Vasi Szabó János: Öt sci-fi regényről
Orbitsville,
avagy a tökéletes utópia
Mivel az Orbitsville – ellentétben Morus Tamás, Edward Bellamy, H. G. Wells vagy James Hilton műveivel – szinte tökéletes utópiát mutat fel, egyben a „legkellemetlenebb” is, amit a zsáner alkotásai közt találtam. Szerzője Bob Shaw, akit a kritikusok a legatlantibb angol írónak aposztrofáltak. A hatvanas években a romantikus „lassú üveg” történeteivel szerzett hírnevet. Egy belőlük a hetvenes évek elején még a magyar olvasókhoz is eljutott: az Elmúlt napok fénye keserédes sztorija. Később több novellája megjelent a Kuczka szerkesztette Galaktikában, ám regényei mindmáig ismeretlenek itthon. Ugyan az angolszász nyelvterületen a megbecsült szerzők közé tartozik, soha nem vált olyan legendává, mint híres földije, Arthur C. Clarke. Meg kel adni, Shaw nem minden regénye „telitalálat”, ám stílusa a nagy elődhöz hasonló, az Orbitsville-trilógia első kötete pedig ott van a valaha írt legjobb sci-fi és utópisztikus történetek között.
Néhány mondat erejéig a nyájas olvasó türelmét kérem. Olyan ponthoz érkeztem a dolgozatomban, ahol némi fizika- és asztronómiatörténeti kitérőt kell tennem, hogy a nem épp „reál szakos” olvasó is kapiskáljon valamit az Orbitsville mondandójának monstruális voltából.
A könyv címadó építménye nem más, mint egy Dyson-gömb, egy elméleti konstrukció gyakorlatba ültetett megoldása. (Bár a legújabb tudományos kutatások nem bizonyítják a működésképességét, az irodalomban sok minden lehetetlen megengedett.) Olyan űrgolyóbisról van szó, aminek belső átmérője megegyezik a Földnek a Nap körüli pályájával. Egy ilyen Dyson-gömb képes magába foglalni egy a Naphoz mérhető csillagot is. Kiterített területe irdatlan méretű, hatszázmillió Földnek felel meg. Sok százmillió földnyi lakható terület… (Játszunk el a gondolattal: ha Orbitsville 6 db Földnek felelne meg, a ma élő közel nyolcmilliárd ember kényelmesen ellakhatna rajta, egyénenként olyan életszínvonalat biztosítva magának, mint amit manapság csak Nyugat-Európában vagy az USA-ban látunk. Ha 60 db Föld mérete lenne, akkor ez a nyolcmilliárd ember úgy szétszóródna rajta, hogy a szomszédos nemzetek generációk alatt se találkoznának. Ha 600 db Földet tenne ki, már a faj végső idejéig elegendő lebensraumot biztosítana még egy hatványozottan szaporodó homo sapiens számára is. Ám a könyv szerint 600 MILLIÓ Földnek felel meg, beláthatatlan méret ez, az emberiség örökre elveszne benne…)
A könyv első harmada felvázolja a jövő földi társadalmát. Elég csúfos eredménnyel: a lakosság megapoliszokba zsúfolódik, a természeti környezet tönkretéve. Nagyon is életszagú interpretáció ez, nem a megírásának idejében sorjázó monumentális űrtárgyak hangulatát – Clarke Rámáját, Niven Gyűrűvilágát vagy Varley Titánját, hogy csak a magyarul is olvashatókat említsem – tükrözi, inkább emlékeztet John Brunner disztópikus látomására túlnépesedett bolygónkról, a Zanzibárra. A planétánkat egy erőszakos elnyomó rendszer uralja, egyfajta továbbfejlődött monopolkapitalizmus gigászi kartelljei, mindenek fölött az űrutazást is egyedül birtokló Starflight tröszttel s annak despota vezetőjével, Elizabeth Lindstrom asszonnyal. Aki egy testileg is visszataszító, lelkileg pszichopata jegyeket mutató nő, ráadásul „büdös” is… (A feministák nem emelték oltárukra az Orbitsville-t, nincs benne szimpatikus női karakter, a rusnya elnöknő mellett még a főszereplő feleségét is meglehetősen együgyűnek írja le a szerző…)
A főhős, Vance Garamond kapitány viszont jól felépített karakter. A Starflight egyik csillaghajójának parancsnokaként részt vett az egyetlen ismert, lakható bolygó, a Terranova feltérképezésében. (Találtak egy másik, valamikor lakott világot is, a Saganiát, ám azt a civilizációt még az ember középkora idejében egy katasztrófa elpusztította.)
