Széplaki György: Látni vélem őket (1942)
Szempillantás alatt megtelik a kis szoba. Szomszédok jönnek, mind-mind az újszülöttet akarja látni. Még az ajtó is nyitva marad, dől be a decemberi hideg a folyosóról.
Anyuka sápadt, ereje fogytán, itt áll meglepetten, kezében a gyereket tartja, kényszeredetten mosolyog az újabb és újabb érkezőkre. Csak jönne már a nagymama! A boltba szaladt, valamit még venni kell, hiányos a csecsemő felszerelése, csak holnapra várták haza a kórházból. Végre valakinek eszébe jut az ajtót becsukni. Gügyögések zaja tölti be a kis szobát, gyönyörködnek a csöppségben. Úgy illik. A közvetlen szomszéd, a gyermektelen fiatalasszony felsóhajt:
– Jaj, szegénykém, ez a kiskatona milyen világba született? – A többiek részvéttel néznek rá, az ura már tavasztól a keleti fronton szolgál, régóta hír sem jött felőle. A kisfiú a szemeit tágra nyitja, ásít, majd felsír, éhes lehet. Anyuka veszi a jelt, a teste is készen áll a szoptatásra, gyakorlottan készülődik. Ez a második gyermeke. A nagyobbat az apja vitte el, úgy döntöttek, egy napig a rokonoknál vendégeskedik. A szomszédasszonyok hada elcsöndesül, egyetlen ajtónyitással kiszöknek valamennyien. Anya és a gyermek már itthon tanulgatják egymást. Jól alakul a kapcsolat.
Beszél a gyerekhez:
– Itt voltak a szomszéd nénik, téged akartak látni, gyönyörűm! Dehogy leszel te kiskatona, még csak az kellene! Isten mentsen! Apádat be ne hívják! Két gyerek elég indok lesz a felmentésre? – Rámosolyog, a szeme ragyog. A gyerek nagyokat nyel, elszakad az anya emlőjétől, tátogó szájjal igyekszik visszajutni, ajkán tejcseppek. Ők ketten egy testbe forrtak, nagyon elégedettek egymással. „Gyönyörűm” hamarosan jóllakott, belealudt a szopizásba.
Halkan nyílik az ajtó, kisfiú kukkant be, áhítatosan néz körbe: Hol az a kistestvér, tényleg olyan picike? Az ajtórésből az apa keze nyúl utána, tolja beljebb a gyereket, a bátorító szavakat suttogóra fogja, fel ne ébredjenek a jöttükre, váratlanul érkeztek. Hír van, frissen jött a levél, a holnaputáni keresztelőre asszonyok utaznak fel a rokonságból. Öröm és aggodalom: vendéget fogadni ebben a csöpp szobában? A nagyinak felállított tábori ágy nappal a sarokban lapul, összecsukták. Ők négyen is alig férnek el. Észre sem veszik, hogy a picit, az ötödiket még nem is számolták bele. De hát nagy tisztesség, meg kell becsülni a vendégeket, s bizonyára nem jönnek üres kézzel. Apa már lelkesebb, az övéi érkeznek, sógorasszonyok, velük üzen, neki is üzen a kis család ünnepén a régen elhagyott falu.
Éles fütty, jelez a mozdony. Nagy füsttel, gőzt eregetve, sisteregve, iszonyú robajjal fut be a személyvonat az alföldi állomásra. Három izgatott, bőszoknyás parasztasszony kapaszkodik a lépcsőre, majdnem visszaesnek. Sokat vártak, órákat késett a szerelvény, katonavonatok jöttek kelet felől, vagy mentek arrafelé. A sietséggel az elveszett időt szeretnék pótolni. Jaj, még elkésnek! A hajnalihoz jöttek, és még mindig itt vannak, pedig már meg is érkezhettek volna. A fővárosba utaznak, ritka alkalom. Máskor piacozni az ellenkező irányba mennek. A hátukra a szögletes fűzfakosarat nagy vászonlepedővel kötötték fel, egymást biztatják, de most ünnepélyesebbek, mert nem a piacra megy, nem eladni való a hasonló csomag tartalma, a „hátyival” komatálat, ennivaló finomságokat visznek a kis rokongyerek keresztelőjére. Hosszú köpenyes katona perdül oda segíteni, persze a legfiatalabbat találja meg elsőként a segítő kéz, az asszony kosarát és derekát felváltva öleli, emeli, tolja a meredek lépcsőn fölfelé. A magas, sovány, sápadt fiatalember egyenruhája nem éppen mintaszerű, szerencsére nincsenek a közelben tábori csendőrök, magasabb rangú katonák, akik igazoltatni, regulázni kezdhetnék. A katona a fiatalasszony szemébe próbál nézni, az szemérmesen kerüli a tekintetét, a segítségért köszönet félét mormol. Sokan vannak a vonaton, a kocsi belsejében nincs hely, a háti kosarakat egymásra pakolják a peronon, ők is ott helyezkednek el félig a falnak, félig a kosaraknak támaszkodva. A katona az utolsó lépcsőfokon marad. A kalauz indító jelet ad a sípjával, ő is felkapaszkodik, nyomakodik befelé, hangosan kéri a jegyeket. A katonát kihagyja, csak ránéz, meg sem szólítja.
