Czilczer Olga: Szárnyak és szárnyalások
*
Báthori Csaba költészetéről
A Jel a semmiről, a Melankólia szonettkötete s A hosszú táv – e három verskötet motivikusan mintha egyazon tőről fakadna. Ágak járható országútjai mutatnak a messzeségbe, vezetnek közelebbi, távolabbi terekbe, s egyet kiválasztva, rajta elindulni egyet jelent oly dolgok vállalásával, mint kockázat és veszteség, csalódás és épüléssel kecsegtető siker.
Báthori – bár a klasszikus formák híve – átmenekít bevált határokon belül szűkösködő tartalmakat. Tükröztet, átrajzol, hidakat éget föl maga mögött, hogy aztán emlékeikben vagy újjáköltésükben visszatérjen.
Új időkhöz új terek, új terekhez új idők, ihletett pillanatokban megragadott, éles szemmel lokalizálható és körvonalazható költői tájak tenyésznek. Lombot a törzs koncentrikusan kerekít, melyről seregnyi papírmadárka röppen el. Érzetek, gondolatok, óhajok és sóhajtások egy-egy papírmadárkája, mely senkitől sem bátorítva bátor, s a földvonzást legyőzve erős. Elszántsága, nekirugaszkodása léttel, nem-léttel szembenéző. Komoly játszadozásában az elemekkel, veszélyt megvetve, gyermek marad a felnőtt világban, melyet felülről szemlél, elfogad vagy elítél, egészében vagy részleteiben. Ő az, aki vonulásban és visszatalálásban álmaiban is képes önmaga maradni, de Illyéssel azt is vallja, hogy „minden lehet […] ami egyszer megeshetett” (Találós).
„Életünket – mondja beszélgetőkönyvében (Szó szerint minden) – a mélyülő nem-tudás lejtőin töltjük el, de ehhez a nem-tudáshoz rengeteg tudást kell felhalmoznunk magunkban.” Majd így folytatja: „Keresni kell tovább, keresni kell mindig”.
Aki naponta Shakespeare-rel vagy Rilkével társalog, ezt teszi. S ha lába alatt nem is fog biztos talajt, tudja, „merre lejt a kék ég”, s még azt is belátja, hogy „semmi sincsen úgy, ahogy van, sötétség a csillagokban”.
Föld és ég mint lehető anyagi és kozmikus (szellemi) lét színhelye ábrázolódik. A gondolat „odafenn száll és zuhan”. A lenti lét merészséget követel: „oly merész itt lent lenni, / mint odafönt a felhőkben kerengni” – állapítja meg, ezzel mintegy megemelve a földhöz kötött lét rangját (Ámok). Két pólus kínálja a vertikálisan bejárható, érkezésekhez és zuhanásokhoz árnyaltan tág teret. Az elkívánkozás, ami „eget kér”, és ami nem tud felrepülni, egy Ikaroszban testesül. Ám azt is tudja, hogy „kamasz erdő is láthatárnak indul, de végül ő se nő a lombjain túl” (Melankólia XVII). A költő A hosszú távban már „egektől nevelten” csak lappang a világalomban, és panasszal árad a két sor kiazmusa: „…nem találtam égen én a földet / és nem találtam eget én a földön.”
A mítosz történései a vágyakhoz díszletezett háttérrel s mitikus kellékekkel berendezett forgószínpadukkal – többnyire jelzésszerűen – oda-vissza kínálnak értelmezéseket. Az emelkedés-süllyedés mozzanatai térben és időben csakúgy mint lélekben megtörténhetnek. A feljutás reménye és a szabadesés kudarca a tehetetlen visszahullásban időnként egyetlen létélménybe olvad: „…ha az égben földet érek, / megfejti gondom egy értelmes angyal” (Melankólia VI). Ég és föld azonos szinten való összeérése megfejtendő gonddá válik a hús-vér lény számára. Ennek értelmezése csak egy „értelmes” angyaltól várható.
