Sári László: Lin-csi apát pesti rokona és a másik világ
Lin-csi apát pesti rokona már gyerekkorában úgy gondolta, hogy van egy kisebb meg egy nagyobb világ. A kisebbik akkora csak, hogy éppen meg tudja vetni rajta a lábát, pont elfér rajta ő, meg a barátai. A nagyobb viszont akkora, hogy se vége, se hossza. Még a legmagasabb fa tetejéről se látszik a vége, de még a padlásról se. Kimondani is félelmetes: az a világ végtelen.
Mi, a barátainkkal itt lakunk a kisebbik világban. Mindent tudunk róla, és mindent tudunk egymásról. Az összes utcát ismerjük, házról házra a lépcsőházakat, pincéket, padlásokat, jártunk majdnem minden lakásban, ismerjük a lakóikat, a szobákat, az asztalokon az üveg cukortartókat. Messziről látszik, hogy van-e bennük valami. Fehér vagy színes. Ha színes, akkor Dunakavics cukorka van benne, esetleg csomagolt karamella, ha fehér, akkor csak kockacukor. Szóval tudunk mi itt mindent.
Amit viszont nem tudunk, azt nem tudja más se. Ez mind ott van a másik világban, a nagyobbikban. Azért olyan nagy, mert sok ilyen dolog van. Nagyon sok. De ha egyszer eljutunk oda, fény derül mindenre. Addig azonban marad az izgalom, és a lázas útkeresés.
A pesti rokon egész későbbi életében egy jottányit se változott a helyzet. De nemcsak az ő életében, hanem az egész emberi világ életében nem történt egyetlen aprócska változás sem. És nem is fog történni soha. Így tartják azok, akik a két világ viszonyát már száz és ezer évek óta figyelmesen vizsgálják. A kisebbik világ marad kicsi, a nagyobbik meg marad nagy. Vagy inkább egyre nagyobb lesz, egyre hatalmasabb, és egyre ijesztőbb. Óriási rajtunk a hatalma a másik világnak. Ott lakik az élet és a halál ura, ott lakik a jószerencse, a balszerencse, a jósors és a balsors, ott lakik minden, ami itt nincs, és minden, ami ideát átok vagy adomány.
Ott laknak a méla álmok, a mindennapi halálpróbák. Onnan hallatszik ide a harangok szomorú, merengő zúgása, és ott laknak a tárgyak halhatatlan lelkei. Talán lakik ott egy másik élet is. Jó lenne legalább belesni abba a másik világba. Palotáinak brokátfüggönyös termeibe.
Mi zajlik ott? És ki ott a gazda? – kérdezi a pesti rokon nyugtalanul, eszmélése óta. Kérdezi persze mindenki, amíg kérdezheti. „Mért élek a hegyek közt – tudakolja / látogatóm. Csendesen nevetek. / A kék-ezüst patakban leúsztatnak / a rózsapiros viráglevelek. / Hová úsztatnak – kérdezhetném tőle, / de hallgatok. Mit mondjak neki még, / ha nem tudja, hogy az ember világán / túl van egy másik föld s egy másik ég.”
Annyi biztos, hogy az a világ ott a végtelenség. Ezt állította később a hegyi patak vízében virágszirmokat úsztató kínai költő, Li Taj-po, és ezt állította egykor egy milétoszi filozófus is. A pesti rokon mindig nagyon fülelt, amikor erről a másik világról hallott. Annyira, hogy szíve hangos dobbanásai majd’ szétrepesztették a dobhártyáját. Igyekezett mindent jól megjegyezni.
A milétoszi filozófus, Anaximandrosz arról híres, hogy ő az első, aki tudós módszerességgel írta le a mindenséget. Li Taj-po pedig arról, hogy tetszetős költői képekben beszélt róla. A görög és a kínai képzelet mégis egymásra talált. Mindketten úgy tartották, hogy minden, de minden, ami csak létezik, a végtelenségből származik. Ott a kezdet, és ott a vég. Ott születik, és oda tér vissza minden teremtmény – állították. A filozófus leírta a kozmoszt, és megnyugodott. A költő olyan nagy izgalomba jött a végtelenségtől, hogy egyesülni akart vele.