– Nagyon hideg lesz itt, asszonyok, bújjanak össze, egy kis időre azért ellehetnek itt. – A katonára kacsint, mintha biztatná: „Szervezze meg, vitéz úr, azt az összebújást!” – A következő állomáson sokan leszállnak, akkor majd beljebb mehetnek – folytatja biztatóan, a szeme végigfut rajtuk, a nagykendő és a báránybőr bekecs alól kilátszik a fekete ünneplő ruha. A homlokra húzott fejkendőkből kandi barna szempárak figyelik a két férfit.
Éles a decemberi szél a nyitott peronon. Még jó, hogy esőt, havat nem sodor a szemükbe, bár így is be-becsukják, a mozdony felől idáig fújja a kormot, a füstöt. A katona feljebb húzódik a lépcsőről, beszélgetni próbál:
– Aztán hová, hová, asszonyok? Csudára felpakoltak! Jóféle kolbász szagát érzem. Ha ennyit visznek, egy szakasz katonát is jóllakatnának vele. – A mosolygása megszépíti a sápadt, beteges arcot, a két idősebb asszony válaszolni kész, fiatalka legény ez, nem nagyon tolakszik, nem kell tartani tőle. A katona látja ugyan, nyert ügye van, beszélhet velük, de ő a legfiatalabbat szeretné szóra bírni. Az talán húsz éves sincs, s akárhogy takarja testét a sok, vastag, téli ruha, hajlékony az a derék, megtapasztalta.
– Maga hová igyekszik – böki oda a legidősebb –, tömérdek sok katonát vittek hajnal óta a vonatok, nem velük volt? – A fia lehet hasonló korú, mint ez a langaléta.
– Hazafelé, néném, egy hét még a betegszabadság – emeli, mutatja sérült kezét –, aztán ki tudja, nem szeretnék visszamenni a csapatomhoz. – A kérdezőnek felel, de változatlanul a legfiatalabbat nézi, az arcát fürkészi, így végül az is megszólal:
– Az én uram is… ő a fronton van, hónapja már, hogy utoljára levelet kaptunk tőle. Istenem, mi lehet azokkal odakinn a szörnyű hidegben? – A katona témánál van, szívesen folytatja:
– Én már tavaly, negyvenegy nyarán az orosz frontra kerültem. Már másodszor sebesültem meg. – Sóhajt: – Csak itthon maradhatnék, elég volt. – Elakad a szó, erről nem szívesen beszélnek. A vagon ajtaja nyílik, kifelé készülődnek a leszállók, nehezen tudnak helyet szorítani. A katona intézkedik, türelmet kér mindenkitől, könnyebben helyet cserélnek, ha megáll a vonat.
Nyílt pályán áll meg, az állomás még messze, a falu szélső házait a kis dombhajlat takarja. A másik sínpáron csigalassúsággal vonat halad át, peronján fegyveres őrök, egyetlen kocsi ablaka nyílik ki, bepólyált fejű sebesült mellől integet a társa, valamit kérdez, kiált a mellettük álló vonat felé, de a nyitott peronon állók sem hallják jól, az ő mozdonyuk most kezdett sípolni, jelzi az állomásnak, indulni kész.
A kocsiban jóval melegebb volt, öltözetükön kicsit könnyíteni kellett. A katona még segített a kosarakat feltenni a csomagtartóra, majd ő is leszállt. A vonat még sokáig vesztegelt azon az állomáson. Keveset beszéltek, el is álmosodtak a hajnali indulás miatt, bóbiskoltak a megérkezésig.
Aggodalmuk felesleges volt, a sógor várta őket az állomáson. Mire kiértek a peronra, már ott állt a kocsi előtt a tömegben, integetett, hangosan szólította őket:
– Néném, ángyi, húgom, ide, ide! – Megálltak a lerakott kosarak mellett, a tömeg körülfolyta az ölelkező, cuppanós csókot váltó rokonokat. A legidősebb a hangadó, mindjárt az újszülöttre fordítja a szót, gratulál, lelkesedik:
– Megint fiú! Ez derék! Hadd szaporodjon a férfinép a családban, tavaly és tavalyelőtt csak leányok születtek. Egészséges, szép, eszik rendesen, az anyja is jól van? – Peregnek kérdések, a beszéde hangos, a vonuló utasok is megmosolyogják. Amúgy is feltűnőek a glédába rakott háti kosarakkal meg az öltözékükkel. A tömegben egy-egy katona is feltűnik, a fiatalasszony szeme oda-oda téved, mintha a maga párját szeretné meglátni közöttük.
