A. Gergely András: Tibet – egy szóval
„Tibetről a ráülepedett buddhizmust nem szükséges lekaparni; a réteg mint a por könnyen lefújható, s akkor az ember szemtől szembe áll azzal, ami Tibet mindig volt a buddhizmus előtt, sok ezer évig. Ez a Tibet röviden és egy szóval: a Bön.” (Hamvas Béla)
A kötet ezzel az idézettel kezdődik. Szellemiségét pedig talán leginkább az idézi fel, amiről Szathmári Botond (a Napút füzetek 76. számában, 2013:36-47.) Hakuin mester (1685–1768) elmés haikujából idéz elénk: „Két tenyér összeütközésekor a taps hangja szól, / Hogyan szól egy tenyér, ha csattan?”
A kérdés eltúlzottan retorikainak tűnik az európai olvasó számára, sőt még a Kelet kedvelői, rajongói szemében is. Pedig ez értő és értelmező szemlélő(dő) egykönnyen megtalálja benne a „semmi” sokféle jelentését, s maguknak a jelentéseknek jelentését is.[1] Mint Szathmári összefoglaló soraiban írja: „Ha jól szemügyre vesszük a klasszikus haikuk csattanóját, akkor kiderül, hogy az épp annyira része a természet folyamának, mint a nyitó kép, a költő érdeme, hogy ezt a kissé kevésbé látszó elemet is felfedi…” S mert a Kelet egyik kiváló ismerőjéről, irodalmának, művészetének, s főleg vallásának, vallásfilozófiájának szakértőjéről van szó, az sem marad titokban előttünk, hogyan is szól az az egy tenyér, ha csattan.
Szathmári Botond főiskolai adjunktus (a Tan Kapuja Buddhista Főiskola oktatója, valláskutató, kulturális antropológus) Vallási rétegződések Tibetben című kötete[2] ugyancsak ebbe a lakonikus, a haikuk rövid és igazmondó tantételeit követő szakrális leíró rendbe illeszti röviden mindazt, amit a tibetológia Kőrösi Csoma Sándor óta Tibet kultúrájáról tud, gondol, felidéz és elmagyaráz. Szathmári ugyanakkor e kötetében az eurázsiai sámánisztikus világképbe jól beilleszthető Bön (vagy Phön) vallásról szól, melyet nem azonosít (a köztudat vagy közhiedelem szerinti) buddhizmussal, vagy annak (távolságtartóbb és elnagyoló) elnevezésével „lámaizmusnak” gondolt verziójával, továbbá egész kötete (címe is, tartalma még annyira) messze nem valami egységesnek képzelt vallásos világképet ismertet, hanem éppen a közelebbről szemlélő aspektust vállalva „éppen a sokszínűség és sokrétűség árnyalt bemutatására törekszik: hogyan épültek egymásra a buddhista és a buddhizmust megelőző, az eurázsiai sámánisztikus világképbe illeszkedő vallási rendszerek. Ezen belül arra koncentrál, hogy milyen a buddhizmus előtti Bön/Phön ’vallás’, és hogyan fonódik össze ennek mai formája a buddhizmussal a népi vallásosság világában…” – ahogyan a kötet ismertetője pontosít.
Szathmári Botond évtizedek óta tanulmányozza a tibeti népi vallásosságot, kultúrát, és ebbe a kötetbe helyszíni kutatásainak eredményeit is beleértendő, saját fotóival illusztrált példatárat is összeállít. „A kötet ezért elsősorban értelmező jellegű, hogy ne csupán fogalmakat és sommás állításokat ismerjünk meg Tibet vallási életéről, hanem próbáljuk ezeket minél jobban megérteni…” – hangzik a kiadói ajánlás. A könyv anyaga pedig ténylegesen ennek felel meg. Szathmári, aki több korábbi tanulmányában is részletező módon mutatta be a sámánista hagyományok Tibetben föllelhető változatait,[3] egyáltalában nem mellékesen Hamvas Béla Kör (Alapítvány és Hagyatékkezelő) alaptóinak egyike és jeles Hamvas-kutató is. A kötet indítása tehát részint szakmai orientációt, szakrális és spirituális örökséggondozást, egyben elköteleződést is megjelenít, de kicsit meg is testesíti Szathmári vállalt identitását e kérdések feltáró megismerésében.
