Toót-Holló Tamás: Műhelytanulmány a »Dunaisten hamuban sült csodája« című műmese születéstörténetéről (III/1)
*
Ez a publikáció egy három részben megjelentetni tervezett anyag első része. Ez az elsőként közreadott rész egy műhelytanulmány, ami azt mutatja be, hogy az Aranyhajú hármasok, a Boldogasszony keresztlánya és a Dunaisten keresztfia című, liturgikus drámákból álló trilógiám harmadik darabja miért tér el részben a trilógia első két részétől, amelyek homogén eredetűek. Míg az Aranyhajú hármasok az ATU 707-es, a Boldogasszony keresztlánya pedig az ATU 710-es számmal tipizált népmesénk alapján született, addig a Dunaisten keresztfia deklaráltan is heterogén eredettel bír: a Dunaisten keresztfia című dévai csángó népmese képezi ugyan az alapját, de a motívumstruktúrájába beleszövődik a Virág Péter című magyar népmese, valamint a dozmati regösének is. Ez a műhelytanulmány magyarázatot ad arra, hogy miért volt szükség egyáltalán erre a heterogenitásra – s hogy miért kellett megszületnie a Dunaisten hamuban sült csodája című, a Dunaisten keresztfia című liturgikus dráma alapjául szolgáló műmesének.
A publikációsorozat második darabja ennek a heterogén eredettel bíró műmesének, a Dunaisten hamuban sült csodája című szövegnek a megjelentetése. A publikációssorozat harmadik darabja a Dunaisten keresztfia című dráma első felvonásának mustrája.
+++
1. Fügefa levele, gyógyíts meg. Van az úgy, hogy pontosan tudni lehet, hová kell eljutni. Hiszen Dunaisten keresztfiához kell eljutni. S van az úgy, hogy sok út kínálkozhat, hogy eljussunk oda, ahová készülünk. Aztán a lehetséges kitérők száma mégis megfogyatkozik, s megmutatja magát, hogy az úton kikre számíthatunk a cél felé tartva. Eldől, hogy az árok szélén kiütköző virág szirmából Virág Péternek igenis meg kell foganni. Eldől, hogy Csodafiúszarvas[1] istenbéke-ajánlatára István királynak vagy a követőinek egyszer még meg kell felelni. Eldől, hogy a mélypont ünnepélyét meg kell tartani: a királylányt és táltosgyermekét rejtő hordónak a Duna medréhez egyszer hozzá kell koccanni. A sárkányoktól pedig minden rablott jószágot vissza kell szerezni. Jézus hamuban sült pogácsát pedig a magyar királyi udvarban is fel kell szolgálni. Ha megvert az Úristen, annak pedig már nem kell fájni, hisz fügefa levelének kell már minket gyógyítani. S ha már fügefa levele az, ami meggyógyíthat, a régi volt szeretőnk az, aki minket a csókjával újra megtalálhat.[2]
Ezzel aztán eldől az is, hogy a dozmati regösénekbe rejtett ősrégi kérdésre még ma is választ lehet adni. Ahogy István királynak, úgy nekünk is. S nemhogy lehet, kell is. Ennek a párbeszédnek a lezárása ugyanis a jövőnk záloga.
Mert a regölés eltűnése – és vele együtt: a regölésben ránk hagyományozott összes eldöntendő és egyben sordöntő kérdés elfelejtése – pontosan addig a beolvasztásig vezetne, ami ellen a magyar szuverenitás védelmében még mindig, sőt, egyre határozottabban szót kell emelni. Ahogy Kovács István, a legendás Kilencek egyik kiváló költője is megtette már a maga döbbenetes erejű versében, amelyet éppen a regölés védelmében kiállva indított el, s aztán juttatott el addig érzésig, amelyben a hitünket, a jövőnket és a múltunkat egyszerre félti a beolvasztásunkra törő idegen akaratoktól.
„Előbb a regölést / aztán a regét // Előbb a földet / aztán az otthont // Előbb az iskolát /aztán a nyelvet // Elébb a fejfát / aztán a hitet // Előbb a jövőt / aztán a múltat // és / mindezt / egyszerre: / jelen időben”[3] – írta Beolvasztás című költeményében Kovács István.
Azt a meggyőződésemet, hogy a dozmati regösénekben[4] felvetett ősi kérdés megválaszolatlanságába nem szabad beletörődni, már Czakó Gábor egy ihletett és gondolatgazdag írása is megerősítette bennem, hiszen az ő révülő révészei nyomán már eddig sem volt haszontalan mélyen magunkba szállni, s a csodafiúszarvas szavát meghallani. Ehhez csatlakozhat hát az eltökéltség, amelyet Kovács István verse is képvisel: hogy ne adjuk a regölést, mert akkor elveszítjük magát a regét is. S ezzel együtt a földet, az otthont, az iskolát, a nyelvet, a fejfát, a hitet, aztán pedig a jövőt és a múltat.
De jött aztán újabb, nem várt impulzus is. Egy neves keresztény szellemi örökséget őrző és megújítani akaró plébános atya levele, aki meghallotta az aranyhajú gyermekek szavát. Akivel aztán magunk közt szólva szó szót követett, s a valaha volt istenbéke-ajánlataink rendszere egy új, lehetséges mintázatba is beilleszkedett. Hogy ezzel aztán annak is a végére lehessen járni, hogy ha tudjuk, ki is Dunaisten keresztfia, akkor Dunaistenben magában mégis kit lehet tisztelni.