Elizabeth Lindstrom vérbeli autokrata vezető, totálisan kihasználja a trösztje egyeduralmát az űrutazásban. Eszébe se jut a Földön összezsúfolódott emberiségen segíteni. A Terranovát a legtöbbet fizetőknek parcellázza ki. A könyvnek ezen a pontján kiérződik az írónak és kora nyugati entellektüeljeinek viszolygása a monopolkapitalizmus kvázidiktatúrájával szemben. Bár az idő azóta meghaladta ezt a szemléletet, Shaw nem esik bele a csapdába, hogy éles társadalomkritikáját leegyszerűsítse valami szélsőbalos pamflet szintjére. Az események ezen a ponton felgyorsulnak, sodrásuk Garamond kapitányt is magával ragadja. A főnökasszony megkéri (inkább utasítja), hogy amíg lebonyolít egy fontos tárgyalást, vigyázzon a kilencéves, túlmozgásos fiára, Haroldra. Hősünk nem tehet mást, beleegyezik, pedig nem épp bébiszitter alkat. Amikor figyelme rövid időre elkalandozik, megtörténik a szerencsétlenség, a gyermek halálos balesetet szenved. Vance jól ismeri Lindstrom bosszúálló természetét – öletett már meg korábban az ellenlábasai közül párat –, tudja, a Föld túl forróvá vált a talpa alatt. De menekíteni kell a családját is, mert a kezdődő vendetta őket sem kíméli. Aileent és fiukat, Cristophert a Bissendorf csillaghajóba menekíti, aminek legénysége hűséges marad hozzá. De hová meneküljenek hőseink a két lakható bolygóra redukálódó kozmoszban? Ráadásul a Föld és a Terranova magányos kolóniája egyaránt a Starflight tröszt autokrata vezetőjének kezében van. Garamond kapitány egy megérzést követ, amikor a csillaghajót az űr látszólag üres része felé irányítja. Útmutatásként a halott Saganián talált ősi csillagtérkép szolgál. Ugyan bolygót nem lelnek a helyen, viszont a Bissendorf egy óriási idegen tárgyat fedez fel: egy hatalmas Dyson-gömböt. Ennek belső felületén életet találnak, ami a nyomorgó emberiség számára beláthatatlanul hosszú időre korlátlan földterületet biztosít. A felfedezés jelentősége elég hírnevet szolgáltat a kapitánynak és a legénységnek, hogy Lindstrom asszony bosszúját időlegesen elkerülje.
Az Orbitsville első harmada Garamond és családja menekülését írja le a könyörtelen despota elől. Olyan jövőt vázol elénk, ahol a csillagközi utazás megszokott ugyan, de csak kevesek kiváltsága. A Föld reménytelenül túlnépesedett marad, mert csak egy szál emberi életre alkalmas planétát fedeztek fel és gyarmatosítottak. A Lindstrom-féle csúcskapitalistáknak nem érdeke újabb bolygók felkutatása, hisz óriási összegeket keresnek a magányos Terranova felparcellázásának irányításával. A Dyson-gömb felfedezése mindezt alapjaiban megváltoztatja. A regény hátralévő kétharmadát eme beláthatatlanul nagy szféra – hivatalos nevén Linstromland – felfedezésének szenteli az író. Bob Shaw a sci-fiben egyedi koncepciót fejleszt ki: Orbitsville – ahogy az emberek többsége hívja – lenyűgöző hely, bármennyit igyekeznek megismerni belőle, lehetetlen felmérni a távlatait. Az bizonyossá válik, a bolygó nyomorgó lakóinak egyszerű és biztos megélhetést nyújt az idők végezetéig, utópiának való világ ez a négyzeten.
„A domboldal mentén a Bissendorf nagy hengere megdöbbentő látványt nyújtott a szemnek idegenségével a lenyűgöző tájban. Azon túl mikroszkopikus figurákként mozogtak a síkon az emberek, onnan egy ősi labdajáték-szertartás játékosaira emlékezettek. A nap közvetlenül
a feje fölött ragyogott, mint mindig, gyémánt-tüzű korong, mely éles fényében fürdette a tavak sötétkék vizét, amelyek a gigantikus gömbvilág középtávján feküdtek. Garamond mondani akart valamit, de érezte, hogy szavait elnyeli Orbitsville zöld végtelensége, társai az irdatlan nagy gyűrű szélén ültek, nem hallhatták és ellenállt a vágynak, hogy ismételje magát.”
