Szvétek Gábor: Kóda (két esszé)
*
*
Módosuló tudat
„Az a levél, amelyen a hernyó él, számára egész világ, végtelen tér”[1]
Előszó: nem külső behatás és nem belső károsodás – csakis akarati, tehát szabad és önálló intellektuális és szellemi potencia eredményeként létrejövő változást nevezem módosuló tudatnak.
A tudat módosulása semmi esetre sem kábulat. Ami kábít, az eltompít, bezár, elszigetel: elszakít attól, ami kint, és befedi mindazt, ami bent. A kábulat a sötétség világa, tartalom nélküliség, az oktalan és céltalan, a cserben hagyott értelem – mindaz, amit rossznak, kerülendőnek gondolunk el. Élve temeti a lelket, szellemet és tudatot – a semmi: ahol az ember meg van fosztva önmagától. A kábulat az éberség antonímája, életellenes, a létezés kiszolgáltatása.
A módosuló tudat kibomlásban lévő tudat: törekvő, küzdő, a teljesség felé tartó. Tudatnak azt nevezem, amivel az ember megfoghatóvá teszi, értelmezi a világot; öntudatnak pedig azt, ahogyan önmagát megfogalmazza és elhelyezi az átfogott és értelmezett világban. Az tudat tehát a szubjektum, az öntudat pedig a szubjektum tudása önmagáról. És mert úgy hiszem, hogy nincsen objektív értelmezés, minden értelmezés az értelmező képessége szerinti, annak szubjektumával átitatott, ezért a tudatot és öntudatot lényegükben azonosítom és egymástól elválaszthatatlanul a személyben koncentrálom. Tudat és öntudat individuális, hiszen csak az tudhat másról, ami ezt megelőzően tud önmagáról; és az tud önmagáról, aki képes magát egy másik szemszögéből értelmezni, azaz önmagán kívülről tud önmagáról. Az öntudat a tudat saját magánál levése, a tudat pedig az öntudat fundamentuma: feltétele, közege és távlata.
Módosulnia annak lehet, aminek van alapállása. Az alapállás egyfajta viszonylagos nyugalom és biztonság, ahol a tudat elfogadhatóan és védve érzi önmagát: elégedett önmagával kényelmetlen keretein belül. Minden keret kiszámíthatóság: biztonságot, nyugalmat és rendet teremt; ugyanakkor minden keret kényelmetlen is, mert behatárol és korlátoz. Az alapállás viszonylagossága a tudat és öntudat relációja. Ez az a bizonyos állapot, amiből mozdulni képes: extra- ill. introvertált, gnosztikus és agnosztikus, apatikus és igenlő, konvergáló vagy divergáló, de önmagába mindig visszatérő, lényegét el nem hagyó módon. Ez a mozgás a tudat módosulása: nyitás, mely a minőség változását csalogatja elő: nyílik a világra s benne önmagára, nyílik önmagára s benne a világra – tudat és öntudat lényegi egysége miatt ez egy és ugyanaz. Mindig nyitás; zárás, pontosan az alapállapot megléte miatt nem lehetséges, hiszen az azt jelentené, hogy a tudat kevesebbet kezd tudni, azaz veszít önmagából – és az a kábulat: a tudás megfosztja magát önmagától. Természetes állapota hatás-ellenhatás, finom rezgés és nyugtalan nyüzsgés: félénk és visszafogott, vakmerő és felelőtlen, csapong, megszeppen, elérzékenyül, majd nekilódul, otthon érzi magát a táguló térben. Saját változásait felfogja, megismeri, birtokolja és felhasználja – majd kezdi elölről.