Emelkedni, szállni és odalent hagyni testét a földi kisvilágban. A kínai gondolkodásban akkor már régen nem volt idegen a végtelenség fogalma. A rátalálás, a vele való azonosulás jelentette a taoista és a buddhista érzelműek számára az üdvözülést, a megnyugvást, a végső célt. Oda vágyik minden eltűnődő szellem, különösen, ha költő. „Távolba tűnök fehér sirályként, / ki fékez meg a végtelenségben?” – jelenti ki határozottan egy másik kínai írástudó, Tu Fu, Li Taj-po 8. századi kortársa. Lin-csi apát pesti rokona vele is bensőséges barátságot ápolt.
A végtelenség eléggé meghatározhatatlan filozófiai kategória a kínai gondolkodásban, de a világ nyugati felén sem jutottak vele többre. Viszont mindkét helyen igen nagy várakozással tekintettek ismeretlen tájaira. Az emberek vakon tapogatóztak, de reményekkel telve. A másik világ szabadulást ígért a véges emberi életből, beteljesedést. A léleknek lehet olykor része a végtelenség felemelő élményében, fizikai értelemben azonban ez a szabadulás már a halhatatlanságot, az örök életet jelenti.
Ennek elérésében leginkább az alkimisták bíztak Kínában is. A filozófusok úgy gondolták, hogy e tekintetben legfeljebb a természeti világhoz férkőzhet közelebb az elme, ennél messzebb nem juthat. De éppen a természettel teremtett legszorosabb viszony adja a mindig visszatérő létformák bódító képzetét, illúzióját. Misztériumjáték az anyatermészettel. „Nem társulok csak fenyőfákkal. / Ezt a gyönyört nem ismeri senki.” (Cseng Fu)
A taoisták szerint az emberi boldogság forrása mégiscsak a természet, a boldogtalanságé pedig az emberi világ mesterkéltségei. A városok, a városi élet, az együttélés konfliktusainak százezer fajtája, képtelen társadalmi ideológiák. „Azon a napon ragyogott az égbolt, a levegő tiszta volt, lágy szellő fújdogált kellemesen. Pillantásunkat az égboltra vetettük, s megcsodáltuk nagyságát, majd magunk köré pillantottunk, s elgondolkodtunk a természet gazdagságán. Amire csak rátévedt a szemünk, amire csak kitárult az elménk, az olyan volt, hogy általa érzékeink a lehető legnagyobb gyönyörűséghez jutottak. Egyszóval, tökéletesen boldogok voltunk.” (Vang Hszi-cse)
Az önnön szellemét művelő, józan ember legfőbb tette tehát a természettel való azonosulás lehet. Még szélesebb értelemben: az univerzummal való azonosulás. Ha az ember nem tartja lehetségesnek, akkor is erre kell törekednie. A végtelenség képzetének minden változata ugyanezt az érzelmes vágyakozást kelti az emberek szívében, mindenütt a világon. Mint filozófiai alapvetés, és mint minden dolgok alapja, talán nem is indokolatlanul.
Ám a határtalannal való egyesülés nem könnyű játék, nem ajándék. Egyáltalán nem nevezhetők élvezetesnek még a taoisták próbálkozásai sem, akiket pedig az azonosulásba vetett szilárd hitük is segít ebben. Igen komoly megpróbáltatásokat jelentenek például azok a légzés- és mozgásgyakorlatok, amelyeket a jelölteknek hosszadalmas munkával kell elsajátítaniuk. A halhatatlanság vagy akár csak a hosszú élet megszerzése komoly munkát és kitartást igényel. A legrégebbi taoista légzésgyakorlatok a hosszú életűnek képzelt állatok légzési módozatait, ritmusát utánozzák, például a teknősét, a varangyét, a daruét. Nehéz elképzelni, hogy élvezetes lenne teknős, varangy vagy daru módjára lélegezni és mozogni.
A légzéshez ugyanis szigorúan előírt testtartások is tartoztak, amelyek szintén az állatokat utánozták. Természetesen a legügyesebb mozgású állatokat, ahogy az archaikus népek is az általuk legirigyeltebb képességekkel bíró állatok közül választottak maguknak totemet. Ezért van az, hogy a taoista mozgásgyakorlatok igencsak hasonlítanak a sámánok rituális mozgásához, amelyek meg a korábban tisztelt totemállatok mozgását imitálják.