A tökéletes társadalmak leírásaival szemben a kritika legfőbb ellenérve az, hogy míg a lelkesült szerzők a kvázi korlátlanná váló anyagi források felhasználását és elosztását részletesen kifejtik, nagyvonalúan elsiklanak azon út fölött, amit az Utópia kiépítéséig megtett a társadalom, a vérről és verejtékről. Bob Shaw zseniális megoldást talál, mert Orbitsville, amit ismeretlen civilizáció alkotott, a korlátlan életteret tálcán nyújtja az emberiségnek. Elnyomó klaszterektől mentes, napsütötte világot, ahol minden egyes ember számára elegendő élelem és hely áll rendelkezésre a boldoguláshoz, ahol megszűnik a „harc” a lebensraumért. S ha a népszaporulat tovább nőne, egyszerűen továbbköltöznek egy másik, boldog, csöndes helyre az örök nap alatt. Az ember végleg megszabadul az agyonzsúfolt nagyvárosoktól, s amit ezek a modern korban jelentenek: a szegénységtől, betegségektől, félelemtől és depressziótól.
Korunk bizalmatlan olvasójának ez bizony így töményen sok a jóból, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… Bob Shaw pedig túl jó író, hogy történetét efféle happy enddel zárja: a (könyv) végén csattan az ostor, tartja a közmondás is, a fináléban kiderül a turpisság, hogy ez a pompás utópia nem más, mint világnyi „légycsapda”. Minden olyan intelligens faj számára az, aki első lépéseit teszi az űr meghódítása útján, ám otthonában a társadalom problémáit még nem oldotta meg, s azok túl súlyosak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják a világűrbe felhúzott „mézesmadzagot”. Orbitsville ingyen kínálja minderre a végső megoldást. Az a faj, amely rátalál a Dyson-gömbre, önként a meseszép búra alá zárja jövőjét. Orbitsville a legrafináltabb „szómát” is felülmúlja, olyan kozmikus méretű „kábítószer”, amit egy szuperintelligens civilizáció csak kitalálhatott, hogy mindörökre megszabaduljon a leendő galaktikus vetélytársaktól. A könyv zárszava az angol nyelvű science fiction egyik éke:
„Mindannyian szabadon fejlődhettek, virágzó kultúrát hozhattak létre különálló módon, ám minden embercsoportnak ott volt Orbitsville örökkévaló szavannáinak képe, aminél jobbat nem lehet alkotni.
Idővel beszüntették a bejárati portálok felé a repülőgép-forgalmat, mert az indulási pont nem különböztethető meg a rendeltetési helytől, a villogó testű űrhajók utasok nélkül nem közlekedtek.
A hosszú vasárnap csendje az űr egy egész régiójára hullt.
Orbitsville elérte célját.”
Czakó Gábor
két antiutópiájáról
Az Eufémia utolsó heteinek hiteles története Déry Tibor G. A. úr X-ben című híres regényének nyomdokain halad. Indítása egy másik „klasszikus”, a korai Mézga család rajzfilm sorozatot idézi: „Bús János tetőfedő barátomtól kaptam. János épp Ágnes lányát látogatta meg a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, amikor betört a fordítógép termének üvegablaka, es egy doboz (fém?) hullott elébük. A doboz összetört.”
A pártzsargon kicsavart nyelvezetének időgépén a közelmúltba utazó – középkorú – olvasót kényelmetlen érzés környékezi: milyen „hanyagság” folytán adhatták ki ezt a provokatív disztópiát 1983-ban, a szoc. kult. egyik zászlóshajójának számító Szépirodalmi Kiadó sorozatában? Ilyen sorok kerültek ki egy fiatal magyar literátor írógépéből: „Kivédték az ellenséges rágalmat, miszerint a forradalom közönséges puccs lett volna, hisz maguk az ellenségek is elismerik, hogy nem közönséges puccs volt, mivel átmenetileg – ellentétben a közönségesekkel – nem a korábbi vezetés, hanem a nép nyert leváltást, lecsukatást, lelövetést etc. Ettől datálta kezdetét az új korszak a maga szakadatlan rohamlépteivel…” (202.)
