Bertha Zoltán: „Harangzúgásos” magyar költészet
(Metaforák, motívumok)
„Minden művészet annál értékesebb, mennél nemzetibb, mennél jobban differenciálódott minden irányban, a nemzeti irányában is”, s a feladat így „a népek lelkének óriás koncertjé”-hez „egy új hangot adni” – „egy új színt” a csokor hatalmas tarkaságához (szögezte le Babits Mihály). És Németh László szerint is „a legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit”; és így mi is (József Attilát idézve): az „emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.” Merthogy (Ady szentenciája): a „magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”
A magyar irodalom legmarkánsabb sajátosságai közé tartozik, hogy a megalkotott művek jelentéstartományait rendkívüli gazdagsággal tágítják ki a történelmi és kulturális nemzeti önismeret, önreflexió, öntudaterősítés magasművészetté formált távlatai. Az irodalom mint nyelvművészeti tünemény létezési módjának a feltétele és leglényege, a „sine qua non”-ja az esztétikai értékminőség; s a művészet, a költészet éppen az esztétikai jelenség misztériuma, rejtélye révén képes arra, hogy benne az igazság feltáruljon és működésbe lépjen; Martin Heidegger szavaival: a titokzatosan világló, megköltött „műben az igazság megtörténése működik”; s a költői beszéd nem más, mint „ama kimondás megtörténése, melyben egy népnek történetileg kibomlik világa”. A művészi igazság tehát eszerint is egyetemes és korlátozhatatlan, ezért nem szorítható ki belőle semmilyen jelentéstartalom, ami egy nép, egy nemzet kiteljesedő historikus és egzisztenciális önazonosságára vonatkozik. Ha a magyar irodalom évszázadok óta különleges élességgel világít rá a magyarság legérzékenyebb, leghitelesebb lét- és sorskérdéseire: az a legkevésbé sem számít esztétikai tehertételnek, s nem okoz művészi vagy tematikai értékcsökkenést: éppen ellenkezőleg, sajátos és jellegadó többletértékeket teremt. A sorsbeszéd igazságszavaiban a közösség és a mindenség lélekhangja szólal meg.
S ennek jegyében tekinthető maga az igazi író is a nemzet élő lelkiismeretének, a társadalmi közélet égető problémáit felvető és vállaló gondolkodónak, aki „népének szenvedéseit és vágyait sűrítve és türelmetlenül hordozza magában”, s ezért mindig előbb jár, mint a politikus (Tamási Áronnal szólva). Mert a dolgok természetes „rendje, hogy Bánk bán és Lúdas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak” (állítja Németh László is). Az író előre is jelez – kifinomult veszélyérzettel, ébresztéssel és buzdító esélykereséssel, lelkesítéssel, figyelmeztetéssel –, és folyamatosan osztozik is a nemzeti törekvések és küzdelmek reményeiben, s a leveretések és széjjelszaggatottságok összes kínjaiban és fájdalmaiban. Jól tudhatjuk a magyar írók örökbecsű vallomásából, az 1956 eltiprását sirató Gond és hitvallásból is: „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára mai tanítás.”
A tanítás pedig egyben mindenkori eligazítás is. Hogy „legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben” – és szeretni a hazát, mert „a honszerelem / Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen” (hallhatjuk Arany Jánostól). Emberség és magyarság – örökös vezéreszméje ez a magyar szellemnek: identitás és humanitás szintézise, törhetetlen harmóniája. A moralitás törvényének érvényesülése a nativizmusban, a patriotizmusban – mindennemű és -irányú hódításokkal szemben a védekező önazonosságban, az önvédelmi identitásban. Dsida Jenő szállóigéje: „mindíg magunkért, soha mások ellen”. Ethosz és ethnosz szétválaszthatatlan összeforradásának kategorikus imperatívusza mindez a lelki nemzetben. „– Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi” (rögzíti Babits Mihály). S a fénylő magyarság klasszikusai mind válaszolnak is rá. Ady: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar”; „becsületes voltam embernek, magyarnak.” Juhász Gyula (a szabadító Istenhez szakrális emelkedettséggel fohászkodva, a gyalázatos trianoni „békekötéssel”, diktátummal dacolva): „magyarként és emberként – Üdv Neked! – / Élem tovább az örök életet!” Hiszen elidegeníthetetlen létparancs: „jövőt nevelni, embert és magyart” (Áprily Lajos). S aki „embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „én ember vagyok magyar és Európa” (Hervay Gizella). De (Makkai Sándor megfogalmazásában): „nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.” Ezzel Babitsot is igazolva, aki szerint „ma, amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban.”