A módosuló tudat e szűkre szabottságban duzzad, elemelkedik a változatlantól, az átlagostól, az ismerttől. A meglévőhöz hozzá semmit nem ad, nem többlet, hanem önmaga magasságaiba emelkedése és mélységeibe zuhanása. Nincs olyan, ami mindaddig már a tudatban magában meg ne lett volna. Csak előcsalogatja, felzaklatja, szabadon engedi a leláncoltat, bekukkant a rejtekekbe, felszántja az ugart. Hogy beérik és gyümölcsözik-e ez a törekvés, már lélek és értelem dolga és függvénye. Emiatt különböznek az utazások (így nevezem a módosulás mechanizmusait): azok teltsége az utazó lelki, szellemi és intellektuális minőségétől függ. Az élmény tehát egyéni kérdés: szegényesnél szegényes, bőségesnél bőséges. A saját világ kiaknázása, kibontása, eloldozása: elmerülni önmagunkban, felfedezni, rácsodálkozni, hozzáérni és visszatérni. Újabb és mindig újabb dimenzióban találkozni önmagunkkal. Élmény és meghatározás, ahogyan a gyermek érez, mikor megismeri és birtokolni kezdi magában magának a világot és benne a végtelenbe nyújtózkodó önmagát – ismerd meg önmagad.[2]
„A Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába”[3] – magasságból zuhanás, mélységből feltaszítás: ez az elvonás. A tudat megérkezik egy új alapálláshoz, egy egészen máshoz, mint ahonnan indult. Az elvonás utáni alapállást az elszakadás, a zuhanás, a kitaszítás – az összegzés ideje készíti elő: elcsendesülés, belemélyülés, értékelés. Nem megtanulni szükség, hanem a tanulásban lenni. Felsőbb és mélyebb szférájából szorul ki az ember, hogy megfogalmazhassa és tudatos énjébe olvaszthassa az addig ismeretlent, amin emelkedésében és ereszkedésében átjárhatott: hogy az önvaló rejtekei lemezteleníthessék magukat az újjászülető tudatnak, az újszülött világnak. Ez az alapállás az új kezdet, egyben új eredet – ezentúli bázisa, közege, következő útjának indulópontja: az új én.
Az összegzés önmagunk meghaladása, újra és újra; a hegeli dialektika mintájára: a ember saját magától eltávolodva, önmagán túlhaladva tárulkozik fel a maga számára egyre nagyobb teljességben, majd e túlhaladott ego, mint teljesebb minőség tér vissza és simul bele a már egy magasabb tudati szinten lévő egzisztenciába, mintegy magasabb rendű öntudatként – hogy aztán újra kezdődhessen a folyamat, soha véget nem érőn, spirálisan a végtelenbe tartva. Teljesebb minőség: az ember egyre közeledik önmaga lehetőségeihez: közeledik istenéhez: közeledik az Istenhez.
Innen már nincsen visszaút, túlhaladott a túlbecsült józanságon, ami visszavetné a kábulatba. Mert a józanság nem tisztaság, hiába mondják. Tiszta a megismerés előtti lélek, szellem és tudat, akiről még nem tud a világ és aki még nem tud a világról, sem benne önmagáról – csak ami ismeretlen maradhat tiszta. A tiszta ártatlan: gondolattalan, öntudatlan, védtelen és határtalan. Az élet viszont józan, és a józanság féltékeny, sekélyes, képmutató és számító: elpusztít minden ártatlanságot, a maga képére torzítva azokat – a józanság valójában kábulat, szárazság, behatároltság.
Az utazás a lélek, a szellem és a tudat szabadságát korbácsolja fel, mert lényege szerint ébredés, terebélyesedés és belemerülés: valami szent, valami halhatatlan – egy darabka isteniség. Ezért a módosuló tudat a józanságnak idegen, félelmetes, meg nem értett és üldözött. Soha nem lehet külső érdek, haszon vagy előny a szabad lélek, szellem, tudat, hiszen az zabolátlan és fegyelmezetlen és független és idomíthatatlan. A három egységének szabadsága analóg az akarat szabadságával, az akarat kiteljesedése pedig az isteninek kiteljesedésével: bátorság, erő, felelősség, korlátlanság és függetlenség – hát ezért nehéz az alacsonyak[4] szolgálatára bírni azt, aki felneveli magában istenét…
Mutasd be istened, megmondom ki vagy!