Eufémia a létező világok legjobbika, a hétköznapok életének legapróbb részletéig minden a legnagyobb rendben van. Legalábbis szavakban. A l’art pour l’art komédiának is beillő szövegközi meghökkentések, csavarok sodrása az oldalak szaporodásával érezhetően lanyhul, rengeteg az apró utalás a hetvenes–nyolcvanas évek létező szocializmusának gazdasági, kulturális életére, a társadalom alsó és felső rétegeit jellemző „aktuálpolitikai textus”. A funkcirizsa rokokós burjánzása kissé már szemet – és elmét – kápráztatón fárasztó. A kevesebb tán több volna olvasói érzést darabig a szöveget meg-megszakító fekete-fehér fotók ellensúlyozzák. (Tarkovszkij Stalker filmjének világára emlékeztető képek, a szerző testvérének kitűnő alkotásai.) S az alábbihoz hasonló, itt a korabeli szexust felvillantó „életképek”: „Vajon ha ott, a selymes erdei pázsiton eldöntené a szépséges Thanuló Beátát, lehúzná szoknyája villámzárát, akkor porcelánbaba hőmérsékletű és állagú lenne-e alantabb a hús? Gátat vetne-e szubverzív tevékenységének Beáta, vagy inkább így szólna: szorgoskodjék megállapodásunk mielőbbi gyakorlatba ültetésére irányuló szilárd elhatározásának megvalósításán…” (190.)
Nem csak az átlagember, a természeti környezet is agyon van sanyargatva. (A dolgozók tömegei a környezetszennyezés miatt csak szájkendővel léphetnek ki a szabadba, a Föld ózonburka oda, a városokat „szmogpajzsok” védik a káros ultraibolya sugárzástól.)
Ebben a tömény, szatirikus ökoszociológiában az eufém társadalom valamennyi szegmensének kijuttat pár „sallert” az író: hol az egészségügy, hol a szocreál kultúra, hol a magát a HATALMAT reprezentáló Demokráciaelosztó kap egy „csattanóst”. A kínjában röhögő olvasó közben felad minden reményt: a megmerevedett, közhelyekkel teli elnyomó rend örökké fennmarad. Ám az „Ő” által irányított bürokratikus diktatúra váratlanul – a könyv szellemiségéhez méltón: egy delíriumszerű, látomásos csata után – véget ér. A záró fejezetben megjelenik Lir, a patkánykirály karaktere is.
A könyvet becsukva az első emóció: a szégyenkezésé! Hát ennyire megalkuvók voltunk? Vagy inkább Ilia Mihály szellemes értekezését fogadjuk el: „…voltak például a szovjet birodalomban és érdekszférájában hosszú évtizedek, amelyekben sok millió ember nem kapott se vallásos, se erkölcsi nevelést. Mégse váltak a Sátán szolgájává, hanem a Nagy Négyes igézetében való életre törekedtek. Tudja ezt, utal is rá Czakó Gábor, mégis inkább aggodalom, mint reménykedés hatja át.” (Bárka, 2008/5.)
Pete László Miklós írja egyik tanulmányában: „A science fiction történetelvű zsáner…” Az Eufémia csapongó, mozaikszerű technikával megírt kötetéről ezt kevésbé állíthatjuk. Annál inkább a folytatásként 1988-ban megjelent, A sárkánymocsár ura című könyvről (Kozmosz Könyvek). Az előzményhez viszonyítva ez akár kalandregénynek is nevezhető: van benne harc, izgalmas felnőttmese egyaránt. Ám szorosan kapcsolódik – az Eufémián kívül – Czakó más filozofikus műveihez is.
A környezeti katasztrófát atomháborús pusztítás tetézi. A bolygónk arculatát megváltoztató csapások hatására új földrajzi egységek, új állat- és növényfajok jelentek meg. A világuralom az intelligens patkány, az araneus kezében van. Birodalmuk feltartóztathatatlanul terjeszkedik, amiben a legyőzött – vagy önként kollaboráló – emberek (kenlogok) tömegei is részt vesznek. Utóbbiakat elektromos övekkel rabszolgaként tartják féken, mégis a behódolt homo sapiensek körében sajátos opportunizmus harapózik el. Szépen írja le ezt az egyik kenlog „helytartó” a monológjában: „Az ember, ha nem szerette volna, szeresse meg azt, amit vállalt; keresse meg és találja meg benne a szerepet. Erre való a tudat. Az a bizonyos untig emlegetett tudatosság. Én is voltam fiatal. Ezzel kezdte, majd nyomban átváltott a sajnálatra: szegény araneusok úgyis legföljebb négy-öt évig élnek (kivétel természetesen Lir elnök és Dzí fővezér, ők örökké), miért ne szórakozzanak addig, ameddig lehet? Következett a belátás: a magukét herdálják!” (68.)