A magyar megmaradás szüksége tehát abszolút érvényű axióma. A „magyarság célja, hogy megmaradjon”; s „ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is” – jelentette ki Kodolányi János. Vagy Páskándi Géza egyik Árpád-házi királydrámájában is felhangzik: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (…) Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.” Szüntelen birkózásra kényszerülve a fenyegető és rátámadó veszedelmekkel. A szétszóródáson tépelődő Adyra utalva festi fel az élet-halál dilemmát („elveszünk, mert elvesztettük magunkat”) Németh László Debreceni kátéja: „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai?” Majd Illyés Gyula (Üdvösség vagy halál) Ady és Németh László kapcsán állítja élére a létproblémát: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja”. Az 1943-as balatonszárszói tanácskozás záróelőadásában Veres Péter így biztatott: „Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.” Ahogy Hamvas Béla tételében is a hit, a „vallás minden lét legmélyebb pontja: az élet transzcendens csúcsa, amiből az élet értelme fakad, célja, szépsége, gazdagsága”. És ez szavatolja egy nemzet kontinuitását; hiszen „az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás” (állapítja meg napjainkban a vallásfilozófus, kultúrantropológus Jan Assmann).
Ha a nemzet megőrzi hitét, a hit megtartja a nemzetet. A keresztény szellemiségű magyar gondolkodás metafizikai alapvetése, fő üzenete ez. „Nemzetiségünk valaha mélyen egybe volt forrva a vallással” (fogalmazta meg Erdélyi János), s Szerb Antal, hogy „kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett”; Márai Sándor pedig, hogy „a magyarság, mint az európai keresztény műveltség, a humanizmus egyik utolsó keleti végvára, minőségi kultúrát épített az elmúlt évszázadokban, s ezt a művét leggyakrabban történelmileg rendkívül kedvezőtlen feltételek közepette végezte.” (Juhász Gyula költői nyelvén: „Istenért, hazáért éltünk ezer évet, / Miatyánk, ne hagyd el árva magyar néped, / Örök életével hadd dicsérjed téged!”)
S a hányatott sorstörténelem és a magasrendű sorsirodalom összesűrűsödésében kristályosodnak ki azok a sugallatos létmetaforák és sorsjelképek, amelyek végtelen szókép-láncolatként, szimbólumhálózatként és variációrengetegként szövik át a nemzeti közösség önkifejező írásművészetét. A harang história, relígió, kultúra – „templom és iskola” – egybefoglaló összetett motívumaként jelezheti végzet és túlélés, pusztulás és felülkerekedés összes érzület- és képzethullámzását. A „régelsüllyedt ország” mint Atlantisz „harangoz a mélyben” – kesergi Erdélyben Reményik Sándor:
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben
(Atlantisz harangoz).
És Dsida Jenő (Reményik Sándornak dedikálva): „Fülünk szédülten rezonál a hanghoz, / amely a szálfán-küzdő hördülése… / s talán a mélyben Atlantisz harangoz” (A tenger); és később Hervay Gizella: „kettéhasítják megint szavainkat, / és bekerítenek kék egünkkel, / és ellenünk hajtják madarainkat, / és tengerünkbe veszejtenek, / és elsüllyesztik földrészeinket” (A süllyedő Atlantisz partján). Vagy Gál Sándor a Felvidéken – az elmerülő földrészről, a „bénuló nyelvű” vidékről lamentálva:
süllyedek alá
együtt a fákkal együtt a tűzzel
együtt a lóhorkanásos messzeséggel
imbolygó szívű temetőkkel
két lábon álló halottakkal
atlantisz-sorsú nemzetekkel
vélük együtt le a mélybe
le a végső némulásba
tanúnak titoknak végső jelnek
feketén vérző nyitott sebnek
felvilágolni az örök mélyről
(…)
alattam nem föld a föld
felettem nem ég az ég
(Új Atlantisz).
És Kárpátalján Fodor Géza:
Csak esik egyre, zuhog szakadatlan
málló falakat mosva el egészen
duzzad váltig ez Átokvölgye-katlan
Hol törtgerincű hegyek árterében
fuldokolunk csak iszamos csatakban
– egy hirtelen süllyedő országrészen
(Új Atlantisz).
S ha a „poeta angelicus” Dsida a búsongó fájdalmat is éteri finomságú esztétikummá szűri át („Átlántisszá lesz minden átkom, / minden dalom, és minden imádságom, / Atlantisz lesz az én világom. // A süllyedt bérceken / átzúg a tenger sötétzöld vize: / szeli hajója sóvárgó kalóznak / s jövő századok surranó bárkái / minden Enyémen áthajóznak” – Süllyedő világ) – sokkal később Szőcs Géza is mintha hasonló intonációt modulálna rokonképzeteket vizionáló, szinte misztikus leheletfinomsággal elrévedő tűnődésében: „ti szerencsés hajósok, / gondoljatok a népre / mely itt lakozott egykor / csak nem tudta, mivégre” (Ti boldog hajósnépek!).