Isten bennem – én Istenben
számtalan isten
egyetlen névben
egyetlen isten
számtalan névben
A kibontás sarokköveként a sophia perennis[5] gondolatiságában, a széttartások közös nevezőjében és a tradíciók szivárványában megmerítkezve és abban fölegyenesedve állítom: egyetlen isten létezik, mint primordium[6]. Út azonban, ami ehhez az egyetlen istenhez vezet, számtalan. Egyik vagy másik kizárólagos igazát hirdetni nem több, mint gőg, rövidlátás, a gondolkodás elutasítása. Sajátos módon érvényesül ez esetben a mondás: nem a cél, az út a fontos. A cél itt a kezdet és a jelenlét, az, ami elkísér, ami a pillanatban és az időn kívüliségben, a helyben és a téren kívüliségben, az emberben és az emberen túliságban van mindig jelen, állandóságában és változékonyságában, szubsztanciális és egzisztenciális egységben – önmagában önmagáért valóságában.
Az út maga az ember, az ember útja istenéhez, istene útja az Istenhez.
A kérdés tehát nem Isten helye az emberben, hanem az ember helye az Istenben.
Bármilyen névben, hagyományban értelmezzük, végső soron és díszeitől megszabadítva Isten az ember lényege; másként: az ember Őbenne egzisztál[7], Ő pedig az emberben – ember lényege az emberben: Isten lényege Istenben. Ahogyan az embernek Isten, Istennek az ember a lényege. Amikor tehát definiáljuk, saját lényegünket definiáljuk – mutasd be Istened, megmondom ki vagy.
Isten, mint szupremitás és mint lényeg egyszerre transzcendens és immanens, többsége csak a vallások doktrínáiban lehet, szubsztanciáját és egzisztenciáját tekintve egy (egység). A lét teljessége, és mint ilyen végtelen: minőség, mennyiség, tér és idő behatárolatlansága; ami teljes, az tökéletes: minden dolog, minden létező optimus maximus-a, mely a végtelenben önmagára mutat. Ez talán a legtöbb, ami Istenről pozitív állításként elmondható, nem úgy a negatív teológia szókincsével. Sokkal inkább leírható Isten azzal, ami nem akcidense, mintegy szűkítve a halmozatokat, közeledve az önmagáért és önmagában való eléghez, a tiszta léthez, az isteni szubsztanciához: lét és lényeg egységéhez.
A kérdés végső soron mindig egy és ugyanaz, a válaszok pedig maguk az utak, a keresgélések, kísérletek a meghatározásra, az igazság birtoklásának útvesztői, maga az ember. A szabad akarat fantáziája ez, mely lényegünkből fakad.
A vallások és a vallásokat alapozó hitek vitái tehát az utak, a válaszok, az ember vitái – a fantáziák egymásnak feszülése. Amennyiben az út számít a cél ellenében, ez akár érthető és elfogadható is lehet, még ha nehéz is azonosulni vele, hiszen kártékony, mert sokszínűséget, rendszert, vezetőt és hagyományt támad. Ha az út számít, akkor a tarkaság, a különféle mesék, szokások és tekintélyek igenis jók és hasznosak, gazdagítják az emberiséget. Hát mi értelme megfosztani magunkat közös, elvitathatatlan örökségünktől, kincsünktől, legelső kérdésünkre feltett, fantáziánk teremtette válaszainktól, hiszen a változatosság (nemcsak) gyönyörködtet[8], hanem egészségben tartja a szellemet és előmozdítja a termékeny változást. (Különösen ott érdemes figyelnünk a szinopszisokra, ahol exoterikus-ezoterikus egybecsengésekkel találkozunk) A mozdulatlan harmónia nem hoz változást, kiszárad és megkövesül; élet csak ott van, ahol dinamizmus, indulat és kíváncsiság van. És mert alapvetés, hogy senkié sem az igazság önmagában, következésképpen minden válasz sajátosan visz közelebb hozzá. Mert mi is az igazság? Abszolút értelemben maga az abszolútum, Platón háromszögének csúcsa: tiszta, nyers és egyszerű. Ha kell, mennydörög, ha kell, kényeztet – mindig tökéletes, és nem valóságos. Profán értelemben egy kifeslett szál Májá fátylából[9], csak kényelmes látszat – kényelmes, azaz elviselhető és kezelhető, alakítható és idomítható, előnyhöz juttat és súlytalanná teszi a felelősséget – ezért viszonylagos, tehát valóságos.