Az Eufémia maró, ironikus stílusával ellentétben A sárkánymocsár ura bölcs humorral megírt könyv, gyakorlatilag egy kutatás története, amiben a Hóúr nevű fiatal herceg és egy törpe vila járja be a tűzözön utáni világot, hogy megtalálják az eltűnt Nagyvilát; a sztoikus nyugalmú, cselekedeteikben és gondolataikban egységet teremtő vila nép vezetőjét. Ezek a keleti bölcsekhez hasonló lelkületű emberek a végsőkig ellenállnak a legyőzhetetlen araneus–kenlog hordának; nem félnek, nem ütnek vissza, a hamvasi idea tökéletes megtestesülései: legyőzhetetlenek, mert a lelkükben szabadok!
Nem a kürtös a félnótás
Egy félresikerült Miller-reflexió
Edgar Pangborn jómódú amerikai családba született 1909-ben. Bár zenei iskoláit nem fejezte be, több művében is érezhető ezen tanulmányainak „mellékhatása”. A magyar olvasó már a hetvenes években találkozott egy hosszabb elbeszélésével, az Angyaltojás cíművel, első sikeres regénye, az 1954-ben kiadott Hamis tükörkép szintén olvasható magyarul, ez a könyv elnyerte a Nemzetközi Fantasy Díjat is.
Egy évtizeddel később ennél is nagyobb dobásra készült Pangborn, amikor megírta a Davy című művét. De a mondás szerzőnk esetében is igazzá vált: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Pedig micsoda első sorral kezdődik: „Davy vagyok, aki egy ideig király volt. A bolondok királya, és ez bölcsességre vall.” Mielőtt a regény tartalmi és esztétikai elemzésére térnék, le kell szögeznem, a megjelenése óta a kritikusok szemében az angol nyelv gazdagságának egyik példája a mű. A durva, közhelyes szövegtől a gyönyörűséges költői megfogalmazásig a próza széles skálája ez a könyv. Az atomháború utáni világban átalakult nyelv megjelenik a neologizmusokban (pl. mahooha) és más szóalkotásokban (a főszereplő a lakhelyét Nuinnak nevezi, ami nem más, mint a New England eltorzult jövőbéli változata). A Davyben a kulturális ikonok is ellenkező előjellel hatnak: Saint George Washington… Néha egész elbűvölő – melville-i – nyelvi lelemények találhatók a szövegben. Pangborn ezt a nyelvet használja mind a komoly, filozofikus részek kifejtésére, mind az olvasók szórakoztatására. Néha az ítész se tudja eldönteni, hogy most egy romantikus kalandtörténetet vagy Brautigan-szerű prózát olvas-e.
Az atomháború, amit az író „húszperces háborúnak” aposztrofál, elpusztítja a civilizációt. Davy a világégés után évszázadokkal születik, prostituált kitaszított fattyaként. Egyházi árvaházba kerül, ahonnét szolgaként bocsátják el, hogy megtérítse az államnak a „nevelési költségeit”. Ugyan írni és olvasni megtanul, de a háború előtti tudás tabunak számít. Leginkább a „sötét középkorra” hajaz ez a nukleáris apokalipszis utáni Amerika. Az északkeleti része, ahol a történet játszódik, apró államocskákra szakadt, és elvakult vallási ortodoxia uralja. A főszereplő meséli el élete történetét. Davy komótosan fűzi a sztorit, előbb ifjúkori önmagára emlékezik: ártatlan vadként jellemzi magát , de naivnak csöppet se mondható. Bolyongása nemcsak földrajzi területeken zajlik, de az erkölcsi kérdések tájain is.