A húszas években (1925-ben) megjelent, Atlantisz harangoz című kötetének előszavában Reményik Sándor Rákosi Viktor Elnémult harangok című regényére utalva írja: a „lázálmot” „százszorosan meghaladó valóságot” kellett megérni; „Transsylvánia elsüllyedt és harangjai elnémultak”; de „Isten különös kegyelméből, elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon” az elnémult harangok mégis megszólalnak a mélyből („gyászban győzelem”), s hogy az ő könyve ennek az atlantiszi „harangjátéknak” „egy pici lélekharang”-ja. És napjainkban (2018-ban) a fiatal (és ugyancsak kolozsvári) költő, „a transzszilvanista örökség vállalását” (Márkus Béla) sem elhárító Papp Attila Zsolt verseskönyvének címe: Az atlantiszi villamos. Benne pedig Az erdélyi tenger című költeménye utal az elődökre és tanúsítja az ihlető, visszhangzó motívumok invenciózus és kimeríthetetlen továbbírási lehetőségeit: „ez itt egy tengerország, / a vízmélyek felé sodródó / elsüllyedt, megtalált városállam (…) ott vár a sok atlantiszi ember: / Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K. / meg a számtalan nevesincsen / mélytengeri írnok, vendégek / Tengerkolozsvár és Vízierdély / időtlen jelenidejében.” Mint ahogy Bölöni Domokos fanyar-rezignált humorral fűszerezett életképe, pillanatképe is: „Anikó megpöngeti a rézmozsárt. Gyönyörűen harangoz. Egy kisebbecsk’ Atlantisz fájdalma csöng ki belőle” (Harangoz egy rézmozsár). Azt is érzékletesen igazolva mindezek által, hogy az allúziók, reminiszcenciák, parafrázisok amellett, hogy példázatosan vagy aleatorikusan át- és újraírják a nagy elődök szavait, mondatait, szállóigéit – egyszersmind elevenen is tartják azokat. S így egyidejűleg domborodik ki a „megszentelt” szövegtradíció és a „megszentelő” (vagy akár profanizáló) értelmezéshagyomány, illetve érvényesül e kettő virulens nyelvi összjátéka. (Hiszen Wolfgang Iser szerint is a posztmodern intertextualitás, a sziporkázó stílus- és szövegjáték „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott”.)
„Atlantisz sorsára jutottunk” – summázta 1956 karácsonyán a megint letiport ország és nemzet fátumáról naplójegyzetében Illyés Gyula is (implikálva a súlyosan jelentéses, parabolikus reményiki – „atlantiszi” – harangmotívumot is). Az idegen tankokkal véresen levert forradalom és szabadságharc döbbenete ez: „hallgatnak a harangok” (Márai Sándor: Mennyből az angyal). Mert a mindennemű legázoltatás, az omlás, a sorvadás (az etnikai felmorzsolódás, az anyanyelv- és identitásvesztés, a beolvadás, az önfeladás, a szórványosodás, a kisebbségi kiszolgáltatottság, az erőszakos asszimiláció és az idegen érdekű háborúk ártatlan áldozatává válás, a menekülés, a számkivetettség, az elüldözöttség) – s a mardosó „honvágy a hazában”: eltakarhatatlan tény, és folytonosan. A romos marosszentimrei templomban tízen maradtak a gyülekezetben, tizenegyedik az árva pap, tizenkettedik maga az Úr (Jékely Zoltán versében); Kovács Istvánéban Isten háza „Noé templom-bárkájaként” őrzi a halottakat; Nagy Gáspáréban még hallani a múltból a gyülekezet énekét, s „hitünk megmarad”, ha a kövek elomlanak is; Kányádi Sándoréban „maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár”; Kovács András Ferencnél sincs itt már se gyülekezet, se énekszó, se pap, a falak „rommá roppannak pillanat alatt”, a „kert kipusztult, a gyom megmaradt – / megszünteti, ha kit szeret az Úr.” És a Sütő Andrást szólító Ferenczes Istvánnál is: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr.” Ferencz Imre pedig protestálón, számonkérőn kérdezi a templomról (ahol régen „minden délben szólt / a harang”): „Arra, hogy mégiscsak ránk omlik, / mégiscsak minket temet maga alá, / gondoltál-e, Uram?”