A taoisták leginkább utánzásra érdemes mozgású állata a tigris volt, utána a medve, a szarvas és a madarak következtek. Miközben a légzésgyakorlatokat végezte a jelölt, felvette valamelyik állat testtartását, pózát, úgy lépkedett, ugrált, hajladozott, forgatta a fejét, nyújtogatta a nyakát, és így tovább. Ezeken kívül a tornagyakorlatok kiegészültek a szem, a fül, az arc, a nyak, a halánték és a fejtető serkentő dörzsölgetésével, ami azért már kellemesebb lehetett, mint az állatok légzésének és mozgásának élethű utánzása.
Ám még ezeknek a gyakorlatoknak a teljesítésével sem értek véget a halhatatlanságra törekvők megpróbáltatásai. A meditációs, a fizikai és a kémiai alapozáson túl a vállalkozók kötelesek voltak gondoskodni a testre figyelő harminchatezer szellemről, és arról a több ezer szellemről is, akik a jellemre ügyelnek az emberben. Más szóval az erkölcsi habitusra, a készségekre és képességekre is, de ugyancsak ők tartják kordában a betegségeket, a szerencsétlenségeket, vagyis ők felügyelik a külső hatásokat.
Ezeket a szellemeket csakis a kifogástalan, rendezett, fegyelmezett és erényes életvezetés nyugtatja meg, tartja őket a testben. Aki komolyan vágyik a halhatatlanságra, annak legalább ezerkétszáz jó cselekedetet kell véghez vinnie életében, hogy a szellemek kedvébe járjon. Önmagát is meg kell becsülnie, de ezen kívül legyen mindig készséges és segítőkész másokkal: jótékonykodhat, megsegítheti például az árvákat, gondoskodhat a betegekről. Életereje növelése céljából pedig vonuljon vissza olykor magányos rejtekébe, és szemlélődjön. Ha így tesz, eljön a nap, amikor megtisztult, anyagtalanná vált teste megdicsőülve egyesül a taóval, és az égbe emelkedik. Attól kezdve emberi szem többé nem látja régi alakjában.
„Háromezer napot böjtöltem ott, / Az Út Könyvét másolva szüntelen. / Recitálásom nem volt hasztalan, / szellemek hada védte életem. / Felhőkön mentem, hadd vigyen a szél, / mintha szárnyam nőtt volna hirtelen.” „A Napnézőnél ért a virradat, / felhők ajtaját nyitotta kezem. / …Sziklákra dőlve nézem az eget, / eltűnt a nap, tágul a végtelen.” „Szemem előtt ömlik a tenger árja, / messze az űrben égi fény ragyog. / …Merengek, elmentek daruháton / nyomtalanul a halhatatlanok.” „Világosodtak a hegyek s a hold, / elült a szél a fenyőszagú éjben, / Halhatatlanok jöttek a csúcson, / síp és dal szava zengett csodaszépen. / Vigadoztak a zöld hegyoldalon, / jáde-szépségük tündökölt mesésen” – számolt be eredményeiről Li Taj-po, miután szorgalmasan elvégezte a halhatatlanságra törekvők számára előírt taoista gyakorlatokat.
Amit a költő kért cserébe a földi életért, az a legkevesebb. A földi végességgel szemben tehetetlen ember, legalább az égben kapjon örök életet. Ha már nem lehet halhatatlan a földön, akkor nyíljon meg az űr, táguljon a végtelen. Szárnya nőjön hirtelen, felhők ajtaját nyissa keze. Jáde-szépsége tündököljön mesésen, és legyen örök vigasság a zöld hegyoldalban.