Csodálkozva nézik a csillagos, kicsike tornyú, egyszerű templomot, még inkább a belső tér csupaszságát: sehol egy kép, a falak fehérre meszeltek, a szószék sincs magasan, előtte komoran sorakoznak a sárgásbarna padsorok. Szemük körbefut, a belépéskor a szenteltvíztartót keresik, majd tétován, szégyenlősen vetik a keresztet. Nem voltak még református templomban. Elöl a padsorok már jobbára telve vannak, több keresztelő is lesz ezen a délutánon, a kismamától hallották. Az alkalom is rendkívüli, ilyenkor nem szoktak istentiszteletet tartani. A legújabb kis rokont már megismerték, formás kisfiú, nagy barna szemekkel, kerek arccal, leginkább az édesanyjára hasonlít. A keresztszülőkkel ők előre mentek, kihagyott helyük volt a második sorban. Onnan látták a többi csöppséget is, néhányat pólyában vagy anélkül, de voltak még nagyobbacskák, saját lábukon álltak, anyjuk szoknyájához húzódtak, kíváncsian tekintgettek körbe-körbe, majd a felsíró és gőgicsélő csecsemőkre. „Milyen sokan vannak” – állapította meg az egyik asszonyság, és súgva mutatott előre: „Azokat is keresztelik?” – Négy nagyobb fiúcska állt ott ünneplőben, mögöttük is felnőttek, talán a keresztszülők. Hátulról a harmónium csendesen szólt, még némán várakoztak a kezdésre a jelenlévők.
A falusi asszonyok kaptak némi figyelmet, a ruházatukkal tűntek ki, de volt, aki a keresztvetésüket is észrevette. Áhítatosan ültek a helyükön, már megnyugodtak, a mozgalmas nap eseménysorát majd otthon mesélik el, itt a lényeg, nem marad pogány ez a kislegény, ezért jöttek. Jól alakul a vendégeskedés, a visszaút rendben van, itt maradhatnak holnapig, szállásuk a szomszéd fiatalasszonynál lesz, ő különös kedvességgel fogadta be őket, a másik katona feleséggel mindjárt összebarátkoztak. Még a jóféle finomságokat sem akarta elfogadni, pedig bőven volt a kosarakban, bajban lettek volna a rokonék, ha mindet ők kapják, és rájuk romlik.
Felerősödik a harmónium hangja, az oldalajtón fekete palástos lelkész lép be, a falusiak követik a többieket, ők is felállnak. Kicsit másféle, de ismerős nekik a köszöntés:
– Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen. – A lelkész végignézi az első sorokat, mintha megszámlálná, itt van-e minden keresztelendő. A nagy Bibliából felolvassa a keresztelés igéjét. Szépen, tagoltan beszél, magyarázza a keresztvízzel elpecsételés csodáját, a gyermekek anyaszentegyházba fogadásának különös jelentőségét. Tekintetével megpihen a nagyobbacska gyermekeken, majd a kísérőikhez szól: – Isten áldja meg szent elhatározásotokat, hogy ezeket a gyermekeket ti is a Krisztus egyházába szándékoztok beíratni. Istenünk keresztyén népe nagy szeretettel fogadja őket, a választott nép, Izráel népének gyermekeit, az örök szövetség új szövetségében Jézusunk ölelő karjaiba. – A jelenlévők egyike-másika felkapja a fejét, köztük az egyik falusi asszony is, zavartan néz a mellette ülőre, az szemével jelzi, jól hallotta, így van rendjén, ebben a templomban nem az első eset. Később azt is megtudhatja, a lelkipásztornak szívügye, és nemcsak a gyülekezet gyarapítása a cél, segíteni szeretne, nehéz idők járnak és még nehezebbek jöhetnek Izráel gyermekeire.
A keresztapa, a kismama testvérbátyja tartja szóval a szerény keresztelői lakoma résztvevőit. Tekintélye van előttük, állami hivatalnál dolgozik, csak altiszt, de jól tájékozott. Az úton hazafelé új, máshol nem hallható híreket osztott meg a háborúról. Most a kislegény a téma, sok szépet mond róla, csiklandósan biztatja a folytatásra a szülőket és a példa követésére a jelenlévő asszonyokat. A kis lakás egyetlen szobájában terítettek meg, a meglévő mellé a szomszédasszonytól hoztak át asztalt, őt is meghívták. A kisded a bölcsőben fekszik, alszik, nem zavarja az ünneplés zaja. A nagyobb gyereket az anyuka vette ölbe. Nagymama nem ült asztalhoz, ő a tálalással foglalatoskodik. Keresztapa borospohárral kezében feláll, a párjára kacsint, aggodalmat lát a szemében, sok lesz a bor, a beszéd.
– Emelem poharam az újszülöttre! Legyen erős, nagy, dolgos, derék legény! – Kortyint a borából, úgy folytatja: – Legyen boldog, legyen sikeres! Tiszta szívemből kívánom mindnyájunk nevében, hogy ő már éljen egy békésebb világban, és soha ne lásson háborút. – Az utolsó szóra pillanatnyi csend állt be, és csak lassan emelik fel a poharaikat.
Illusztráció: Charlotte NC’s photo
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
