Jámborné Balog Tünde: Nagypénteki fehér holló, Virágvasárnap, szamarakkal
•
Nagypénteki fehér holló
Nagycsütörtökön még egyszer, utoljára megszólaltak a harangok, azután elnémultak, vagy ahogy az öregektől hallottuk: a harangok Rómába mentek. Helyettük fakereplő szólt a katolikus templomok tornyában.
Valaha a XVIII. században Makón, a hagymavárosban a reformátusok harangja is hallgatott, tekintettel a csanádi püspök kegyuraságára, ezért találták ki helyette leleményes oskolamesterek a bőrharangot. A göngyöleg sárral tapasztott, sövényből való templom mellett volt egy fatorony, jegyezte föl nagytiszteletű Szirbik Miklós krónikájában, melyről azt beszélik az öregek, hogy nem lévén szabad abban az időben Nagy Pénteken harangozni, az Istentiszteletre úgy adtak jelt, hogy 12 Oskolás gyermekek felmentek ezen toronyba, s énekelték ez éneket: Oh ártatlanság báránya… és ezt nevezték bűrharangnak.
Nagypénteken süketek és némák voltak a harangok, hidegek és üresek a tűzhelyek. A régiek komolyan vették a bűnbánatot. Szigorú böjttel sanyargatták testüket, koplalással fényesítgették lelküket. Kegyes felvidéki, budai polgárok, csíksomlyói székelyek a középkorban és a barokk időkben megelevenítették Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. Ezek a misztériumjátékok mára feledésbe merültek, elvesztek a történelem óriási papírkosarában, töredékeiket azonban a jámbor népi imádságok nemzedékről nemzedékre örökítették, és a legutolsó pillanatban – mikor már nem volt kinek továbbadni, mert a diszkójáró unokák fülei süketek a hagyomány szavára – Erdélyi Zsuzsanna, a szakrális néprajz nagy tudósa összegyűjtötte és lejegyezte szép Szűz Mária kesergését, Szent Világ Úrjézus vérehullását, arany könyveit.
Apátfalván Langó Katalin anyjától tanulta: Kejj fő’, kejj fő’ Mária, mer megfogták Krisztus Urunkat. Kűoszlophoz kötözték, Vas ustorral verették. A Nógrád megyei Vadas Margit öreganyjától kapta örökül: Harmadnaptú szent fiamot keresem. Térgyig vérbe állva, Könyökig könnyűbe Szent szakállát szaggattyák. Nagyhéten Zalától Moldváig, Dél-alföldtől Palócföldig hallatszik a kérdés: Mér sírsz, mér rísz Boldogságos Szűz Mária? És évszázadok mélyéről visszhangzik rá a felelet: Jaj elvesztettem Istenfiamat!
Nálunk gyerekkoromban nagypénteken is begyújtottak a sparheltbe; nagy, öblös fazékban főtt rajta a húsvéti sonka, de azért a böjtöt megtartottuk. Anyám vöröshagymát, koriandert, bazsalikomot, babérlevelet szórt a bugyborékoló lébe; az udvart fűszeres, kísértő sonkaillat ülte meg, amelytől még éhesebbek lettünk. Katolikus és református nagyanyáim, akik máskor nemigen fértek meg egymással, példás ökumenikus egyetértésben kenyéren és vízen böjtöltek, és mi sem kaptunk öcsémmel egyebet ebédre, csak egy marék pattogatott kukoricát. Délutánra nagyon elegünk lett a koplalásból, és bár magasan fent járt még a nap, mi egyre a vacsoracsillagot lestük a ház sarkánál. A sonka megfőtt, egy nagy cseréptálban várt a kihűlésre és a nagyszombat-esti feltámadásra. Öcsémmel időnként körülsompolyogtuk, de hiába, anyánk nem szánt meg minket. A zsíros sonkalé még forrt, szép fehér tojások lubickoltak benne csúfondárosan, de azok is a másnapi ünnepi vacsorához főttek. Csak a sütőből ígérkezett némi vigasztalás: a hajában sülő krumpli megváltó jó szaga.
Nagypénteken mossa holló a fiát, mondta anyánk a világ legjobb ízű böjtös vacsorája után, mikor lecsutakolt bennünket a mosóteknőben. Régi, virágos porcelánkancsóból öntötte ránk a langyos vizet, és én a szappanhab elől behunyt szememmel láttam, amint a nagypénteki holló ezüsttollú szárnyával hófehérre mosdatja fekete fiókáit. Már elindultak haza Rómából a harangok. Igyekezniük kell, ha ide akarnak érni a körmenetre, gondoltam, és szerettem volna siettetni a holnapot, mert alig vártam, hogy táncba kezdjenek a réznyelvek a bronzpalástokon, és öcsémmel elkiabálhassuk a mondókát, mint öreganyáink is gyermekkorukban: Kígyók, békák, szaladjatok, mögszólaltak a harangok!