De a harangkondulásos visszhangok, a porladás megrendítő vízióiban kivetülő veszélytudatos, tragikus fájdalmak és a működő életösztön vigasznyújtásával enyhítő reménykedések mégis, mindennek ellenére tovább szülik a végleteket és az árnyalatokat összefonó – etikai és esztétikai perspektívákat kitágító – asszociatív képzetek, utalások, látomások, hangulati alakzatok változatos rengetegét. Az egymással nyílt vagy rejtett párbeszédet folytató s ekként összeszövődő érzetek, gondolatok, sejtelmek színgazdag özönét. (Még a tragikus elmúlásában, egyszeri létezésének és eltűnésének paradoxonában is felmagasztosuló egyediség apoteózisát megéneklő – s az elsiratott egyéniség megszűnésének, megsemmisülésének borzongató misztériumát kisugároztató – Kosztolányi is a közösségi szakrális hang és létszimbólum felidézésével érzékelteti a mélybe süllyedés fájdalmas titokzatosságát: „ahogy zengett fülünkbe hangja, / mint vízbe süllyedt templomok harangja” /Halotti beszéd/.) S a sorskifejező lírai művek mellett számos modern regény is sugallatosan emeli címébe a harangmotívumot: köztük az Elnémult harangok (Rákosi Viktortól), a Harangoznak (Szabó Páltól), az Üllő, dobszó, harang (az erdélyi Szilágyi Istvántól), a Félrevert harangok (az ugyancsak erdélyi Sigmond Istvántól), az Akikért nem szólt a harang (a délvidéki Illés Sándortól), a Kétszer harangoztak és a Trianon harangjai (a felvidéki Mács Józseftől), a Hazahív a harangszó (amely az úgyszintén felvidéki Zalabai Zsigmond néprajzi-falutörténeti szociográfiája). Czine Mihály okkal-joggal hangoztatta tehát oly gyakran és hitelesen: „Harangzúgásos az egész magyar kultúra – ahogyan Kodály Zoltán mondta”; „folytonos benne a harangzúgás, a Halotti beszédtől Adyig. Sőt: máig. Nagy Lászlóig és Sütő Andrásig.” „Magyarországon – mint Közép-Kelet-Európában általában – az irodalom nemcsak az emberi szellem kivételes műfaja volt századokon át, hanem – ahogy Csoóri Sándor mondja – »a szabadság gyakorlótere is. Az igazság búvóhelye. Ahogy a török időkben a népek a nádasokba, nálunk a legmegrendítőbb igazságok és érzelmek a legutóbbi időkig az irodalomba húzódtak vissza.« Így érezte a magyar nép is” – fejtegeti a legendás irodalomtörténész; s hogy a harang „hívja az élőket, kíséri a holtakat”, összegyűjt és fölemel, összetartásra buzdít, fenyegető veszedelmekre ébreszt és egyéni-közösségi lelki szükségletekben megnemesít, felmagasztosít. A harangszó hív, riaszt, ha kell, elkísér, megnyugtat vagy felbolydít, misztikusan átszellemít, emlékeztet, megvéd. Boldogító, mámorító energiát sugároz, ha ünnepre invitál: „Templomokból kibúg az orgona, / a világ ujjong, kongnak a harangok / és körmenetre siet az anyám” (Dsida Jenő: Húsvétvárás).Vagy ha történelmi ünnepet köszönt: Tamási Áron „csodatévő harangszó” zengését hallja Kolozsvárott, amikor 1940 szeptemberében Észak-Erdély és a Székelyföld hazatért: olyat, amely „valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől egy ősi magyar város gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt.” „Toronyból ilyen zengzetet még sohasem hallottam, pedig úgy nőttem fel, hogy a harangszót és az égi dörgést ezer változatban ismerem” – vallotta (Gondolatok hazatérés idején). Amint ugyanezt annyian mások, máskor is emelkedetten hirdetik – megannyiszor az áhítatos átszellemültség tónusában rezonálva az „ércszavú igéket” (Puszta Sándor) daloló haranghangra: „De túl romon, ha perce jön csodáknak, / a mély megkondul, mintha vallana, / s a bolt alól harangtisztán kicsendül / s magasra száll az ember dallama!” (Áprily Lajos: Vallomás – Kuncz Aladárnak); „Az aranya besugarazta / a harangos vasárnapot” (Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács); „De most!… valami jóleső meleg / Simítja végig fájó szívemet / Szempilláimat csendesen lezárom… // Langy szellő hozza erdőn, réten át / Az estharangok himnuszos dalát / És imádságba halkul zokogásom” (Dsida Jenő: Estharangok); a falu „magas, fehér tornyából idefújja a szél a harangszót” (Bözödi György: Őszi hálaadás); „déli harangszó csendül, / Ima száll mindenünnet: »Add meg a mi mindennapi emberünket!