Horizontálisan „két síkban” mutat bejárhatóságot: kívül-belül (Két sík). De rögtön meg is állapítható: „Rend nincs kívülem. Bennem nő csak a rend.” Itt József Attilára gondolhatunk, s vele: álmodott, színes képeire.
A költő csak az igazában él, mert: „igazság híján nincstelen vetődünk / földtől az égig sebesült terekben” (Jaj). A poéta dolga az igazat kimondani a „sebesült” terekben, mely lakott világa, s e kinyilatkoztatás nélkül csak nincstelen lehet. Céljához el sem ér magától, legfeljebb vetődik. A tudatlanság szorongást kelt. „Fecskék, fürjek, varjak szállnak a szelekben / vagy minden madárban más és más szél rebben?” A megismerés, a világra ébredés elemi igény: „halak, holtak, rejlő halandók / önmaguktól borzongó bolygók / érnek össze pár szürke cseppben” (Vizek ébredése).
A születés helyszíne véletlenszerűen köt gúzsba, éppúgy, mint a fojtogatóan körülölelő idő, ha „öt évtized legyint már emlékjelül”. Újabb átváltozást csak „egyszerre és már mindörökre / égi időszakokra törve” érhet meg. A kérdésben ott a lázadás: „mért is, a földön mért maradni”, de a ráfelelő sorpár rezignáltan állapítja meg: „az ember örök földi holmi” (A föld taposása).
A távozás képeiben „madár lehetsz februárban, / örömre, fájdalomra váltan”. Az érkezés és a menekülés tudása a fecskéké, akik feltörik a csendet „néhány szárnycsapással”. Ám „Nem látszik a víznek útja / a lármában: mélyre húzza, / a hidratestű tejútra // vagy a nagy kék tömegekhez / a sors, nem ért senki ehhez” (Esti kép). Csend és lárma. Újabb két pólus, egymással szemben és fenyegetőleg. „Haragban, békében egy vérré kevertem, / ami nincs már.” A csend, és ami már nem létezik, vagyis a semmi, meglehet, egymással rokon attribútumok.
Ám a csend olykor „alvilági hangra váltan / friss árnyak megilletődött karában” jelenhet meg, s „közben a horizontra / leroskad egy testetlen lila árnyék. / És olyan zsenge, mint egy bakfiságyék” (Csend, élet, este). Ez a zsenge ártatlanság a csendben megjelenve éppúgy otthonára talál, mint az árnyak karában.
Ahogyan Cordelia nem tudja a „szájáig emelni szívét, a semmiről szól itt is az ének”, „a semmi, róla szól dalom – magamról, másról nincs szavam, / a szerelem is hangtalan, / az minden itt” (Ének a semmiről).
A Semmi éneke, hangtalan kérdések, tévedések, hurok, kereszthuzat és továbbutazások nyugtalanító talánya a tudás nem-tudásával, tévedéssel kísért: „Tévedek, vagy csak tovább / utaztam nálatok? / Babák, bábok, katonák / szabnak rám távlatot. // Lengem, mint talpfák között / a gaz, egyenesen. / Mint akit eltörött/a tüskés kegyelem. // Nyálamban kishalak // íze körbe kereng. // Felül kereszthuzat / futja a végtelent. // Kik, merre kerítenek / be, miféle hurok / gyűjt be akkor? Emberek / nézik, hogy pusztulok. // Ki tudja, mennyi elég / a semmi-senkihez. /Amikor minden elég, / mint szellem és a szesz.” (Ki tudja…)
El- és felkívánkozások türelmes-türelmetlen vágya, nyugtalansága modellálva itt, ahol talán csak tudás oltana tudásba hatalmat. Különben „úgy érsz a csúcsra a semmiben, / hol összenőtt az igen és a nem” (A hosszú út). „Micsoda túlnövekedés! / Mintha a víz tűz szeretne lenni! / mintha a tűz fadöntő fejsze szeretne lenni! / Mintha fejsze tolulna a bolygók magasába! / Mintha egyetlen csapás megválthatná a világot!” (A hullám).