Virágvasárnap, szamarakkal
Nagyböjt hatodik vasárnapja – Virágvasárnap – nálunk, mérsékelt övi népeknél a barkaszentelés napja, a hamvasszürke, bársonyos kecskefűz-barkáé. Szárazon is szép marad, vázába téve, vagy tükörkeret mellé tűzve megvárja a következő év nagyböjtjét, hogy hamujával írjon keresztet hamvazószerdán homlokunkra a pap. Régen szertartásosan gyűjtötték: az iskolás gyerekek ünneplőbe öltözve vágtak fűzágakat virágszombaton, s a tanító vezetésével vitték a templomba.
A virágvasárnapi szentelt barka – mint minden szentelmény – többféle módon véd, gyógyít, gyarapít. Őrzi a ház lakóit az ördögnek minden ártalmaitól. Használ hideglelésre. A haldoklónak könnyebbülést hoz; az eladó lány – akit megcsapdosnak vele – hamarább megy férjhez. Régi szegedi hit szerint az ólküszöb alá helyezve óv a sertéspestistől. Nálunk, Makón, a jószágok ételébe szórták és egy vastagabb barkaággal kevergették a disznók eledelét. Tették méhkas alá és vetőmag közé a több méz és jobb termés érdekében; nyári viharok idején tűzbe vetették, hogy füstje elűzze a villámokat. Újabb szokás – Bálint Sándor szerint a hetvenes években kezdett kibontakozni –, hogy húsvétkor szentelt barkaágat tűznek a hozzátartozók sírjára.
Virágvasárnap – Dominica palmarum – nevét a pálmaágakról kapta, amelyeket az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint a kovásztalan kenyér ünnepére szamárháton Jeruzsálembe érkező Jézus elé szórt a sokaság, miközben ujjongva kiáltozták: Hozsánna! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Így teljesült a próféták jövendölése az igazi szabadítóról, aki szegény és szamárháton érkezik.
A szamarak, a bibliai vidékek meredek, sziklás kaptatóinak igénytelen teherhordói már születésekor ott voltak a Megváltó körül: ökör és szamár melengette leheletével a jászolban fekvő újszülött kisdedet, és Szent József Heródes katonáinak öldöklése elől szamárhátra ültetve menekítette a Gyermeket és anyját Egyiptomba. Bizonyára ezért kocogtak be az irodalomba is, sok költőt indítva szépséges versek írására. Kormos István valóságos litániát dúdol róluk: Az országút porában a szürke szamarak kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak patájuk alól fölszáll a por szép lepedő szitál a por … Chesterton a Jézust hordó szamár szájába adja himnikus szavait: Balgák! Volt órám szent, csodált, Egy büszke, boldogult: Fülembe száz hozsánna szállt, S patámhoz pálma hullt. Az egyszerűség, a gyermeki hit, a falusi idill nagy francia költője, Francis Jammes egyik költeményében – Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba – barátainak nevezi őket, és azért fohászkodik, hogy hasonló legyen hozzájuk, akik szelíd, nagy szegénységüket az örök szeretet tükrében nézegetik. Előttem lexikon a költő fényképével: magas, ősz öregúr áll falusi háza előtt, ismeretlenül is ismerősen. Apám szakállas, hajlott hátú alakja tűnik át rajta, és harmincévnyi messzeségből hallom, hogyan szédíti egyetlen fiúunokáját, kisiskolás fiamat: Ha egyszer nyugdíjas lesz nagytata, vesz egy kimustrált lakókocsit valami vén cirkuszostól, mondja, majd kortyint egy kis vörösbort és így folytatja: Szerez hozzá két nagy fülű szamarat, azoknak nem kell sok, megélnek az árokpart füvén is. Egy szép napon összepakolja nagyanyádat és elmennek világgá. Bográcsban főznek krumplistarhonyát vacsorára, tücsökcirpelés altatja őket minden este és a reggeli kakasszóra indulnak tovább valami csendes vizet keresni, ahol nem randalíroznak motorcsónakok és még nem pusztították ki a halakat.
Vigyél el engem is nagyapa! Kuncsorog kisfiam sóváran, és apám rábólint: Hogyne vinnélek, velem ülsz majd a bakon, tartsunk össze, mi férfiak !
Szüleim soha nem keltek vándorútra, bár a lakókocsit megvette apám. Abban tanyázott anyámmal nyaranta a holtág csendes partján, ahol sokáig nem voltak motorcsónakok, a levegőég suhogott a vadmadaraktól, és a víz habzott, forrt a halak nyüzsgésétől. Mégis, ha azokra az időkre gondolok, nem a vízpartot látom, hanem egy végtelenbe futó utat, porában szürke szamarakat, hátuk szőrén kereszttel a szürke szamarakat nyomukban rozoga cirkuszkocsi gurul bakján deres szakállú apám ablakából anyám integet szitál a por fehéren.
Az én kalendáriumomból (1998)
Illusztráció: Datolyapálmák ünnepi hátasjószága
Ezek is érdekelhetik!
Györgyi Csaba: A Mars pillangói →
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