«” (Falu Tamás: Kenyerek miatyánkja); és szól „a harang, / mely delet vagy éjfélt kongat” (Vári Fábián László: Napfogyatkozás), vagy „a hajnali harangszó nevemen szólít” (Fecske Csaba: Hóesés), és „Ólomharang kondul” (Banner Zoltán: Kapuvers), és búgnak, „hívnak az otthoni bronzharangok” (Káliz Sajtos József: Szólnak a bronzharangok), és „Harangoznak a reggelek, esték” (Zsirai László: Április, boldogság). „A déli harangszó a Nap kérge / Isten álmának megélése”; „A déli harangszó szent álom / Angyali béke a világon”; „A déli harangszó Miatyánk / Végtelen öléből száll le ránk” (Farmosi László: Opus Magnum). Hiszen (Adyval szólva is) „Mindig neki harangozunk” – s mert „Harangok hazátlan hangja / a száműzöttet befogadja” (Kovács István: Csángók – Domokos Pál Péternek); s „én szövetséget kötök az örök fénnyel / a harangzúgással / az áldó énekkel” (Pataki István: Felszólamlás a mindennapok rendjén). „A harangok / mind / zsoltárt ütnek” (Aknay Tibor: Valahol mindig), s „megindulnak a harangok a nap felé” (Fecske Csaba: Aranykor) és „áttörve a megaláztatáson / a harangszó csak zúg, szaval tovább” (Gál Éva Emese: Folyamat). S üzenete még az ötvenes években a szabad magyarságáért üldözött, ártatlanul és többszörösen megkínzott Gérecz Attilához a börtönbe is behallatszódott karácsonykor: „Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak, / Ünnepi harangok imára kondulnak” (Karácsonyi ének a börtönben).
S az olyannyira összetett, sokjelentésű és misztériumszerű harangszóval a magyar költő mélységesen vállalja is a lelki, sőt az áttételes, átvitt értelmű testi, érzéki azonosulást is:
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak
(Dsida Jenő: Te harangozol).
Csoóri Sándornál ugyancsak költemény-, sőt verskötet- és portréfilm-címbe is emelt konfesszió: Harangok zúgnak bennem; s ez valóban velőkig hatoló jelzése időnek és időtlennek: maga a költészet eltulajdoníthatatlan mágiája és időntúlisága (ahogyan Kelemen Lajos is boncolgatja: „a tegnapiakra emlékeztet, és reménységgel tölti el az embert, hogy holnap, holnapután is megkondul a harang. Ez a hang voltaképp a maradandó kiáltása az időben”). Büki Attila fohászában is ez: „zúgjanak bennünk a harangok / a testvéries gyönyörűségek” (Bük). Tóth Lászlónál – Harangzúgásban című költeményében (s ezt a szót egyik válogatott verseskötetének főcímébe is belehelyezte) –: „Harangnyelv a föld / szédülten verődik a semmi bronzfalához / vakon élünk és süketen nem-szűnő kozmikus harangzúgásban”. Hervay Gizellánál számtalanszor az ijedelem, a félelem, a jajkiáltás szenzuális metaforája: „szoknyánk félrevert harang” (Száműzött szivárvány LXXIX – „holtan születtem s élni tanít az ég”); „szétosztom minden szavamat / harangszóba öltözök // félreverem magamat” (Száműzött szivárvány LXXXVIII – „nem én füstölök eltérített vonat”); „aki fejemet a földet jelenti fel / a beszegezett szemű ablakokat / Ady árváit a kútba lökötteket / bordánk közt a félrevert harangot” (Száműzött szivárvány XV – „elmeszesedett erekkel fiatalon”). (Mint már Adynál is az Isten „a szivünkbe ver bele / Mázsás harangnyelvekkel néha”; vagy Dsidánál: „A szívem nem is szív talán, / hanem ijedten kopogó, / csengő, bongó, csilingelő / ezüst harang. // De ki rángatja úgy, / mintha szélvihar rázná, / földrengés lökné? / Ki kongatja ilyen lázasan / örökké, / örökké?”) Ozsvald Árpádnál is a kétségbeesés és a remény kavarog: „Ha testemből ágyút öntenek, / fussatok előlem, emberek (…) babérágat még nem hoz a madár, / kitépett nyelvem üzenetre vár!” (Harangszó); „Harangszó zúg szívében” – zsolozsmázza Nagy Gáspár is (Szél-csend-élet), s hogy: „Itt járok már a kertek alatt, az estéli harangszóban térdig” (Tékozló fiú). „Harangszó. Nem is olyan csendes. / Tompa dobbanással ütődik szívemhez” (Czegő Zoltán: Kompozíció). „Hajnali, gyönge harangszó jön párás levegőben, / s mint egy kísértet szívdobogása, olyan” (Babics Imre: Búvárharang). „Harang a szívemben” (Lackfi János: Oda); s „a harangszót halkan ki-belélegzi” mindenki (Cseh Károly: Röppályák). A „toronyból / torkomba szálltak / a harangok” (Tóth László: Idegenül); „én vagyok a harangnyelv”; „én vagyok a harangkötél”; „én vagyok a harang” (Tóth László: Litánia). „Nyelvünk, koponyánk / Harang-nyelve (…) Ó, te / Félrevert harangszó – visszhangozz – kétszer / Tizenötmilliószor, ha! Kitépik a nyelvünket, / Kívül dobogó szívünkkel harangozunk / Vigíliát” (Demeter József: Vigília – Reményik Sándor emléktájain). „Maradt egyetemes beszédünk a harangszó: / ha majd értem szól s testem, a világnak visszakondulni béna, földbe tér, / nem-sorvadó köldökzsinórként a mennyel összeköt a harangkötél” (Döbrentei Kornél: Ha majd értem szól). S a földi és földöntúli, természeti és természetfölötti identitásvállalás a heroikusan áldozatkész honvédelemnek is lényege: „kik zsoldosok golyóitól elestek, / arcukat őrzik hallgatag keresztek, / a tér, a lomb, a kő; // ők szólnak a haranggal és a széllel, / és elhullott vérükből minden éjjel / fekete rózsa nő” (Jánosházy György: Hősök tere).
Jékely Zoltán ódai elokvenciával és eufóniával énekli a harangok megszólító-megváltó hatalmát:
Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.
Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon,
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.
(…)
A menny kárpitján keskeny rés hasad,
beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szeld égbe
(Psalmus).
Tornai József ugyancsak természet, humanitás, divinitás – mulandó és múlhatatlan – szerves összefüggésében érzi át és érzékíti meg a harangszó szakrális csodáját:
Távol harangok pünkösdi szavát
hallom, ha áldón gondolok reád,
istenem, szellőm, zengő pagonyom,
guruló nap a homokdombokon,
miért nem adhatsz fészket, örököt,
miért hullok az elhullók között
(…)
Pedig fölcsengő harangod szaván
nekiindulnék, és csak mondanám
imámat hozzád, s erdő-öleden
csuknám le álmok álmától szemem,
míg szél nyerít föl és akácfa nyög
meglapuló vályogházunk előtt,
s köszöntené fűlángjával a rét
távol harangok pünkösdi istenét
(Távol harangok pünkösdi istene).
„Jönnek a harangok értem” – halljuk Nagy Lászlótól is (s hogy „ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni”; „Fölemelnek a sárból /…/ a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. /…/ Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. /…/ Átbeszélik a harangok a tengert”; és Nagy Lászlót invokáló poémájában Döbrentei Kornél szerint is „Harangzúgással zihál az ég” /Sisak a fejfán/, Rákóczira emlékezve pedig hogy „tüntetés a harangszó” /Halottak napi vers/). Természeti és történelmi viharjelzés. Sötéten gomolygó felhők rohamozásakor: „Zokogva, hörgőn / sírva, könyörgőn / zúgnak a harangok. // Zúgnak csapatban / és felettük az ég haragja, / a villám / cikázva csattan” (Dsida Jenő: Harangzúgás). És tágabb sorstörténelmi értelemben is lehet riadóztató, figyelmeztető, bajlátásra serkentő jel a harangbongás: „eltelt az ideje hallgatag harangnak” (Czegő Zoltán: Haragos harangok). Mert – az irodalomtörténész Ekler Andrea elemzése szerint is – a harangzúgás valóban „elsősorban veszélyt jelez (tűzvész, ellenséges támadás), emellett a kiállás, véleménynyilvánítás, egy közösség számára meghatározó ünnep vagy tragédia emléke előtt való tisztelgés kifejezése”. S a filozófus Király Béla szavaival (Harangzúgás vagy laikus humanizmus?): „A harangzúgás egy település lelkének az éneke. Lelki manna (…) A szellem helyi hangjait hallgatva eszembe jutnak nagyapám szavai: »Hadd hallom harangjaitok hangját, és megtudom, kik vagytok!«” – Mert maga a „szülőföld édes és érces harangszó” (Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam). S a költészet is: „ha még van hitele ereje súlya / a költői szónak / miként a hívó harangok búgnak” (Pataki István: Kiáltvány helyett). Kányádi Sándor áttételes „ars poeticájában” is:
azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék
(Harangfölirat).