Ez az ígéret minden fáradságot és áldozatot megér a mindenségbe igyekvők szemében. Jobb időben elejét venni az undok, bűzlő pusztulásnak, gyerünk, lássunk gyorsan a gyakorlatokhoz! Méltatlan, megalázó, elviselhetetlen csapás a halál, ne várjuk meg. „Lent délen, forró ég alatt, / bőkedvű lányok közt élnék / végtelen hosszan s boldogan, / ha megengedné a Halál.” (Cangjang Gjaco) „Fitymálom, amit kínál a világ, örökké élni, más mi se csábít.” (Li Taj-po) „Tűnődöm, miért szeretek élni? / Sóhajom lebben a messzeségbe. / Bárhová jussak, belenyugodtam / Elpusztulásom döbbenetébe.” (Vang Csi)
Egészen biztos, hogy még soha senki nem nyugodott bele elpusztulása döbbenetébe. És nem is fog. Lin-csi apát pesti rokona jól látta, hogy még a régi ázsiaiak se voltak képesek erre, akik pedig kultúrájukban nem választották szét olyan határozottan az életet és a halált, mint a nyugati ember. A halál az én bukása, itt is, ott is. Ezért születtek halhatatlanságot célzó praktikák itt is, ott is. Mire valók a varázslások, a varázsszerek, a vigasztalások, az üdvözülés- és megváltástechnikák, ha nem az élet meghosszabbítására? Még merészebb változatban: az örök élet elnyerésére. Ez az ember leghőbb óhajtása, amióta csak tudomása van földi végességéről.
A másik világ iránti kiapadhatatlan érdeklődését mindenekelőtt ez a szándék táplálja. Kíváncsi is persze, de legfőképpen mértéktelen. A pesti rokon egyik egyszerre szórakoztató és elszomorító időtöltése volt sokáig, hogy megfigyelte, mi mindenre képesek az emberek a különféle elixírek megszerzése érdekében. Vagy azért, hogy átmesterkedjék magukat abba a világba, ahol a párkák sorsuk fonalát fonják, és meglessék terveiket. Hátha sikerül kiragadni a kezükből az irányítást, összekuszálni a szálakat, ha rossz irányt vesz a párkák terve. Újra indítani a rokkákat, új irányt adni a sorsnak, más beteljesülést. Mindegy mit érünk el, csak szóljunk bele végre élet és halál dolgába. Ne történjen nélkülünk semmi.
Vagy ha nem lehetünk ott a sorsunk alakításánál, akkor azért jussunk el a túlsó világba, hogy a halál közelébe férkőzzünk. Aztán meglátjuk, mit lehet ebből kihozni. Esetleg előnyös egyezséget köthetünk vele, vagy rákényszeríthetjük valami ilyesmire. Varázsoljunk, vagy alkudozzunk túlvilági lényekkel, magával az ördöggel is, csak legyen végre befolyásunk a sorsunkra. Mi az, hogy nincs bejárásunk a kreátorok műhelyeibe?
Szomorú, erőszakolt, kicsinyes igyekezet ám ez… Kudarcok végtelen sora, hiábavalóság, keserves megaláztatás származik belőle. Talán ezért is állítottak a próbálkozók elé a taoisták is teljesíthetetlen követelményeket. Jól tudták, hogy nem érdemes vesződni a megoldhatatlan feladatokkal. Nem léphetünk túl az emberléten. Lehetetlenség a végtelennel való azonosulás.
Ám akkor miért foglakozik ezzel a képtelenséggel a nyugati tudomány is, ugyancsak időtlen idők óta? És mi másért fáradozik a művészet és a vallás? Szétválasztani se lehet őket, ebben az elszánt és féktelen törekvésben az embernek tökéletesen egyek mindahányan. És elvakult mérnökeik, legbuzgóbb harcosaik azt se bánják, ha letipornak mindent, ami útjukban áll. Annyira hiszik, hogy minden megismerhető, minden birtokba vehető, minden szándék megvalósítható. Hát ez szomorítja el leginkább a pesti rokont, miközben az ember valaha értelmesnek induló, ma már reménytelennek látszó küzdelmét látja a másik világ kapujában. Az őrzők mindig nemesebben viselkednek.
Ami viszont rendre mulattatja a pesti fiatalembert, az némelyek meghatóan gyermeki képzelődése az átjutás módozatairól. Ők a leghiszékenyebbek. Már az idők kezdetén elhitték például, hogy a boszorkányok akkor mennek át a másik világba, amikor csak kedvük tartja. Ha eszükbe jut, fogják magukat, és átrepülnek. Már az ókorban boszorkánybalzsamról képzelődtek. Lucius Apuleius híres regényében, Az aranyszamárban a történet hőse beles a padlásajtó deszkáinak hasadékán, amely mögött Pamphile, a boszorkány repüléshez készülődik.