Isten, mint mondtuk, az ember lényege, a mikrokozmosz makrokozmosza, ami alapján az ember Isten képmása – e kettősségben konvergáló egység a communicatio idiomatum.[10] Mint ilyen, mindenkiben egyformán megvan: mindenkinek van istene, mindenki Istenben van, Isten van mindenkiben. E lényeg individuális, de nem személyes: oszthatatlan egység, ami az embert emberségében, Istent istenségében, tehát az embert mint istenit, és Istent mint emberit határozza meg. Az ember embersége szubsztanciális korlátlansága, azaz Isten istenisége. Ezért tehát nem egyéni, hanem egyetemes, behatárolhatatlan és kisajátíthatatlan: Isten a végtelenség tudata.[11] Az ember önmaga végességének abszurditásából tételezi a végtelent – és rátalál Istenére: arra a felsőfokra, ami létével, minőségével és lényegével határozza meg létét, minőségét és lényeget. Ez a lét és minőség és lényeg nem tolakodó, nem uralkodó, hanem finoman sejlik át az emberen, mint napsugár a levélen, táplálja és megvilágítja. A mindenben jelenlevő és mindent magába emelő, a végtelen sokaságból fonódó egyetlen egység. A jellemezhetetlen, megfoghatatlan, magunkban mégis megtalálható és megismerhető – az ember képes önmagára: az ember képes Istenre.[12]
Az Istenre való képesség az ember önismereti képessége. Ezek alapján amennyi az ember, annyi az Istene: minél gondosabb az egyik, annál feltárulkozóbb a másik – szembesülni egylényegűségükkel, melyet az ember Istenben hordoz. Ahogyan ráeszmél önmagára, megmutatkozik benne az isten (kisbetűvel) – a valódi önmegismerés így a megistenülés folyamata. Az ember istensége istenisége: az Isten képe, létének és lényegének tiszta, igaz, valódi tükre. Minél inkább megérti és megéli önmaga lényeget, annál inkább lesz isten; minél inkább isten, annál inkább van Istennél, teljesedik ki benne szubsztanciálisan és olvad bele a végtelenség potenciájába, mint lényege szerinti egzisztenciába: az ember Istenben levése tehát a végtelenségnek, mint lehetőség szerinti létének megismerése és aktusa.
Tat tvam así[13]: ez te magad vagy: a helyes önmegismerés egyben találkozás Istennel, azaz megismerni, lényeg szerinti önmagunkat látni epifánia is egyben. Isten bennem az egység és én ebben az egységben vagyok valódi magam: a Vagyokban[14] vagyok önmagamnál, a Vagyokban vagyok egy Istenemmel. „…majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek.”[15] Istenben vagyok önmagam isten.
Az ember istene önmaga végességén való túllátásának képlete.
Isten az ember istenének végtelensége.
[1] L.Feuerbach – A kereszténység lényege
[2] γνῶθι σεαυτόν – a delphoi jósda felirata
[3] William Blake – A pokol közmondásai
[4] Babits Mihály – In Horatium
[5] örök bölcsesség: a különböző vallási hagyományoknak egyetlen közös metafizikai alapot gondol el. Lényege e sokszínűség egyirányba mutatása: az utak különbözősége a cél azonosságával.
[6] első, kezdet, eredet
[7] Karl Rahner – Bevezetés a filozófiába
[8] varietas delectat – Cicero
[9] a látszat, káprázat, álom szimbóluma a védikus filozófiákban
[10] Krisztus, mint istenember két természetének, az emberinek és isteninek egysége – itt: Isten és ember lényegi egysége
[11] vö. Feuerbach
[12] capax dei – ld. Aquinói Szent Tamás
[13] Cshándógja-upanisad, 6. fejezet, Uddálaka tanítja fiát, Svétakétut
[14] Kiv.3,14 – Isten önkinyilatkoztatása (lét és lényeg egysége)
[15] Jn 14,20
Szvétek Gábor a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. Two-headed Janus by Michael Goodman
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