Mint ahogy a székelyföldi Imecsfalva katolikus templomtornyában olyan nevezetes „verselő” harang található, amelynek bronzába ezt a feliratot öntötte egykor a harangöntő mester: „Elődömet harcba vitték, / én a békét hirdetem, / Az élőket élni hívom, / a holtakat temetem.” És a háromszéki Farkas Árpádot (aki szerint tornyok omlása után, a harangok hallatlanul is „konganak az öblös levegőben” /Harangok/) méltatva is így fogalmaz Kányádi: „A harangnak általában az a dolga, hogy minél messzebb elhallatszódjék a hangja, és bajosabb időkben meg – nálunkfelé – különösen a költő szűkebb pátriájában az a szokás, hogy nagy baj idején a harangokból ágyút öntenek.” Serfőző Simon versében:
Harangok,
delet harangozók,
bajkiáltón félrevertek,
csendítők temetéskor,
minden égtáj felől
ércesen kondulók
(…)
harsogva zúgtatok,
zengtétek a jó vitézséget,
ágyúkká öntve
őriztétek a hazát,
a hitet
vigyáztátok.
Nagypénteken
Rómába mentetek:
a feltámadást
ujjongva harangoztátok
(Harangok).
A harangok honvédő ágyúkká öntésének motívuma mintha Kozma Andor nevezetes, katartikus költeményére, az 1948-49-es forradalom és szabadságharc leverését elsirató, megrendítőn allegorikus nagy (1909-es) költeményére, A karthágói harangokra is rímelne („És a harangokból ágyúkat öntöttek!”) – s a Gábor Áron-i hőstettek minden más megéneklésére. Döbrentei Kornél panegürikus poémája a jelenkori (a rendszerváltást követő) remények és csalódások közepette az oltalmazó és hadakozó harang (a „gáborároni ágyú”) dicsőségét így deklarálja:
Isten messzehordó szavú ingája lengj, röppenj,
súlya-nincs, törékeny lepke-könnyen,
zengéssel bélelt bronzköpeny,
mely ideghúrozta test is: minden sajdító ütésre ezüstömleny
rajta a fény: bimbam-dudoros nyelveddel forrón, érdesen, amint
a jászol-langy tehén nyalint,
horzsold tündöklővé fáradt vérben fürdetett,
feketére pácolt, vasdarab szívemet
(…)
évszázadok diadalmas dallama mégis, ütemre kitakarodnak
a tatár, török, germán, orosz hadak
(Ha majd értem szól).
Hiszen a közösségi megmaradás sorsjelképeiként is:
Ennyi a harangok dolga:
zengve, helyben bandukolva
járnak ezeréve vélünk
(…)
Odabenn a láthatatlan
lét dobog fel a harangban,
íves tornyokig emelve
benne szól a lélek lelke.
(…)
Valakiért harangoznak.
Egyet hoznak, százat hoznak,
járnak ezeréve vélünk,
mégis, mégis, mégis élünk
(Lászlóffy Aladár: Járó harangok).
Böszörményi Zoltánnál a „szelíd”, „becsületes” harangok bár ha forrón, de kiöntésük után azonnal is már mind indulnának „a toronyba / kongani” (A harang); és mint hajdan a thermopülaiakat, „minket, / magyarokat is elárultak Trianonban, (…) szeletnyi ország, mi megmaradt, / és a kongó harangok hangja bennünk és mindenütt” (El nem küldött levél Lászlóffy Aladárnak). És a harangok önfeláldozón is állnak ellen az idegen hódítóknak és betolakodóknak, mint a délvidéki Bata Jánosnál: „A harangok megrepednek inkább, / mintsem hogy köszöntsék őt, / ki serege élén bevonulni kész” (A harangok ereje) – vagy velünk pusztulnak, ha végképp nincs menekülés a martalóc betolakodók elől: „lezuhantak a harangok a romok közé” (Kontra Ferenc: Felgyújtott templomaim); „Szétlőtt Árpád-kori falvaink is / házul szolgáltak didergésednek. // A harangok ma Rómába mentek” (Tari István: Kerepelve). De végül még sírjaink is hasonlatossá válnak a harangokhoz: „Ősszel aztán a két vén fa / bronzba önti lenn a hantot; / jönnek majd és megcsodálják, / mint egy ledöndült harangot” (Kányádi Sándor: T. Á. sírjára).