Anaforák mondanak ki makacsul egy, a túlzást elítélő világlátást, hirdetve valami mértéket tartó józanságot, abban a reményben, hogy „fenn a hold – ez a kemény tűz, ez a lágy fény / visszaadja a szerelmet a szenvedélynek – miközben ennek a kemény tűznek és lágy fénynek oximoronja – visszatűzi sóhaját a haboknak”.
Egymásba játszó motívumok, áttűnések, hit, álom, képzelgés, a „tulajdon napvilág” reménye fegyelmezik „végtelentől öröklött” hullámaikat a szonettekben, és hosszabb életről boldogan mesélnek. És ebben a mitikus tükörben Daidalosz visszanézve, „messzire szárnyal, de nem a végtelenbe” (Daidalosz merészsége).
Orfeusz is felszáll, aki még a halált is túl tudta énekelni: „Dalban, kalandban / élte túl Orfeusz, Odüsszeusz a véget, – / s álmodnak akkor is, ha már nem élnek.”
A bruegheli tájban ott az angyal, s mint tudjuk, „a hős lehull […] Bolond hát, ki eget érint / és felhők közt akar nyájat terelni” (Táj bukással).
A túlélés álma mégis, mint egy „jégkorszakokat kiállott fájdalomremény”, mely az időtől még „kegyelmet vár, amíg Mózesig visszahőköl / s ős kínokból sajtolja friss szerelmek / zamatát” (Jön értem).
Ha a földvonzás visszahúz is, az odatúlról, a költő képzelete messzire rugaszkodó, egészen a láthatatlan ismeretlenig. „A szél a madarak szívverése”, s még a szárnyasokkal benépesíthető napszakok is kezessé válhatnak: „a virradat a galamb félhomálya, / a szürkület a holló röppenése”.
A leghosszabb gyakorlat mégis: „illeszkedni a föld pereméhez”.
„Nem tudom, magasra jutunk-e a fájdalommal, / vagy itt szálldosunk örökre, ember és por és papírmadárka” (Születésnapomra). Lám, az ikaroszi, viasszal tapasztott tollszárnyakat itt a papírból való váltja fel. A megolvadást a nap tüzében, közel jutva, itt egy meggyulladás és hamuvá égés fenyegetettsége, valójában az ugyancsak teljes megsemmisülés veszélye váltaná fel, de mintha egy – még Ikarosznál is esendőbb – lény kárára. Ezek a gyenge, súlyuk-sincs kis madárkák szálldogálnak „emberrel és porral”, kitéve még valami tunya közönynek vagy tévedésnek, a szélsőségesen változékony éghajlat kanonizálta aszálynak vagy túláradásnak; ezek a teremtések szánalmunkra szorulnak.
Bátrabb, ám végül is hasonló sorsra kárhoztatott az a seregnyi testvérszárnyú, amelyek majd A hosszú távban tűnnek fel: „Egy sereg papírmadárka / látja tán földi ábrákkal felcicomázva / éteri erőkkel tusakodni a holdat, / és elnyelődni éveink lejtőin / foszforos csontjainkat…” (Ábrák, életvonalak). Ők már seregnyien vannak. Hol élnek ezek az apró kis lények? Nyilvánvalóan nem a földi, s nem is a kozmikus szférában. Inkább a két pólus között valahol. Ikarosszal ellentétben ők megfontolt vagy legalábbis óvatos passzivitással szemlélődnek. Látják az „éteri erőkkel” tusakodó holdat. Ha tekintetüket a költővel követjük, a térben felfelé haladhatunk. Ám a visszaút már az időben követhető, „éveink lejtőin”. A hold itt, mint egy szellemi princípium harcosan aktív és magányos képviselője, egy a sok ellen, akár még győzelmet is arathat, ezzel szemben az, ami földhöz kötött, az anyagi lét szimbólumaként, csupán egy szenvedő formában és léthelyzetben képes megmutatkozni: foszforos csontjaink csupán elnyelődnek. A gyönyörű, látomásos kép egy lehetséges diadalt és bukást jelenít meg egyben. A költő szárnyal itt, a szárnyak valódiak, és magasra csapnak.