Pangborn a hatvanas évek derekán írta könyvét, ez az évtized a szexualitás szabad megjelenítésének ideje a zsánerben is. Ám a regény leírásai szexről, vágyakozásról egy kamasz gyerek képzelgésit tükrözik, ami az éjszakai ejakulációval együtt életkori sajátosság, textusba építése viszont morbid… Miután Davy tévedésből megöli az őrt a faluban, menekülnie kell. Kalandozásai során számos érdekes figurával találkozik, Pangborn látható élvezettel szövi a meséjét, humor és pátosz is jellemzi a stílusát.. Egy mutánstól ellopja a kürtjét, amit az egyszerű elme aranyszarvnak hisz. Ennek a kürtnek később szerepe lesz Davy sorsának jobbra fordulásában, csatlakozik zenészként a Rumley’s Ramblers nevű vándorkomikus-társasághoz. A könyv elbeszélése itt lassan hömpölyög, cselekmény alig van, Davy a gondolatait osztja meg életről, nőkről, vallásról és általánosságban a világa dolgairól. Az olvasó akár még élvezné is a ráérős tempót, ám a regény több mint fele ezzel a monológgal telik el. Aztán a finishez közeledve úgy felgyorsul, hogy az ítész csak kapkodja a fejét, a befejezés csak átrohan a főszereplő későbbi életében bekövetkezett eseményeken. A jövő apokaliptikus világának további sorsa felszínes leírást kap, talán csak a vallás elleni tiráda marad, de túlságosan az se mélyül tovább.
A Davy ambiciózus regény. A könyv összekapcsolja a múltbéli eseményeket, a narrátor gyerekkorát és a közelmúltban a középkorúvá érett férfivel történteket. A cselekmény epizódszerű egészen az utolsó félszáz oldalig, ekkor az elbeszélés két szála összeszövődik. A fiú megtanulta az „élet igazságait”, melyeket felnőttként kommentál. Pangborn ötlete, a „könyv a könyvben”, nem eredeti, és előadása nem is túl szellemes. A regény habitusán érződik a hatvanas évek Amerikájának lazuló fegyelme a szexustól kezdve a korábban csak módjával prezentált vallástagadásig. Az itt-ott fellelhető tudatfolyamos részek inkább torlódást okoznak a szövegben, ahogy az átmenet nélküli fejezetbekezdések se tűnnek a könyv szerves részének. Olyan érzése támad a kritikusnak, hogy az író maga se tudja eldönteni, mit vegyen át kora hippi kultúrájából: a művészieskedően elvontat vagy a gyakran alpári nyelvezetű földhözragadtat. Néhány tabu falát megdöngeti ugyan, de ez leginkább a korabeli egyház szerepét érinti a világégés utáni „puszta országban”. Nem nevezhető hatásos társadalmi szatírának, a jómódú amerikai polgár Pangborn nem képes a posztkapitalista társadalom maró kritikáját bemutatni, Thomas M. Disch Koncentrációs táborához képest még a vallásellenes kirohanásai is csupán duzzogó panaszkodásnak tűnnek. A Davy végkifejlete pedig olyan érzést kelt, hogy a tehetséges szerző összedobott egy kis humorral, szexszel, pikareszkkel megfűszerezett én-regényt, s rányomta a „Művészet” bélyegzőt.
Az író élettel teli karakterként ábrázolja főhősét, képei, leírásai szépek, átszövi a humanizmusa. Ám Davyből soha nem lesz Tom Jones, utóbbi karaktere mögött valós történeti háttér áll, élete, tettei ennek megfelelően inspiráltak. A Pangborn által kreált posztapokaliptikus jövőben Davy személye inkább egy pubertáskor környékén megrekedt lelkivilágú emberre hajaz, aki a szex–lázadás–mámor-hármasságnál nem jut messzebb, kritikája kimerül az egyház permanens szapulásában, az író szócsöveként azt a gondolkodás nélküli fundamentalizmussal és alpárisággal azonosítja.
Pangborn figyelemre méltó stílusban megírt Davyje esztétikai szempontból elhibázott munka, ellentétben klasszikus kortársaival. Bradbury Fahrenheitje egy fasisztoid disztópiába visz, ami velejéig materialista; Keith Roberts Gőzkorszakában egy olyan alternatív világba jutunk, ahol az egyház igyekszik akadályozni ugyan a tudományos fejlődést, ám végül enged a belső nyomásnak, sőt a szerző az utószónak is beillő Kódában elismeri: az egyház által dominált alternatívában nem volt Auschwitz, Belsen-Belsen vagy Hirosima. Walter M. Miller a másik véglet, az egykori amerikai világháborús bombázótiszt meghasonlott korával, az ő posztapokalipszisében (Hozsánna néked, Leibowitz!) a Leibowitz-egyház a pozitív út, ami a tudást rejtve továbbviszi, ám a mindenkori hatalom ezt egy újabb atomháborúra használja. Pangborn könyve fél évtizeddel később íródott, érezni rajta, hogy válaszféle Miller díjnyertes alkotására, az ő antiutópiájában ellenpontozás nélküli elnyomó rezsim a világégés után alakult Murkán-egyház. Bár abban van igazság, hogy az alantas származású Davynek nem sok oka van a regnáló rendet dicsőíteni, arról megfeledkezik a szerző, hogy az ehhez az eltúlzott klerikális despotizmushoz vezető, pusztító „húszperces” háborút az ateista Szovjetuniónak és Kínának „köszönheti” a jövő emberisége. A Davy című regény eklatáns példa arra, miként válhat egy színvonalasan megírt könyv profán vallás- és egyházellenes pamfletté.
