vitába bonyolódott A. P.-vel a filozófus-hallgatóval a lét és a tudat viszonyáról, amely kérdésről nem túlságosan marxista nézeteket vallott. Álláspontját A. P. nem tudta megcáfolni. Azt mondta, érzi, hogy valahol logikai bukfenc van a gondolatmenetben, de nem tudja hol, majd még gondolkozik rajta. Azóta már eltelt néhány évtized, azonban a cáfolat még késik.
Hazafelé tartván, az autóbuszban az éneklésről folyt vita. V. közkinccsé tette Benyhe Jánostól szerzett ismereteit. Előttük Boross ült. Látszólag semmire sem gondolva meredt az útra, de aki ismerte, látta rajta, hogy hátával élénken figyeli mindazt, ami mögötte elhangzik. Egyszer csak megszólalt: – Te biztosan sok szakkönyvet olvastál a témában! –  V. meglepődött, de késlekedés nélkül válaszolt: Egyet sem, csak beszélgettem hozzáértőkkel. –  B. nem felelt. Feltehetőleg úgy érezte, megoldott valamit, bár ez a válasz vágott maradéktalanul a terveibe.
A következő próbán kinyilatkoztatta: – Kinevezem V. L.-t az énekkar hangképző tanárává. Szakértője a kérdésnek, rengeteg ide vágó szakkönyvet olvasott. V. meghökkent ezen a gesztuson, és bár az ő javára történt a hamisítás, érezte tisztességtelen voltát is, nem is akarta vállalni, ám a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóvá tegye ellenérzéseit, mivel Boross, aki számított ilyesmire, gyorsan tovább lépett, később meg már nehéz lett volna újra szóba hozni a dolgot. Így hát szándéka ellenére, cinkosává vált Borossnak, és így alkalma nyílt bepillantania, legalábbis résnyire, a sztárcsinálás boszorkánykonyhájába. Feladatát lelkesen, mondhatni megszállottan végezte, mint szinte mindent, amit csinált, mert ha nem volt kedve valamihez, ahhoz hozzá sem kezdett, ezt személyes szabadsága megsértésének érezte volna.
Azon túl tehát a kórus hangképzése V. dolga lett. Minden próba hangképzéssel, beénekléssel kezdődött. V. akkor már tanult énekelni Temesiné Molnár Magdánál, aki a gimnáziumban, megbúvó zeneiskolában, ahol V. olaszt (és akkor még lélektant is) tanított.
Az iskola szomszédságában, egy szörnyű szocreál épületben lakott Szatyi Ambrus, megrögzött kommunista, volt munkásmozgalmi harcos, akinek apját még Sztalin végeztette ki a Szovjetunióban, több más munkásmozgalmi harcossal egyetemben. Mindennek ellenére Szatyi hűsége a rendszerhez töretlen volt. Kiadott egy munkásmozgalmi(?) dalgyűjteményt, és élénk figyelmet szentelt az I. László gimnázium életének. A folyosók gyönyörű mozaikjai igencsak szúrták a szemét, és beígérte, hogy saját kezűleg fogja légkalapáccsal feltörni őket, ha nem távolítják el onnan. V működése az olasz kamarakórussal szintén szálka volt a szemében: “V. tanár úr reneszánsz dalokat csempészett a gyerekek közé, bezzeg a munkásmozgalmi dalokba belegörbülne, ha megtanítaná őket!” Írta egy, az igazgatóhoz intézett levelében, több hasonló szörnyűséggel telezsúfolt, rettenetes helyesírással súlyosbított stílusban. V. sem késett a válasszal, amelyre igazgatója kötelezte őt.

 

(Folytatása következik)

 

 

Illusztráció: Kórus


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás