Daniel Kehlmann: A nap alatt
•
Tóth Attila
Gondolatok egy műfordítás körül
Daniel Kehlmann (München, 1975. január 13.) német-osztrák posztmodern író, eredetileg filozófiát és irodalomtudományt hallgatott a Bécsi Egyetemen. Első regénye, A Beerholm-illúzió 1997-ben jelent meg. Legnagyobb sikerét A világ felmérése (Die Vermessung der Welt) című regényével aratta, amely 2005-ben jelent meg, és meghozta számára a nemzetközi sikert. Ezt számos további regény követte: Hírnév, Tyll, El kellett volna menned. Kehlmann kétségtelenül képes új, eddig ismeretlen perspektívát mutatni, ezzel a maximálisan teljesíti az irodalom valódi célját. Stílusa hasonlít nagy példaképének, Thomas Mann-nak a stílusához, magas minőségi elvárásokat támasztva a szöveggel kapcsolatban.
Kehlmann művészetével először a bölcsészkaron ismerkedtem meg, ahol a német posztmodern kurzus keretein belül az oktató behozta, az akkor még magyarul elérhetetlen A világ felmérése című művét. Azóta követem alkotói munkásságát, így nagy öröm volt számomra, mikor németországi útjaim során, egy antikvárba betérve, számomra ismeretlen novelláskötetét sikerült megvásárolnom: A nap alatt (Unter der Sonne). Kehlmann elsősorban regényeiről, recenzióiról híres.
A kötet címével azonos címet viselő novellában két ember életútját követhetjük végig: Bonvard, a gazdag francia gyáros fiát, aki íróként hírnévre tesz szert és Kramerét, aki egy német középosztálybeli irodalomkutató. Kramer életműve a Bonvard-ról szóló disszertációja, amelyet példaképével való találkozása tudna teljessé tenni. Ez a találkozás még Bonvard halála után sem teljesül. Kramer Bonvard életére vágyott, holott Bonvard sem volt elégedett az életével: számos házassága, öngyilkossági kísérlete. A műről David Thoreau 19. századi amerikai gondolkodó filozófiája jut eszembe, melyben kiemeli, hogy az izgalmas élet az, amely lelkesedéssel tölt el, hogy megélhetem, ehhez pedig csak a belső átélés a meghatározó, az, ahogy mi magunk gondoljuk, hogy élni szeretnénk. Bonvard ennek az autentikus életnek a hiányát érezte arany trónján ülve, s erre az életre vágyott ironikus módon Kramer. A két karaktert valójában az életükkel kapcsolatos kudarc köti össze.
Daniel Kehlmann
A nap alatt
Kramer a vonat csikorgó fékeire ébredt. Az ablakon kitekintve hatalmas nyárfák meredtek az ég felé, mögöttük a távolban pedig pálmafák sorakoztak, majd egy csillogó vonal zárta a horizontot: a tenger. Kramer háttal a menetiránynak ült, s a fák egymás után ugrottak látóterébe, majd felgyorsulva tovaszálltak a fényességbe. Az ég sötétkék volt, teljesen felhőtlen. Egy hatalmas nap lassan cammogott a tetőpontra, miközben a legelők simogató hullámokká olvadtak össze; – szőlőtőkék, a harmattól alig kivehetőek.
A fülke már majdnem üres volt. Mielőtt Kramer álomba szenderült volna, még mérgelődött azon, hogy nem talál árnyékos helyet. Most már bárhova ülhetett: felállt és átült a szemközti helyre. Rajta kívül még egy idős bácsi volt a kocsiban, aki a fejét az ajtóüvegnek döntötte, miközben fogak nélkül horkolt. Volt még egy kövér nő is a kabinban, akinek Kramer csak a nyakát, haját, és a vastag, karfán heverő karját látta. Mellette egy tizenegy – tizenkét éves kislány, ujjatlan nyári ruhában. Kramer ismét kitekintett az ablakon, s egy falut pillantott meg: vörös háztetők, kőből épült házak, emberek macskaköves utcán, egy öreg teherautó a sorompó előtt. Egy enyhén ferde tornyú kastély, majd megint jegenyék és fenyők követték egymást. Ez volt Bonvard világa.
Végre. Bonvard fénye, Bonvard fái, Bonvard tengere. Ezek mind ismertek voltak Kramer számára, de most első alkalommal láthatta is őket élőben. Egyedülálló és felemelő érzés volt: mintha maga Bonvard teremtette volna ezt a világot – és egy bizonyos szempontból igaz is volt; mert honnan merítette volna ez a világ a ragyogását, ha nem abból, hogy Bonvard itt élt! Kramer kinyújtotta a kezét, hogy a napellenzőt lehúzza – ezt egy fájdalmas sóhaj kísérete. A kövér nő a kabinban egy pillanatra körbenézett, a kislány is felkapta a fejét. Kramer érezte, ahogy elvörösödik a szégyentől és haragtól. Már reggel óta gyötörte ez a hátfájás, amikor kipakolt a bőröndből a hotelszobában, meghajolt, hogy a zoknikat a szekrénybe… – A fenébe! Derékfájdalom nem csak idős embereknél fordul elő? Óvatosan dőlt hátra az ülés puha részébe. Hirtelen kellemetlen izzadságszagot érzett. Felnézett, egy egyenruhát pillantott meg kalapban, a kalap alatt pedig egy bajuszt: Billet, s’il vous plaît. Karmer a tálcája felé nyúlt Hol… á, igen, itt. Átadta a kék egyenruhás férfinak a menetjegyét, aki mereven bámulta a jegyet egy, két, három … másodpercig. Kramer nyugtalan lett. Talán nincs valami gond?
A lehető legrosszabb történt. A kalauz eltette a zsebébe a jegyet, miközben a fejét rázta, és franciául Kramerhez beszélt, aki viszont semmit nem értett abból, amit mond neki. „Pardon?”. A kalauz ennek hallatán újra megismételte. Erre már az idős bácsi is felébredt, és bámulni kezdte. A kalauz egyértelmű kézmozdulatok kíséretében felállította Kramert, aki remegő lábakkal engedelmeskedett. A kalauz a falon látható számra mutatott, amely egy nagy piros egyes volt, majd rámutatott Kramer jegyén lévő számra. Vagy úgy! Most esett le Kramernek, s máris elpirult. Fogta az aktatáskáját, és elindult a másodosztály irányába. Mielőtt a kabin ajtaja becsukódott volna, hallotta, ahogy a kalauz mond valamit, és ahogy a kislány nevet.
A következő szerelvény tele volt emberekkel, s hőség uralkodott, mivel a klímaberendezés nem működött. Kramer görnyedve kúszott előre egy szabad helyért, majd óvatosan kényelembe helyezte magát. Mellette egy izzadó férfi volt pólóban, vele szemben egy dohányzó idős nő foglalt helyet, annak ellenére, hogy a szerelvényben tilos volt dohányozni. Az ülés kemény volt, a nap vakítóan a szemébe sütött. Kramer behunyta szemét.
Mindent átható kolbász illatát kísérő csörgés arra a következtetésre juttatta Kramert, hogy a mellette ülő férfi elkezdett ebédelni. A kolbász illata, a cigarettafüst, a vonat zötykölődése, a hőség, a csámcsogás a vakító napsütésben egyre erősödő émelygéssé olvadt össze. Kramer hirtelen kinyitotta szemét, egy kicsit jobban lett, majd táskájából kivett egy könyvet. Az olvasás majd eltereli figyelmét.
A könyv címe: Bonvard élete és művei, írta Hans Bahring. A borítón Bonvard híres 1960-as portréja látható, fehér zakóban, körszakállal, és a széltől kócos hajjal. A háttérben alig kivehetően egy facsoport látható, és valami kékség, talán egy folyó lehet. Valami nagyon felkelthette a figyelmét, mert Bonvard szeméből árad a vidámság és az érdeklődés. A könyv hátoldalán a szöveg alatt pedig Bahringról látható egy kép, amelyen szemüvegben mosolyog. Kramer felcsapta a könyvet; számos oldala gyűrött és elhasznált volt, ceruzával aláhúzott sorokkal, kérdőjelekkel tarkítva.
I. fejezet: gyerekkor. Heinrich Bonvard 1908.03.17-én látta meg a napvilágot egy hugenotta nagyiparos fiaként. Mesébe illő miliőben nevelkedett: nevelőnők, kastélyok, házitanítók, képek, melyeken Bonvard matrózegyenruhában pózol, kezében egy ostorral.
II. fejezet: ifjúkor. Barátság falusi gyerekkel és egy nagy kutyával, barangolások az erdőben. Új és drágább házitanárok. Tanórák négy nyelven. Az anya korai halála az első trauma az életében. Bentlakásos kollégium: hosszú folyosók, sötét sarkok, keménygalléros, cserepes szájú tanárok. Az iskolatársai a háta mögött kinevetik. Bonvard az egyiküket úgy megveri, hogy kórházba kerül. Ettől kezdve tisztelni kezdik. Hirtelen megnyúlik, az alkalmazottak magázni kezdik. Az apja ritkán látogatja, újra megnősült. Kutyája elpusztul. Elkezdi írni naplóját.
III. serdülőkor: Az I. világháború megnégyszerezte a családi vagyont. Bonvard nyolc évvel később befejezi az iskolát. Egy szolgálólánnyal folytatott viszonynak az apa vet véget. A lányt egy távoli helyre száműzik. Bonvard egy fényképen sápadtnak és tanácstalannak tűnik. A matrózegyenruha helyett öltönyt visel. Egyetemi tanulmányok Párizsban: egy félév jog, egy félév filozófia, majd három félév matematika. Huszonhárom évesen jegyben jár, két hónapra rá felbontják az eljegyzést. Egy novellás kötete megjelenik, de nem kelt nagy visszhangot. Az apja meghal. Eladja a céget, s mostantól gazdag és független. Elhagyja Párizst és egy svéd faluba költözik. Egy évig él ott a világtól elvonulva. 1932 Újév napján, valahol a jeges sötétségben megpróbálja megölni magát. Egy pisztolyt emel a halántékához, s meghúzza a ravaszt – szomorú kattanás: töltényelakadás. Azon az éjszakán elégeti a naplóját, és elkezd regényt írni. 1933 végén visszautazik Párizsba. Csomagjai között van első regényének kézirata, amely a „Nap alatt” címet viseli.
IV. fejezet: „Excusez-moi!” Tessék? Kramer felnézett; a mellette ülő férfi le akart szállni. Kramer lassan és összeszorított fogakkal fordult el az ülésben, hogy helyet adjon a férfinak. A vonat hirtelen fékezni kezdett, a férfi elvesztette egyensúlyát, majd a könyökével fejbe verte Kramert. „Pardon”, majd kibotorkált a vagon ajtajához és leszállt. Egy pillanatig még látta a peronon elrohanni, s miközben a fejét fogta, a lábai előtt heverő kolbász csomagolópapírját bámulta. A vonat hirtelen meglódult, majd elkezdett gyorsulni, a papír pedig becsúszott az ülése alá. Negyedik fejezet tehát.
Afrika beutazása három éven át. Moszkitók, cecelegyek, zöld kígyók; a páradús hőségben halál és őrület burjánzott. Állatok bomladozó testei az útszéleken, haldokló emberek a mezőkön, éjszaka pedig a dzsungel hangjai okoztak nyugtalanságot. Szőrös, fekete pókok barna színű fatörzseken; egy hatalmas, burjánzó pokol. Bonvard visszatér Európába, s elkészíti a Nap alatt című művének első fejezetét.
Alig néhány író vesz tudomást alkotásáról. Néhány biztató szót kap Thomas Manntól, elutasítás Döblintől, viszont James Joyce elismerését fejezi ki egy levélben. Ekkor születik Bonvard híres válasza a levélre: „Uram, nem hiszem, hogy az életet szavak alkotják; de meg kell próbálnunk segítségükkel feloldani az élet brutalitását és értelmetlenségét.” Feleségül veszi a titkárnőjét, majd Lousanne-ba költöznek, ahol elkezdi fő művének második fejezetét. Fényképek: Bonvard ölében fiatal feleségével, Bonvard egy hatalmas íróasztal mellett, Bonvard szafari kalapban.
Kitör a második világháború. Megszakítja fő művének írását, és megírja a „Római katedrálisok” és „Szétesés” című regényeit. 1943-ban Párizsba utazik, elmondása szerint csupán azért, hogy körülnézzen. A háború után ezt a szemére vetik. Bonvard-t az első színes fényképek atletikusnak, elegánsnak és élénknek mutatják. 1945-ben New Yorkba költözik, házassága tönkremegy. 1950-ben megjelenik „A nap alatt” második része.
Kramer 1950-ben születik. Bonvard hirtelen világsikere nemcsak Kramer figyelmét kerüli el, aki egy banki alkalmazott fiaként látja meg a napvilágot egy közepesen szétbombázott német városban, hanem a körülötte élők figyelmét is. Nemcsak Bonvard világsikere hagyja hidegen, hanem Bonvard utolsó sajtótájékoztatója is, ahol összeveszik a riporterekkel, tiszavirág életű második házassága, kínai körutazása és a nagy port kavart Nobel-díj visszautasítása is. („Ilyen középszerű dicsőítésre sem érzelmileg, sem anyagilag nincs szükségem”). Kramer tízéves korában olvashatta először Bonvard nevét; még emlékezett rá, hogy egy újságcikk volt, ami Bonvard költözéséről szól Oury-sur-Merbe. A cikk alján egy rossz minőségű fekete-fehér fotó volt, amely egy Villát ábrázolt, a tengerre kinyúló márványterasszal, háttérben pálmafákkal és a sötétszürke tengerrel.
A vonat hirtelen fékezett, s egy vasútállomás árnyéka vetült Kramerre. Lassan, méltóságteljesen vonult fel egy büfé és egy trafik. Utánuk egy kék tábla következett fehér felirattal, amelyen a következő volt olvasható: Oury-sur-Mer. Kramer becsukta a könyvet, és a táskájába csúsztatta, s közben megnézte, hogy a kamerája még a táskában van-e. Kramer nekitámaszkodott a karfának: a felkelés fájdalma megkezdődött.
Már a vagonban elviselhetetlen hőség uralkodott, de a kinti hőmérséklet még rosszabb volt. Kramer néhány percig csak egy helyben állt, hogy hozzászokjon. A helységtábla előtte állt, a városé, amely egyetlen okból lett híres. Miközben a táblát bámulta, egy öreg teherhordó haladt el mellette egy elhasznált bőröndös kocsival. Vajon emlékszik még… Bizonyára, szerintem a legtöbben emlékeznek rá. Kramer meg szerette volna tőle kérdezni, hogy emlékszik–e még Bonvard-ra, de francia-tudása elégtelen volt ehhez a feladathoz. Így eltávolodott az öreg teherhordó feltételezett tudásával együtt.
Kramer csupán tizenöt éves volt, amikor először olvasta A nap alatt című regényt. A mai napig a kedvenc könyve maradt. Attól, hogy elolvasta, megváltozott számára a világ: mezők, fák, az égbolt, de az autók, utcák, de még a betonépületek is színesebbek lettek. Még a legunalmasabb emberek is hirtelen érdekesekké váltak. Bonvard szavaiból fény és muzsika áradt. Kramer már tizennyolc évesen mindent elolvasott, ami Bonvard-tól megjelent. Egy évvel később megkezdi egyetemi tanulmányait és megjelenik „A nap alatt” harmadik része.
A harmadik rész hatalmas sikert aratott. Bonvard írói pályafutása csúcsán volt. A regény mondatai soha nem tapasztalt fényt szabadított fel. A trilógiát sokan az évszázad remekműveként kezdték emlegetni. Kramer miután elolvasta, újra elölről elkezdte. Újságírók váratlanul meglepik Bonvard-t séta közben egy színésznővel, aki a főszerepet játszotta az egyik megfilmesített regényében. Bonvard újra megnősül. A vasútállomás előtti parkolóban limuzinok sorakoztak, a terület közepén pedig egy tábla állt a város térképével; egy piros nyíl: Vous êtes ici. A mutatott terület fölött pedig kis keresztek sorakoztak. Kramer körbenézett és megpróbált a belső iránytűje (már amennyiben rendelkezik az ember ilyennel) alapján tájékozódni. – Tehát ott van a tenger, itt a vasútállomás, így… Igen, oda. –
A kereszteződésen át (vigyázat, arra) elhaladva két új építésű ház mellett, átkelve egy aluljárón, s ott termett az orra előtt: a tengerpart. Egy kékben pompázó síkság, amely a távolban az éggel kapcsolódott össze. Csípős szag terjengett. A háttérben sirályok kiáltásai, a strandolók zaja, és a hullámok ütemes zúgása hallatszódott. A parton egy hatalmas, sárga homlokzatú, századforduló környékén épült hotel állt, mögötte villák, erkélyek, teraszok, és márványoszlopok sorakoztak. Az aszfalton madarak kószáltak, a víz felszínén hattyúk húztak el. Kramer egy pillanatig mereven bámulta a feltárulkozó képet, rövid időre a valóság súlytalanná vált, már–már álomszerűvé. „A nap alatt” című könyv egy bekezdése lefestette a helyet, melyet Kramer már kívülről ismert. Kábultan tett néhány lépést előre, valami puhát érzett a talpa alatt. Fekete kutyaürülék ragadt a cipőjére, s hirtelen a napot kellemetlennek, a hőséget elviselhetetlennek, a tengerparti sétányt pedig borúsnak látta. Sehol sem talált semmilyen segédeszközt, amivel lekaparhatta volna a cipőjéről a kellemetlen ragacsot.
Kramer tizennyolc évesen írta első levelét Bonvard-nak. Úgy érezte az olvasási élményért köszönettel tartozik neki, azonban Kramernek volt egy másik oka: a város, ahol élt szürke volt, de nemcsak a hely, hanem családja és ismerősei is. Minden rányomta bélyegét a hétköznapiság. Az emberek elmentek dolgozni, hazajöttek és a politikáról, autókról vagy az ételekről beszélgettek. Az egykori iskolatársai autókat szereltek, cigarettáztak (először titokban majd nyilvánosan) és a fociról beszélgettek. Sok minden lehetett az ember, de Kramer számára egyik sem volt kívánatos.
De szerencsére nem ez volt minden. Valahol létezett egy szépségben gazdag világ, amelyet Bonvard csillogó alkotásai töltöttek meg. Bonvard és Kramer környezetében semmi sem volt közös; nem volt átjárás a két világ között. Vagy talán mégis? A levél egy hidat építhet a két világ között; a gondolat, hogy Bonvard megfogja a levelét és a leírt szavai elméjén keresztülmennek, bizsergető érzéssel töltötte el Kramert. Sosem kapott választ a levelére, de mégse tudott másra gondolni, mint a válaszlevélre. Később Bahring életrajzi könyvéből megtudta, hogy Bonvard felvett egy titkárnőt, aki a csak a fontos leveleket továbbította, s az a levél, amelyen Kramer egy hónapon át dolgozott, lényegtelennek számított. Valószínűleg Bonvard sosem olvasta.
– Itt most balra kell mennem vagy a következő kereszteződésnél? – Egy meredek, szűk, kövezett utca vezetett felfelé. Kramer megpróbálta felidézni a térképet, de csak homályosan jelent csak meg előtte. – Talán az lesz a legjobb, ha megkérdezek valakit – Összegyűjtötte minden bátorságát, leszólított egy járókelőt. – Excusez-moi! –
Egy idős úr sétapálcával és fehér kalapban; felhúzott szemöldökkel kérdezett vissza:
– Qui, Monsieur? –
– Je cherche le cimetière…–
– Le cimetière! – Az idős úr meglepődve mosolygott, rápillantott Kramer aktatáskájára, majd valószínűleg viccelt, de sajnos Kramer nem értette, csak barátságosan visszamosolygott. Az idős úr a sétapálcával egy kört írt le a levegőben, amely valószínűleg az útvonal akart lenni, a sűrű magyarázkodásból Kramer csupán az á gauche, á droit, en face-szavakat hallotta ki. Kramer néhány mondat után felhagyott az értelmezéssel, némán bólintott és megvárta még az idős úr befejezi a mondanivalóját.
– Avez-vous compris? –
– Oui, oui, merci beaucoup! – Miért is voltam olyan rossz franciából? Miért nem pótoltam be soha?
– Bien. Bonne journée, Monsieur! – Az idős úr hatalmas elégedett léptekkel tovább állt. Kramer szomorúan nézett utána, majd jobbra letért az utcáról. Az út meredeken felfelé vezetett. Minden lépésnél fájlalta a hátát, de legalább árnyékos részen haladt előre.
Négy évvel később megírta a második levelét is Bonvard-nak, de ezúttal hideg, hivatalos stílusban. A levelén három hétig dolgozott, s a leragasztott borítékot kétszer is felbontotta, mert mindig eszébe jutott valami. Volt valami más is a háttérben: Kramer „Szimbólumok és utalások Henri Bonvard műveiben” címmel diplomadolgozatot írt. A levelében kérdezte Bonvard-t, hogy esetleg felkereshetné őt és…
Köztudott volt, hogy Bonvard mit gondol az efféle kérdezősködésekről. A riporterek kérdéseire is csak írásban volt hajlandó válaszolni – az irodalomkutatók kérdéseit pedig válaszra sem méltatta. Egyszer egy neves irodalomtudóst, Ilsa Trockhenfusst – átfogó tanulmányt írt Bonvard-ról –, gúnyolt ki „A hetedik út” című színdarabjában. A színdarabban egy levakarhatatlan irodalomkutatónak ábrázolta. A bemutató után kellemetlen kritika jelent meg a darabról: „alacsony, kinyúlt kötött pulóvereket hordó, dadogó…”. Annak ellenére, hogy Bonvard Trockhenfuss professzor asszonyt sosem látta. Az ügyből botrány lett, a professzor asszony még a feljelentést is fontolóra vette. Kramer egy csodában reménykedett.
Ami sosem következett be. Az egyetem tele volt méltóságteljes öreg oktatókkal, harapós, agilis fiatalokkal, akik tanulmányokat írtak, s szavakat követeltek az irodalomtól. Olyan szavakat, amelyek színt visznek az unalmas világukba, s mint egy szelet kenyér, megalapozzák rágódásukat. Fojtogató légkör vette körbe Kramert; tetten érte magát, ahogy ugyanolyan stílusban beszélt mit a kollégái, hallotta magát intertextualitásról és diszkurzuselemzésről beszélni. Bonvard egyetlen szava eloszlatta volna a ködöt, egyetlen szó, amely odaátról, az élet világos oldaláról érkezik. De ez a szó sosem érkezett meg. Kramer lediplomázott, és felajánlottak neki egy oktatói állást az egyetemen. Valamiből meg kellet élni, más ötlete nem volt, így elfogadta az állásajánlatot.
Kramer nehezen vette a levegőt, így megállt. Az emelkedő megerőltető volt számára. Rövid idő alatt helyreállt a pulzusa, így folytatta útját. Fent – na végre – páratlan panoráma volt a házakra, egészen a tengerig. Valahol ott lent van Bonvard villája, de elrejtették a kíváncsiskodók elől, falat és szögesdrótot húztak fel az ingatlan köré. Felesleges volt a háza után nézelődni. Merre tovább? Egyenesen…? Valószínűleg. Ahogy távolodott a tengertől, annál inkább elviselhetetlen volt a hőség. Izzadságcseppek folytak le a homlokáról, nyakáról; inge teljesen átizzadt, nadrágja a lábához tapadt. A zsebéből egy zsebkendőt vett elő, amellyel letakarította magáról az izzadságot. Tehát egyenesen.
Kis idő elteltével az órájára pillantott. Már húsz perce ezen az utcán ment fölfelé. Egy lélek sem járt arra. Az egész környéket mozdulatlanság, időtlenség jellemezte: ugyanazok a sötétzöld fák sorakoztak az út mentén, ugyanolyan stílusú házak.
Ott van valaki. Egy görnyedt férfi az utca közepén sepert. A férfi felhagyott a sepréssel, ahogy látta Kramer közeledni.
– Je cherche le cimetière –
–Le cimetière? Mais il est là – A férfi kinyújtotta piszkos körmű, vékony kezét, s egy irányba mutatott, ahonnan Kramer elindult.
– Là? Mais c’est impossible, quelqu’un… Do you speak English? A man told me, that it must be this direction and … –
– Cette direction – A férfi keze kinyújtott maradt. Kramer megpróbált még kérdezni, de látta, hogy reménytelen helyzet. Úgy gondolta, hogy egy utcaseprő jobb ismerheti a környéket. Kramer elindult a másik irányba.
Kramer még a diplomamunkáját is elküldte Bonvard-nak, s reménykedett bene, hogy egyszer elolvassa. Bonvard ekkor éppen a hírek középpontjába került, mert a feleségét kidobta a második emeletről. A hölgy sértetlenül megúszta az esést, az úszómedencéjükbe esett, de azonnal beadta a válókeresetet. Bonvard az ügyvédjére hagyta az egészet, ő maga pedig ismeretlen helyre utazott. Az eset nagyban hozzájárult, hogy A hetedik út című regényének megfilmesítése nagy sikert aratott. Amikor Bonvard egy év elteltével hazatért Mandzsúriából, egy fiatal kínai hölgy volt az oldalán, mégpedig a negyedik felesége. Hazatérését követően jelent meg „A hiperbolák” című regénye.
Az olvasóközönséget hidegen hagyta a mű. Túlságosan erőltetett, nehezen értelmezhető cselekménnyel: rejtélyekkel, tükröződésekkel, matematikai fogalmakkal. A könyv a boltokban nem kelt el; rosszindulatú kritikusok szerint ez a bizonyíték Bonvard hanyatló írói képességére. Kramer doktori munkája górcső alá vette a regényt. Amikor Kramer elkészült az elemzéssel, küldött egy példányt Bonvard-nak, de ez esetben nem reménykedett benne, hogy elolvassa. Nem sokkal ezután főnökét Ebelweg professzort kísérte el Londonba egy konferenciára. Az előadás szünetében Kramer a Timesban olvasta, hogy Bonvard a városban tartózkodik. Délután sétálni indult, elhalad piros emeletes buszok, sisakos rendőrök mellett, s egyszer csak egy épület előtt találta magát, amely a következő felirat volt: The Ritz. Bonvard itt szállt meg. Kramer egészen estig a szemközti presszóban várakozott arra, hogy Bonvard majd egyszer csak megjelenik a bejáratnál. A napsugarak már vörösre festették a hotel homlokzatát, mikor Kramer úgy döntött, nem vár tovább, dolgoznia kell. Bonvard nem jelent meg.
Kramer később egy tanulmányon kezdett el dolgozni, amely az egyetemi nyomdába került. A könyv végül megjelent, s nagyon pontos, részletgazdag elemzést tartalmazott. Nem sokkal később Bahring nagy, minden világnyelvre lefordított életrajzát Kramer egy könyvesboltban lapozta fel először. A könyv hivatkozásjegyzéke hét oldal hosszú volt, s Kramer egyetlen bejegyzést sem talált, ami az ő könyvére hivatkozott volna. Aznap nem tartotta meg az egyetemen az előadását, s egy feldúlt levelet fogalmazott meg Bahringnek, amit sosem küldött el.
Bahringet nevezhetjük Kramer nem egyenrangú kollégájának. Valami teljesen más végzettsége volt, egy ideig egy újságnál dolgozott, majd megjelentetett egy nagyon érdekes, de tudománytalan könyvet Goethéről. Kramer egyszer találkozott vele egy konferencián, ahol Bonvard-ról adott elő, ráadásul fő előadóként, mivel Bahring a legnagyobb Bonvard kutatónak számított.
Senki sem tudta megmondani, hogyan lett belőle a legnagyobb Bonvard-szakértő. A szóbeszéd szerint Bahring követte Bonvard-t egy svájci síparadicsomba. Egy darabig követte, figyelte, majd lefizette a felvonólift kezelőjét, hogy egyik reggel szándékosan állítsa meg félúton a felvonórendszert. Így egyik reggel Bonvard és Kramer egy fülkében rekedt. Harminc percig voltak összezárva a hideg magaslati levegőben. Mire végül felértek, Bahringnak vérzett az arca, és sürgősen fogorvoshoz kellett mennie. Még aznap este felhívta Bonvard Bahringet telefonon, és bocsánat kérése mellett még vacsorára is meghívta. A hétvégére már hivatalosan is Bahring lett Bonvard önéletrajzírója.
Bonvard még azt is megengedte neki, hogy a villájában lakjon, és betekinthessen a jegyzeteibe, dokumentumaiba. Ezen idő alatt Bahring számos alkalommal beszélt Bonvard-ral, amelyekről feljegyzéseket készített. Az életrajz megjelenése után még Bonvard-t és feleségét is elkísérhette Egyiptomba és Észak-Afrikába. Egy kellemetlen alak: alacsony, sötét hajú, bajuszos, aki mindig a szemüvegét igazította az orrnyergén. Mivel nyűgözhette le Bonvard-t? Kramer végighallgatta Bahring előadását, de nem okozott maradandó élmény: hangja arrogáns volt, előadása pedig középszerű.
Az évek teltek múltak, mint a novemberi napok, szürkén, egyhangúan. Könyvtár, előadások, metrikák, viták, megbeszélések javításra váró szakdolgozatok, néha borozás a kollégákkal. Egy ideig együtt élt valakivel, egy szakértővel, aki rajongott Adalbert Stiflerért, de elhagyta egy másik férfiért. Egyetemi tanárokat neveztek ki, jöttek-mentek a tanárok, miközben az előadások egyhangúak maradtak. Lassan negyven éves lett.
Közben Bonvard betöltötte a nyolcvanadik életévét. Egy tévéstáb felvette, ahogyan a tengerparton, Quryban sétál bottal a kezében. Megjelent utolsó könyve, amely rövid történeteket tartalmazott, hétköznapi dolgokról szólt egy egyszerű, de csillogó világban.
Egy orvos közölte vele, hogy egy betegség felerősödő tünetei miatt a pokol kapujához ért. Ennek hírére Bonvard a feleségét egy távoli helyre küldi üdülni. Bonvard megtanult magabiztosan bánni a fegyverekkel, most biztos nem lesz töltényelakadás. A szolgálólánynak kimenőt ad, majd az este, a teraszon, a mindent betakaró sötétség alatt fejbe lövi magát. A halotti tor hosszú és tiszteletteljes volt.
Kramer ezen alkalomból a tanszéki lapban megjelentet egy cikket, melyben Bonvard irodalomra gyakorolt hatását méltatja, de közben megemlíti bonyolult személyiségét is. Kramer neheztel az özvegyre, mert nem engedte nyilvánosságra hozni Bonvard búcsúlevelét. A nekrológ nagy része idézetekből, és Kramer habilitációs munkájának egy részéből állt.
Kramert docensé nevezték ki az egyetemen, új könyvét pedig napokon belül megjelenteti egy kicsi, de színvonalas kiadó, alacsony példányszámban. Könyve a teljes Bonvard-életutat feldolgozta. Kramer akárhányszor újraolvasta, mindig érezte benne Bonvard varázsát, azt az erőt, ami leginkább befolyásolta az életét. A mű megírásához leginkább önuralomra volt szüksége, nehogy szélsőséges dicsőítésbe csapjon át.
Eszébe jutott a borítókép ötlete. Nem emlékezett rá, hogy kitől jött az ötlet, de neki és a szerkesztőnek tetszett, hogy Bonvard sírját tegyék ki. A sír jelképezte, hogy Bonvard és munkássága már a múlté. Vitatható kijelentés volt, s ettől talán még értékesebb, hiszen az emberek szeretik az ilyet. Bonvard sírjáról sehol sem találtak képet, annak ellenére, hogy évek óta elhunyt, pedig mindenhol utánanéztek. Már-már fel is adták a reményt, amikor a sors a segítségükre sietett. Ebelweg professzort Párizsba hívták egy konferenciára, és Kramer elkísérhette őt. A szerkesztő szerint Oury csak néhány órára van Párizstól, miért nem utazik le és csinál a sírról egy fényképet?
Ismeretlen érzést keltett benne a gondolat, hogy Bonvard sírjánál fog állni. Végül mégis csak találkozik vele, igaz nem így képzelte a nagy találkozást, bár Bonvard nem lesz képes elmenekülni tőle, így hát végső soron, mégiscsak győzelem. Le fogja fényképezni, ott, ahol Bonvard alkotói útja véget ért.
Hirtelen felvillant valami: a templomtorony fémes borítása. Kramer gyorsabban haladt előre, annak ellenére, hogy a fájdalom a hátáról előrekúszott a nyakába. A verejtékcseppek csurogtak végig az arcán. Állandóan az arcát törölgette, szemhéjai ragadóssá váltak. Megpihent útja során párszor: két alkalommal egy padon fújta ki magát, egyszer pedig már az aszfaltra kényszerült leülni. Elviselhetetlen szomjúságot érzett. Sehol sem lehet itt valami innivalót kapni? Körös–körül villák, fák, és mindenekelőtt tisztaság volt tapasztalható. Felette az égbolt kellemes hűvössége elérhetetlen. Csupán egyszer találkozott járókelőkkel, egy párral. A pár férfi és nő tagja csinosan öltözött volt, s látszólag érintetlenek a hőségtől. A házak hátsó udvarából néha nevetések és csobbanások hangjai szűrődtek ki. Sehol egy árnyék. De nem bánta, hiszen hamarosan céljához érkezik. A temető itt lesz valahol a templom közelében.
Igaza lett. Egy magas lándzsaoszlopos drótkerítés vette körül a temetőt, ahol márványkövek és keresztek sorakoztak. Kramer remélte, hogy a temető nincs zárva…A temető kapuja könnyen, nyikorgás nélkül nyílt. Bent egy idős asszony ücsörgött mozdulatlanul egy padon, mellette pedig egy férfi próbálta gereblyével, fütyörészve fellazítani a földet egy sírnál. Kramer fülének ismerős volt a melódia, de egy pillanatra megfeledkezett róla, s már csak idegen dallamnak csengett. A murva ropogott Kramer talpa alatt, miközben a sírok közt lépkedett. Egy gyík szaladt el fürgén előtte, amely az egyik sírkövön sütkérezett. A háttérben a csillogó tengert lehetett látni.
Ezen a részen kell lennie. Egy apró táblán a következő volt olvasható: 1985-90. Most lassan végigjárva a sírokat, pontosan oda kell figyelni. Voltak ott sírhelyek csillogó márványból, mattszínű gránitból, fakeresztek, az régebbi sírokat már beborította a moha. Egymás után jöttek a nevek, melyeket egyszer hordott valaki, s melyek élettel teltek meg. Üres sírhely, majd egy alig olvasható következett. Talán ez az? Nem. Vagy talán az ott? A sírsorok előtte egyre csak fogytak, mire már csak négy sír maradt, aztán három, kettő…Ez lesz az! Nehezen kiolvasta a sírfeliratot, de nem Bonvard-é volt.
De hát hol lehet? Biztos volt benne, hogy nem ment el mellette. Bonvardot talán egy másik részre, egy hozzá méltó helyre temették? Ha igen, hogyan lehetne kideríteni? Nagyot sóhajtott. Csupán néhány méterre állt tőle a gereblyés ember.
– Excusez-moi –
A kertész hátrafordult. Arca sovány és csontos volt, zöld sapkája által félig eltakarva.
– Excusez-moi! Je …Je cherche …Oú est Henri Bonvard? –
A kertész szemei kikerekedve bámultak rá néhány másodpercen át, majd egy mosoly kíséretében újra összeszűkültek. A kertész egy gyors mozdulattal levette a sapkáját, miközben azt kérdezte: – L’écrivian? –
Kramer meglepve bólogatott.
– Mais oui, Monsieur Bonvard, je l’ai très bien connu, il était un homme très gentil et poli, et il causait souvent aven moi … Mais il n’est pas ici. Vous le trouvez à Ville Bleue. –
Ville Bleue…? Áh igen, Oury egyik külkerülete, a vonat áthaladt rajta, csupán néhány ház van arrafelé. És ott nyugszik Bonvard?
– C’est un bau cimetière, et le tombeau de Monsieur Bonvard, c’est très grand et cher, un pierre avec une petite statue d’or…– A kertész izgatottan és gyorsan beszélt, látszólag örült, hogy útba igazíthatja. Kramer a mondandó nagy részét nem értette, a lényeg eljutott hozzá: Bonvard Ville Bleue-ben volt eltemetve és nem itt.
Kramer halkan kiadott magából egy Merci bien-t, és a kijárat felé vette az irányt, miközben a kertész tovább beszélt hozzá. Gondolatai még akkor is a kertész körül keringtek, mikor kilépett a kapun. Szóval még ő is ismerte Bonvard-t… un homme très gentil et poli. Nagyokat nyelt, gyengének érezte magát. Kora délután volt, s még öt órányi utazás állt előtte. Vissza kellett érnie Ebelweg professzor esti előadására. Holnap reggel konferenciavitával zárul az esemény, majd ezt követően hazautaznak. Még ma meg kellett találnia Bonvard sírját, méghozzá sebesen. Irány a pályaudvar.
A visszaút rémes volt. A hőség percről-percre egyre elviselhetetlenebb, a derékfájásához tompa fejfájás is társult. A nap szörnyen égetett, ráadásul nem hozta magával napszemüvegét sem. Egyszer megszédült, kerítéshez támaszkodott míg el nem múlt. Mélyeket lélegzett, de mintha nem lett volna körülötte levegő, csupán hőség, tehetetlen massza formájában. Kis idő elteltével jobban kezdte érezni magát. Egy sirály szállt le elé, s bámult rá tehetetlenül, majd meglátta a madár a tengert, s tovább repült.
Végre egy üzlet, Coca-Cola felirattal a bejárat fölött. A vásárolt dobozos kólát nehezen nyitotta ki, de végül sikerült meginnia. Néhány pillanatig üresnek és boldognak érezte magát.
A pályaudvar már a közelben volt. Les départs: a helyi vonat tizenöt percen belül indult. Tíz perc az út oda. Kramer aggódva pillantott az órájára, még sikerülhet, este már Párizsban lesz. A peronról lehetett látni a pálmás tengerpartot. Hangoskodó gyerekek úszkáltak, miközben egy vízimadár a tisztes távolból figyelte őket. A szemközti peronon egy nő arab újságot olvasott, az írásjelek rendszertelenül kapaszkodtak egymásba.
A vonat megérkezett. Kramer azonnal felszállt, és úgy haladt előre, mintha a vonat csak az övé lett volna. A szerelvény teljesen üres volt, a beszűrődő fény bizalomkeltően nyújtózott el az üléseken, s még a klíma is ment.
A kalauz magas és vékony volt, barátságosan köszönt.
Kramer mosolyogva felnézett rá. – Un billet pour Ville Bleue, aller et retour, s’il vous plaît. –
A kalauz aggódva nézet vissza, miközben a fejét csóválta. – Ville Bleue? Mais ce train ne s’arrête pas á Ville Bleue. –
– Pardon? –
– C’est le train rapide pour Paris. Pas le train régional. –
Párizs? Párizsba? Kramert úgy érte a hír, mint akit áramütés ért. A rossz vonatra szállt fel!
És most? A következő állomásról vissza Ouryba? Lehetetlen, hiszen akkor egy órát kellene várnia a következő vonatra, s erre már nem maradt ideje. A vészféket pillantotta meg, miközben ezen elmélkedett: az a kis doboz a piros fogantyúval, egyszerűen meg kell csak húzni… Nem, ezt nem lehet. Felnézett a kalauzra, s tudta, hogy nem meri megtenni.
Néhány épület húzott el mellette: egy pályaudvar, egy helységtábla Ville Bl…, majd házak, egy kis templom, s egyszer csak elfogytak a házak, csak pálmák és a tenger volt látható.
Hirtelen Kramer mindet elborító fáradtságot érzett. Vége. Bonvard újra győzött. Kramer azon elmélkedett, hogy ment el mellette az élet: a két könyve, amelyeket senki sem olvasott, a feleslegesen eltöltött idő a szemináriumokon. Mások eközben villákban laktak, remekműveket írtak. és a világ rajongott értük. Most tudatosult benne: sosem lesz az élet napos oldalán. Kutyapiszok a parton, hőség, hátfájdalmak – ezek alkották az ő világát. Az élet szépségei mások számára maradnak fenntartva, s nem neki. Nem volt kiút.
A kalauz zavartan vakarta a fejét, kérnie kellett a jegyet, de végül megfordult és továbbállott. Óvatosan, kis léptékben osont el az ellenőr, mintha attól tartana, hogy valamit fellök vagy kiborít. A szituációra még nem akadt precedens. Arról semmit nem tanítottak, hogy sírva fakadt utasokkal hogyan kell bánni. A kalauz csendben húzta be maga mögött a fülke ajtaját.
A nap szúrós gomolyaggá változott; Kramer behunyta szemét. Egy kis idő elteltével abba tudta hagyni a zokogást. Alatta robogtak a vonat kerekei, hallani lehetett a vonatsíp szomorú hangját. A táj pompázott, a tenger pedig csillogott.
Fordította: Tóth Attila
Illusztráció: könyvborító fh.
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
Nicolas Bouvier: Világunk járása (részlet) →