„A bön Tibet legrégebbi szellemi hagyománya és egyben forrása a tibeti kultúrának. Jelentős szerepet játszott a tibeti sajátos identitás kialakulásában. Ezért is hangsúlyozzuk e hagyomány megőrzésének fontosságát” (Tenzin Gyáco). Szathmári e hivatkozása (a Tan Kapuja egy Ős-Szellemiség Egyesületben tartott előadás felhangolójaként)[4] nemcsak azt engedi belátni, hogy a Szerző erős elkötelezettséggel képviseli a keleti hagyományok árnyaltabb megismerését,[5] de arról is vall, hogy a hagyomány fogalmának árnyalatai éppoly fontosak, mint változatainak és a vallási csoportok területi rétegződésének legkülönbözőbb megjelenési formái, ezek szellemisége, eszközei, s a mögöttük álló vagy inkább változó társadalmi rétegződések vegyessége, kölcsönhatásaik módja és időbeni eltérései is. A fogalom Szathmári által megnevezett változatai úgyszólván azt is kérdésessé teszik, lehet-e „Tibet legrégebbi szellemi hagyományáról” beszélni, vagy már a legkorábbi előfordulásai is évszázadok/évezredek előzményeire épülnek. Szathmári tehát a kulturális antropológia eszmerendszerében és tudománytörténetében is az egyik legfontosabb vallásantropológiai kérdéskört érinti, nevezetesen a szinkrón és diakrón szemlélet eltéréseit, melyek a leggyakoribb struktúra-leírásokban jobbára megjelennek. Vagyis a résztvevő, helyi kutatásra és tapasztalatra építő megfigyelőt arra késztetik, hogy adott állapotok, kortárs szertartások, misztikus hitek, elbeszélések jelenét tekintse meghatározónak, s ebben vagy idői rendet, folyamatot és állandóságot feltételezzen, vagy térben határolja be a fogalomhasználat érvényességét. Szathmári a kettő árnyalt szintézisét követi. A kötet fejezeteiben nemcsak a nagytérség népeinek keveredését, a legkülönbözőbb vallási kölcsönhatások és átvételek gyakorlatát, a szimbólumhasználat és eszközkultúra sajátos helyi változatait különíti el, de bemutatja ezek lokális változatait, sőt nyelvi megfeleltetéseit (bhutáni, szanszkrit, hindi, mongol, nepáli, pastu, tadzsik, serpa, kínai és más analógiákkal). Mint írja: „A tibeti buddhizmus számtalan sajátosan tibetinek tetsző eleme is egy gyakori idegen hatásra utal. Azonban Tibet spirituálisan olyan erős és karizmatikus, hogy a számtalan elem, amelyet egykor felszívott és az idők során magába olvasztott, később a sajátjának tűnik fel. A ’Világ Tetején’ végbement vallási szinkretizmus hosszú folyamata végül egy igen egységes szintézisbe olvasztotta egybe a különböző vallási és kulturális elemeket. A népi vallásosság, a phön és a buddhizmus, át- meg áthatva egymást, teremtették meg a tibeti kultúrát. A ma tapasztalható vallási elemek esetében, sok esetben inkább csak sejteni lehet azok eredetét. A rövid kötet leginkább azt szerette volna bemutatni, hogy a nagyon karakteresen tibeti buddhizmus mélyén mennyiféle vallási hatás fedhető fel, és hogy a ’Világ Tetején’ élők vallási milyen sokrétű” (134.).
Ez összegző sorok a „rövid kötet” Bevezetésen (5-7.) túli három fejezete A micsö (8-40.), A phön vallási réteg (41-83.) és A blácsö, azaz a buddhizmus (85-132.) értelmező leírásai a változatok változatainak is oly gazdag tárházát kínálják, hogy abból önmagában is kiviláglik a szintézisteremtés felelőssége és igénye, egyben az a végtelen gazdagság, amely a térség (indiain kívül kínai, nepáli, ladaki, zanszkári, uddijáni, szogdianai, bhutáni, szikkimi változatokon túl) magába foglalta/fogadta a hindu, a menicheus, a zoroasztriánus és nesztoriánus keresztény, a Kálacsakra-iszlám vallások számos elemét és eszközét, képzetét és szimbólumát, melyekből egy jókora merítést nyújt. Az első fejezet a Hamvastól is már jól ismert Alsó világ, Középső világ, Felső világ, a sámánizmus, a népszokások és jóslások, az imazászlók és szent kőrakások kultuszát, a szellemcsapdákat és eszközeiket mutatja be; a második részben a phön vallás korszakai, tanrendszere, tanítói, a tanítások felosztása, a papság és szerzetesség, valamint a halottkultusz kerül sorra; a még részletezőbb harmadik fejezetben a buddhista hatások közötti jellegadóbbak, a védőistenek, a kultuszok, a lámák szakrális tánca és rituális eszközei, szimbólumai, kegytárgyai és jelképei kerülnek sorra – részint a számukra egyértelműen egzotikusnak, ugyanakkor varázsosnak, látványosnak, furának ítélt változataikkal együtt.
Szathmári kötete, ha itt ismertethető lenne, talán nem is kellett volna megírja. Így azonban nemcsak Hozzá tanácsolhatok minden érdeklődőt, hanem útravalóként adhatom a kötet záró mondatát is: „Békesség Minden Lénynek!”. Ennél átfogóbb már csak Hamvas rövid idézete lehet, s a könyvből talán megfejthető talány: hogyan szól egy tenyér, ha csattan…
*
[1] Nem véletlen, hogy a Napút folyóirat 2013/6. sz. melléklete (Káva téka, elérhető az OSZK MEK-gyűjteményében, a „Jel + idézet improvizáció” – Ekszpanzió XXIV. szimpózium(ok) oldalán, online: http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3502048
[2] Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 142 oldal
[3] Szathmári Botond: Ki nem volt Hamvas Béla? In Kemény Katalin szerk. A nevezetes névtelen. Osiris, Budapest, 1999:9-12.; ugyanitt: Hamvas hagyományfogalma mint személyiség anabázisa (63-65.); A tibeti bön hagyomány (187-198); valamint Samanista hagyományok Tibetben. In Hoppál Mihály, Szathmári Botond, Takács András (szerk.): Sámánok és kultúrák. Gondolat, Budapest, 2006: 234-295.; ugyanitt: A samanizmus etnológiai definíciójának néhány problémája, 51-53.; Lélekhit a tibeti bön/phön vallásban. In Lélekenciklopédia. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019:259-286.
[4] https://www.tkbe.hu/programok/tibet-osi-vallasi-hagyomanya-misztikus-bon
[5] lásd még A mantrák titkos élete. (Az imádság sajátos indo-tibeti formájáról) https://www.academia.edu/8629792/Szathm%C3%A1ri_Botond
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