„Kinyitott egy kis szekrényt, és kivett belőle egy csomó szelencét. Az egyiknek felnyitotta a födelét, kenőcsöt vett ki belőle, tenyerében sokéig dörzsölte s lába körmétől a feje búbjáig minden porcikáját bekente vele. Közben halkan egyre mormogott a lámpája fölé, rezegve meg-megrázta magát s végigveregette tagjait. Lágyan hullámzó testén most puha pihék bukkannak elő, erős tollak növekednek, orra horgas csőrré keményedik, körmei görbe karmokká kényszerednek. Pamphile fülesbagollyá változik.” Remek! Pont így kell ezt csinálni. Apuleius ókori leírása után már kár is tovább képzelődni.
Híre ment, hogy sokkal később, a 20. század hatvanas éveiben egy német néprajzos elkészített egy ilyen klasszikus boszorkányfőzetet. Nadragulyát, beléndeket és maszlagot használt hozzá, és kipróbálták tudós kollégáival. A homlokukra dörzsölték, erősen bele a bőrükbe, majd feljegyezték, hogy teljes huszonnégy órára öntudatlan, mély álomba zuhantak. Hallucinációk hosszú sorát élték át: vadul vágtáztak égi és földi tájakon, őrjöngő táncokban vettek részt, s volt részük különféle „bizarr” kalandokban is. Azt állították, hogy tisztára úgy történt minden, ahogyan a középkori orgiákban, a korabeli beszámolók szerint.
Hogy mennyire összeérnek, egybemosódnak a régebbi sámánista varázslások és a későbbi vallási szertartások, arra Lin-csi apát pesti rokona egy jól ismert kínai regényben olvasott szép példát. Szereti ezt a leírást, mindig megcsodálja a szereplők őszinte komolyságát, és illemtudó, tiszteletteljes viszonyát a másik világgal. A viselkedésükben méltóságot és türelmet lát, ami ilyen helyzetekben a legnagyobb ritkaság. A híres-neves Szép asszonyok egy gazdag házban című, 12. században játszódó regényben haldoklik a főhős, Hszi-men Csing hatodik felesége. A jelenetben a férfi először tanácsot kér a történet egyik szereplőjétől, majd megérkezik a varázsló.
„– Hatodik feleségemet rossz álmok kínozzák. Megnyugtatására varázsigéket aggatok fel a hálószobájában. – Ha szellemek kísértik, akkor Pan taoista papot ajánlom az Öt Szent Hegy Templomából. Szinte elképzelhetetlen varázserővel rendelkezik: megfékezi a mennydörgést, a villámot, és akármilyen szellemmel elbánik. Épp ezért az »Ördögűző Pan« nevet adták neki. Őt hivasd el, már sok emberen segített varázsigéivel és szenteltvizével…
– Ó, testvérem! – könyörgött az asszony, s félelemtől tágra meresztett szemmel nézett Hszi-men Csingre. – Hívasd minél előbb! Borzasztóan félek az éjszakától…
Most megpillantották a varázslót, amint a pavilon felé közeledett. Rövid, fekete szőrcsuhát viselt, derekát tarka, fonott zsineg fogta össze. Fején magas, fekete varázsföveg, a fövegre az Öt Hegy volt festve, melyeket vöröses felhők gomolyogtak körül. Hátán, a csuha és a zsineg közé beszorítva, egy kereszthullámozású, régi bronzkardot hordott. Lábán durva, oldalt kihajtott háncsszandál, jobb kezében ötszínű szelleműző csapófa. Szúrós, fekete barack-kerek szemgolyói fölött meredeken felágaskodó szemöldök ívelt. Szája szögletétől hosszú, csipkézett, ősz oldalszakáll lengett alá. Arckifejezése ijesztő volt, közelségétől remegés fogta el az embert. Ha nem lett volna felhőkkel vándorló taoista, bárki természetfölötti lénynek hihette volna, aki egyenest a Holtak Szigetéről érkezett…
– Hány éves hatodik felesége?
– Huszonhét.
– Áldozatot mutatok majd be sorscsillagának, és megcsinálom az életlámpa-próbát.
– Hol és mikor akarja az áldozatot bemutatni, és milyen előkészületeket tegyek?