A gondolat aforisztikusan tömör szigora valami oldottabb líraiságba olvad a köznapok objektív szemléletű tájain, az emlékeken. A fent és lent tragikuma az „itt”-re váltható. „Talán van itt egy ürge, / ki épp neki terítne, / elhozná, ami messze / szállt tőle idegenbe” (Séta közben). Vakmerő, viaszát olvasztó szárnyra kelésekre már „túl hígnak” találja a végtelenséget, már „ha ül is beleszédül”. „Szellő libeg kalapján, / a szabadsága álom – / csak pillog szerte bambán, / már guggol a világon” (Átkelés előtt).
Jóllehet a három kötet egymásra épül, s igen szoros gondolati és motivikus egység biztosítja az átjárhatóságot, a sorrendben utolsó könyvben, A hosszú távban már mintha meghittebben lenne köznapi a bent, s „a kint a képzeletbe torkoll” (Sargans után). „Labda-e most vagy elhullt / levélköteg, arany hold, / vagy gombostűre felszúrt pillangó, aki elmúlt?” (Séta közben).
Eme „földi ábrákkal felcicomázott” köznapiság a Tandori Dezső emlékének ajánlott, Piaci kettős című versben vizuálisan érhető tetten leginkább, válik fogható és eleven, a múltat átmentő jelenlétté. „Pár sóhajtás, és lám, ez is lecsengett: / nem imbolygunk már a Lehel-hajóban, / mint két gyűrt, kajla szerzet, / kinek még lélegzete is valótlan, / ki rejtőzni s nem vásárolni jár / ide, hol reggel hattól áll a bál / s ahol elég a rongy mezei irha / a csontjainkra.” Itt már „szűkebb a tér, ritkább a levegő, / kofákkal telt meg a pimasz idő”. Az életében nem hibátlan barát alakja merül fel holtából, mint ama elsüllyedt hajóroncs pár lappal később: „Folyékony ingatlan és élet / volt, míg ringott éjszaka-nappal, / a föld hátának s tetejének / feszülve rengett a habokkal / mohón tűzve a trópusokra / kifelé, a zengő óceánt / paskolva, orral ostorozva, / mint akit ég se, föld se bánt” (Elsüllyedt hajóroncsok).
„Színt s szót kell váltani”, valamint „lehasadni egykori életedről” – jelöli meg Báthori a továbbállás lehetséges útjait.
Napok és utak szalagján a java férfikorban már gondja van az elmúlással. Kérését az életet adó Naphoz intézi:
Nézz rám, Nap, sorban számold meg a csontom,
míg el nem oldom. Szent Balázs simítja
homlokom már. Ki szól a horizonton
majd ha felhőkkel együtt elmosódom
és némán és megvakulva szeretnék
még egyszer lenni, ki egyszer se voltam,
vagy felderengni, mint a zsenge emlék
más szívekben, a maradék vadonban.
A költő, mert felfedezőnek is született, mint ilyen, az ismeretlenre tör. „Egy nap hetvenszer zuhansz az égről a földre” – idézi Hamvas Béla a költőnknek is kedves Hölderlint. De hát nem kísérli-e meg a feljutást, újabb erőre kapva, hetvenegyedszer is a művész, az igazában hithű poéta? És aztán még százszor. Ehhez persze elérni, bírni kell a nem-tudás tudását Szókratésszel.
Együttállások, átkelések, szárnyalások, álmok és titkok, süllyedések és emelkedések, a múlt jelenbe, a jelen múltba igézése, e váltakozó, tudatmozzanatokban megélhető lélekállapotok pontos érzékeltetésére vállalkoznak ezek a versek, átütő erővel és érzékletesen.
Illusztráció: fh. Ch. P. Landon
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