S így a történelmi romlásoktól nem kímélt, megtöretett, ledőlt, elhalkult vagy figyelemre többé már nem is méltatott harangok látványát – sőt maguknak az éltető közösségeknek a sorvadását – mindegyre kísérő-sirató panaszdalos fájdalmak sem maradhatnak elfojtva. Oláh Jánosnál ekképpen nyilatkozik ez meg: „S ha elbondul is végre, / nincsen, aki megértse / a harang szavát hallva, / mi a lélek nyugalma” (Hársak alja); „a harang kong, üres a mély, / az igazság elveszett, akármit beszélj, / visszhangja sem ér föl hozzánk a kútból” (A legjobb most elbújni volna – Levélféle Ady Endréhez); s „Atlantisz süllyedésével, / Fönícia romlásával ki törődik?” (Fordulópont); mégis: „itt kell maradnod, / mint üres pusztát bezengő harangok!” (Szabad a vásár). Szente B. Leventénél: „milyen kevesen vagyunk / kik e zúgás-kongás földöntúli hangját, ha nem is / beszélik már, de felismerik, elmondják” (Félrevert harangok után). S Konrad Sutarskinál: „ki Európát védted századokon át / vad tatárok és oszmánok áradata elől / még ma is zúgnak a harangok délben / bár hangjuk már nem kondít lelkiismeretet” (Trianon). Vagy Péntek Imrénél: „Hallani vén Muravidéken, / csendes esti harang szavát: / volt egyszer itt egy törékeny Éden, / s széttiporta brutális láb” (Széttiport Éden – Trianoni anziksz Pannóniából); s azóta már (mert azzá silányították): a „harangok nyelve ócskavas” (Változat egy /el/változásra). A „harangok lenyelték nyelvüket” (Kányádi Sándor: Visszafojtott szavak a Házsongárdban). Csontos Mártánál: „a csendszennyezésben nem hallod Isten hangját, / amikor megkondítja fölötted a harangot” (Szavak apokalipszise). Sőt – mint Tamás Tímeánál –: „egy megváltás nélküli világban / nincs harang ébresztő kolomp” (Fohász Margithoz).
Hervay Gizella torokszorító planctusaiban: „megáll fölöttünk a harang. // Aztán meglódul majd újra, / félreveri az időt, / és nem lesz hova hazamenni / ítéletidő előtt” (Harang); „kitépett nyelven – szól a csönd / félrevert harangok között” (Száműzött szivárvány LXXVIII – „testvérem minden repülő”); „az élőkért harangot ki kongat” (Száműzött szivárvány XXXIV – „aki lábon hordja ki a halált”). S a mai fiatal kárpátaljai költő, Tarpai Zsófia éppen Hervay Gizellához fordul különös, fojtogató látomásaival: „Harangozni kezdtek. Azt gondoltam, a harang az egyetlen, / ami most állandó. Isten tudja, hány helyen jártak már. / Visznek magukkal gyászt, tájakat és ballonnyi állatot, aztán csak vonulnak, / vonulnak a harangok” (Harangok vonulása – Hervay Gizellának); s aztán: „Meg- / fagytak a harangok a város / fölött” (MMXX). Ékesen kitűnik tehát, hogy jellegadó magyar irodalmi toposzok és sorsképzetek sem jelentésükben, sem poétikai formáikban nem kopnak, nem fakulhatnak vagy halhatnak el, ha érzékeny fiatal költők rendre új és új színezettel élénkítik meg őket. Nem tekinthető „elhasználódott”, „elnyűtt”, „holt” metaforának a harang szóképe sem, hanem inkább az állapítható meg róla is – a „lelemény szülte”, „élő metaforáról” értekező Paul Ricoeur gondolataihoz kapcsolódva –, hogy „a képzelettől, a szellemességtől, a szenvedélytől” áthatottan „színezni, új és váratlan kombinációk segítségével meghökkenést, meglepetést kelteni, a diskurzusba erőt és energiát vinni: megannyi impulzus, amelyek csak a »költői trópusoknak« nevezendő alakzat-trópusokban találhatók meg.”
A huszadik század elején az Elnémult harangok, Rákosi Viktor emblematikus, prófétikus regénye Erdély és a történelmi Magyarország baljós jövőjét festette meg, a magyar világot letaglózó, dermesztő csendet érzékeltetve. A század vége felé Jékely Zoltán egyik jajongó verse így üzent: „Nincsen igazság, nincs!”; „tíz-húsz év, s Erdély, jaj, csupa néma harang!” (Messze földről, üresen érkezett póstai levelezőlapra). Majd Nagy Gáspár („ki verset önt / évekig / mintha harangot” – Nem ismered), halála előtt, személyes sorsára is vonatkoztatva, ezt sóhajtotta: „Itt mifelénk a halál kutyája ugat (…) tanulom már a néma harangok szavát” (Kolozsvári triptichon III. Tanulom már…). És ugyancsak a huszonegyedik század elején, Szőcs Géza – mintegy „credo”-ként hangzó Köszöntőjében) ezt az igazságdemonstráló hitvallását testálta ránk: „Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben, a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben, a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben”.
Harangzúgásos magyar irodalom? Halljuk meg a hangját!
Illusztráció: C. Bruna fotója
Ezek is érdekelhetik!
Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →
Papp Ágnes Klára: Táj, lélek és kultúra összefüggése Móricz Úri murijában →
Ratzky Rita: „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” (1849), avagy a hatásos női retorika elemei →