Poszthumán história
(Schismatrix)
Bruce Sterling irodalmi pályakezdése egybeesik a sci-fi egyetemeken történő oktatásával. A tudományos kalandrománcok után az újabb SF-generációk igyekeztek az irodalom fő áramlata felé sodródni. A hatvanas évek a new wave kísérleteinek jegyében telt, a hetvenes évek az egyre filozofikusabb, a társadalomtudományt is megszólító művek időszaka, a nyolcvanas években pedig a teológiai attitűd is megjelent, jelesül Orson Scott Card könyveiben (őt a magyar olvasók is jól ismerik, könyvei java itthon is megjelent), de Gene Wolfe Új Nap könyve sorozatában is szerepet kap. A nyolcvanas évek nyugati science fictionjére leginkább a „kiberpunk” címkét nyomják rá a kritikusok, ennek a mozgalomnak irányadó alakja William Gibson, a Neurománccal kezdődő regénysorozata szintén olvasható fordításban. Utóbbi stílus már a szépirodalom ítészeinek is feltűnt, hisz azóta a mindennapok szerves részévé vált a komputerizált virtuális tér, a realitás talaja is változékonyabbá alakult (a kiberpunk zsáner kritikai felkarolása egybeesik a mágikus realizmus beszivárgásával is a kanonizált „magas” literatúra sorai közé). Egyes ítészek – szokás szerint – már át is esnek a ló másik oldalára: a realizmus hódító útjának megtöréséről szólnak. Ez Szókratész szkepticizmusával kezdődött az ókor mitológiájával szemben, majd a felvilágosodás kereszténységkritikájával jutott a kiteljesedésig. Szerintük ez rövid távú győzelem volt, mert az irodalom az emberi tapasztalatokról komplex módon szól, a racionálisról és az irracionálisról egyaránt, ám a realizmus utóbbit tagadja, az emberi intelligencia evolúciós zsákutcájának, gyengeségének tartja. A kritika megtisztelő figyelme a zsáner alkotóinak javát is arra ösztökélte, hogy felnőjenek a feladathoz, a kiberpunk idővel a transz-, illetve poszthumanizmus témakörét kezdte feszegetni. Meglepő sikerrel. A tematika, különösen az ezredfordulót követő években, megjelent a bioetikai diskurzusban, a mérnöki vitákban és a valós döntéshozatalban. Az analóg és digitális játékelméletek a tudomány új mezőiként bőséges táplálékot kínálnak a modern korban kissé magára hagyott bölcselettudomány kutatóinak.
A fentiek után nem meglepő, hogy a kiberpunk a korszak sci-fi irodalmában vezető szerephez jutott: Gibsonon kívül is számos kiváló alkotót gyűjtött maga köré, akik közül – a nevezetten kívül – alig ismer párat a magyar olvasó. Rudy Rucker, Lewis Shiner és Bruce Sterling emelkedik ki, de velük is jellemzően rövidebb prózáik okán, sci-fi folyóiratok vagy speciális témájú antológiák (mint amilyen az Izzó króm című volt) közreműködőiként. Fontosságban mindenképpen Bruce Sterling Schismatrixát illeti meg az elsőség. Ez a ma már klasszikusok közé sorolt regény 1985-ben jelent meg, és a Gibson-könyveken felnőtt rajongók meglepődve konstatálhatják, hogy nem komputerek, virtuális terek és implantátumok körül forog a történet. Helyszíne a Naprendszer, a Holdtól a Szaturnusz gyűrűjéig. Akadnak benne idegenek is, de a hangsúly a jövő emberiségén van. Két meghatározó frakció uralja az emberi világűrt: a Mechanisták és a Formázók; előbbiek kibernetikus implantációkkal tökéletesítik magukat, utóbbiak a géntechnológia módszereivel alakítják át a fajunkat. Sterling regénye már elszakadóban van a hagyományos kiberpunktól, a poszthumanizmus témakör előfutáraként megelőzi a zsánerben valamennyi kortársát.