– A legalkalmasabb óra az éjfél lesz, ma éjszaka, a legalkalmasabb hely pedig ez itt.
Szükségem van egy kerek oltárdombra, a domb legyen fehér hamuból, azon helyezzük majd el a huszonhét életlámpást. A hamuoltár körül csináltasson sárga selyemből egy széles kört, az áldozathoz se borra, se húsra nincs szükség, mindössze rizsből, kölesből, búzalisztből, babból, olivabogyókból és datolyából készült kására. A lámpák fölé emeljen dísztetőt. Az áldozathoz készüljön fel méltóképpen böjtöléssel, elmélyedéssel, és öltözzék sötétkék, egyszerű ruhába. Mialatt bemutatom az áldozatot, ön várakozzék szótlanul térdepelve az oltár szélén, földre szegezett tekintettel. Gondoskodjék arról is, hogy senki ne háborgasson minket. Kettőnkön kívül senki sem lehet jelen. Gondosan zárassa be a kutyákat és minden más háziállatot!
Hszi-men Csing a harmadik dobszó órájában a mágussal odament a sötét parkban felállított oltárhoz. Mindenekelőtt meggyújtotta a fehér hamutalpazaton a háromszoros díszernyővel befedett huszonhét életlámpást. Miközben a varázsló helyet foglalt egy magasított ülésen, ő szerényen földre szegezett tekintettel letérdelt az oltár szélére. Néma csend. A közelben sem ember, sem állat.
A lecsüngő szakállú varázsló, tekintetével a Nagymedve irányába, az ég felé fordult, suhogtatni kezdte fénylő kardját, s egy ideig magas ülésén vesztegelt, miközben érthetetlen mondatokat mormolt ütemesen, s néha-néha mély lélegzetet vett. Most felemelkedett, háromszor lassan körbejárta az oltárt, minden egyes körnél meggyújtott egy újabb füstölőpálcikát. Helyére visszaérve, karját felemelte a magasba, s varázsigéket mondott hangosan.
Hirtelen mennydörgés törte meg a csendet, s jóllehet a csillagoktól beragyogott égbolton fényesen világított a hold, az oltár körül sötétbe borult minden. Ugyanakkor hátborzongató süvítés hasított keresztül a levegőn. Mintha tigrisüvöltés vagy sárkányprüszkölés lett volna. Olyan süvítés, amely átjárja az ajtókat, ablakokat, melytől megrepednek a virágok és a falevelek, mely szétkergeti a madárrajokat, melynek hallatán a vadliba elveszett párja után rikolt, a kócsag és a sirály a fák lombjába bújik, a holdtündér pedig ijedtében bezáratja a holdpalota kapuit. Ilyen lehetett, amikor Lie-ce, a nagy varázsló a légben vágtatott, és felbődült hatalmas hangja.
Három óriási szélroham, s már elzúgott az égi vihar, azután jeges fuvallat lepte el az oltárt és környékét. Egy csapásra eloltotta mind a huszonhét életlámpást.
A varázsló gyorsan leugrott az ülésről, s rákiáltott a földön kuporgó Hszi-men Csingre: – Állj fel! Imánk nem talált meghallgatásra. A szellemek ura megtagadta pártfogását bűnös hatodik feleségedtől. Valamennyi életlámpása kihunyt. A reggel elmúltával, de még az est beállta előtt meg kell halnia.”
A feleség valamennyi életlámpása kihunyt. Meg kell halnia. Hát jó. Legyünk fegyelmezettek, tiszteljük a végzetet. Ám itt megtorpan az ember. Ugyanazt a kérdést teszi fel mindenki, mindenütt a világon. Mi lesz ezután? Hogyan tovább? Akár mágusok, akár művészek, akár tudósok, akár papok, akik elhivatottnak érzik magukat, akár avatatlan, lelketlen csavargók, mind azt kérdezik: „Lesz-e találkozás?” Lesz-e majd találkozás a távozókkal? Kelet is, Nyugat is határozott válasszal szolgál. Azt állítják, hogy lesz. „Lesz, mert így kell lennie!” Tessék készülni rá!
Illusztráció: 張道陵
Ezek is érdekelhetik!
Györgyi Csaba: A Mars pillangói →
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