A poszthumanizmus leginkább bölcseleti koncepció, olyan teoretikusok alkalmazzák, , akiknek az emberről alkotott hagyományos nézetek már szűkösnek számítanak. Közéjük sorolják például Michael Foucault genealógiai munkáit is. Mások megkérdőjelezik azt az elképzelést, hogy az ember létezhet testetlen formában. Szerintük a „megtestesítés” szükséges az ember bármilyen konstrukciójához, különösen a technológia által közvetített formákban.
Bruce Sterling könyvének címe oximoron: egy Schismatrix, ami ellentmondást és feszültséget vezet le a szkizma vagy elszakadás és a mátrix, avagy összekötő hálózat között (mint a matematikai mátrixban). Ez csak bemelegítés, hisz Sterling prózáját a technológiai és biológiai metaforák folyamatos alkalmazása jellemzi. A regényben a Formázók és a Mechanisták hódítják meg a Naprendszert, ők számítanak a világűrbe vándorolt emberiség legfontosabb utódainak. Mint említettem, a Formázok egy olyan frakció, akik az emberi forma és elme fejlesztésére törekszenek, a géntechnológia segítségével. A Mechanisták az emberi test és a gépi technológia egyesítésének útját választják a kvázihalhatatlanság elérése érdekében.
A Föld a múltban mindkét társaságot kitiltotta a területéről, számukra a világűr és a Naprendszer bolygói maradtak. A Schismatrix Abelárd Lindsay életét követi.
A regény számos emberöltőt átfog, az idő múlásával egyre világosabbá válik, hogy a szereplők számára a poszthumanizmus már nem tűnik rendellenesnek, sőt, célnak tekintik, ami felé minden embernek haladnia kellene. Ez természetesen a Naprendszert benépesítő emberiségre vonatkozik. A Földön maradók nem akarnak szembesülni a mindenható technológiák előnyeivel, nem tolerálják a változást, se a változatosságot. Sterling nagyon határozottan a visszafejlődés szimbólumaként tekint fajunk szülőbolygójára. Lindsay megfigyel egy földi várost, ahol az embereket a haladásra vaknak és korlátoltnak írja le. Úgy véli, a poszthumán változás tagadása egyenértékű az élet tagadásával, számára az emberiség a Földön „emlékművé” vált. Sterling ellenpontozás nélküli retorikája a mainapság világszerte tapasztalt mainstream média minden ellenvéleményt lehengerlő „vitakultúrájára” hajaz, a regény leggyengébb részeihez tartozik.
A Schismatrix lelkendező nyugati kritikai visszhangja csak azt lepi meg, aki nem ismeri a legújabb kori gender-, LMBTQ- stb. kutatásokról hírt adó beszámolókat. Ezek közé tartozik mostanság a poszthumanizmus témaköre is. Bruce Sterling könyve még ezeknek az elméleteknek a hajnalán készült. Nem behódolás a korszellemnek, szerzőnk szándéka abból a nemes kiindulópontból származik, hogy a világunk végre békés, toleráns hellyé váljon. (1985-öt írunk, a két világrendszer fenekedik egymásra atombombástul; terrorizmus, emberirtás –Kambodzsa – és gazdasági válságok sorjáznak, új halálos kórok ütik fel a fejüket – AIDS, ebola –, a környezetszennyezés pedig eljutott arra a szintre, hogy már a politikai mainstream döntéshozói is kénytelenek foglalkozni vele.) A bajok okai mi, emberek vagyunk – mondja Sterling, s ezt úgy lehet csak megszüntetni, ha véglegesen átalakulunk, valami poszthumánná. Ez igen emlékeztet egy korai sci-fi klasszikus, Bernard Wolfe Limbo című regényére, ahol a büntetés az, hogy a kezet, ami a bűnt elkövette, csonkolják – majd kibernetikus protézissel pótolják. Nyilván ez is egy világszemlélet: az ember javíthatatlan, ezért mostani formájában „kukába” vele! Épp az irodalom bizonyítja újra és újra, hogy a homo sapiens több a testiségnél, egzisztenciális létező. Az, hogy átalakul bádogemberré vagy valami halszerű lénnyé, s ezáltal lelkivilága is gyökeresen megváltozik, Bruce Sterling minden ügyeskedése ellenére csöppet sem tűnik meggyőző érvelésnek…
Illusztráció: 5 sci-fi
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