Ezeket az impulzusokat foglalom akkor hát össze ebben a műhelytanulmányban. Magyarázatul arra, hogy a két liturgikus drámám (Aranyhajú hármasok, Boldogasszony keresztlánya) alkotta sorozat lezárásához miért nem volt elég pusztán a Dunaisten keresztfia című dévai csángó népmese dramatizálását alapul venni, s miért kellett azt a népmesét egy szerkezeti kontaminációnak alávetni, s a dozmati regösénekre megadandó variáció szolgálatába állítani.
2. Ó, ha Magyarországba jöttél volna világra. Akkor hadd jöjjenek először a tények. Tény az, hogy már többször, több interjúban is bejelentettem, hogy az Aranyhajú hármasok és a Boldogasszony keresztlánya című darabjaim után a Dunaisten keresztfia című darab lesz a liturgikus trilógiámat lezáró tétel. Ami nem lesz más, mint a magyar ősvallás és a korai magyar kereszténység közötti békülékeny szellemi érintkezések, kölcsönös istenbéke-ajánlatok rendszerét feltáró szellemi régészet egyfajta csúcspontja és szintézise. Mert ha van Dunaisten keresztfia, akkor kell lennie Dunaistennek magának is – akkor is, ha róla a dévai csángómagyar népmesében egyetlen részletesebben kifejtett gondolatmenet sem jelenik meg. De nem is kell pontosan szavakba kell foglalni, hogy ki ő, hiszen a cselekményből az ő kiléte így is szépen és félreérthetetlenül kitűnik. Vegyük hát szemügyre ezt a tüneményt tüzetesebben is.
A Dunaisten keresztfia című mesében „honnan, honnét nem” a királylány elé hengeredik „egy gyönyörű szőlőszem”. Megáll mellette a királylány, elkezdi nézegetni. S amint nézegeti, az a szőlőszem nő és növekedik, feje, dereka, keze és lába kezd lenni. Lesz is mindene annak a szőlőszemnek, s így a végére egy „ügyibe való, szép fiúcskává” fejlődik. A királylány apja azonban éktelen haragra gerjed „az ártatlan gyermek iránt”, mert „álmában egy ősz öreg ember megjelent volt neki, s azt mondta, élete és szerencséje csak addig tart, míg egy nem születve lett gyermek kerül a házhoz”.
A király ekkor életét és hatalmát féltve szörnyű cselekedetre ragadtatta magát: „csináltatott egy nagy vasabroncsos hordót, abba tétetett egy csomó élelmiszert, azután befenekeltette a lányt is a kisfiúval együtt, bévitette a Duna kellős közepébe, s ott eleresztette, hogy ússzék le azon.”
„Bezzeg megbánta ezt a másik percben! De már késő volt” – áll a mesében. De a hordó útja innentől fogva meg nem áll. A királylány táltosgyereke azt kéri: szóljon neki az anyja, ha a hordó súrolja a víz fenekét, mert ő akkor a hordót szétrúgja. Ez meg is történik: a Duna partján kiszállnak, s az erdőben egy kalyibába beveszik magukat. Ott talál rá a királylányra és a táltosgyerekre Jézus és Szent Péter, akiket a királylány szívesen megvendégelne, de csak egy korpa pogácsája van, ami ott sül odakünn a hamuban. Mikor ezt pironkodva megvallja, Jézus azt mondja: hozza csak be, esznek ők abból is. Ahogy az a pogácsa Jézus elé kerül, isteni csodaként olyan szép pogácsa lesz belőle, hogy „a legfájinabb montlisztből” sem lehetett volna olyat sütni, „és azután nemhogy fogyott volna, hanem mindenkor akkorával lett nagyobb, amekkorát épp levágtak belőle.”
Aztán Jézus evés után megkérdezi, hogy mégis, hogyan hívják hát a legénykét. A királylány azt mondja, hogy nincs ő még megkeresztelve, mert a világra jöttétől kezdve nem jutottak emberek közé.
„Nohát kereszteljük meg, leszek én a keresztapja. S minthogy élete első napjait a Dunán töltötte, nevezzük Dunaisten keresztfiának” – mondta erre Jézus, s miután a keresztszülőséget magára vállalta, keresztapai ajándékul egy kardot és puskát adott a fiúnak, majd továbbment Péterrel együtt.
Nos, Dunaistenről ugyan itt egy szó sem esik, de közben mégis minden világossá válik: ha Jézus a mese fikciója szerint éppen azt követően nevezi a „legénykét” Dunaisten keresztfiának, hogy megkeresztelte, ezzel saját magát minden magyarázat nélkül ugyan, de mégis ezzel a bizonyos Dunaistennel azonosítja. Ami azt jelenti, hogy ő a népi hiedelem szerint a Duna mellett, a magyarok között is megfordul, s amikor így tesz, magára – a helyiekkel mintegy rokonságot vállalva – Dunaistenként is hivatkozik.
Evidens volt számomra – ahogy most is az –, hogy ez a dévai csángó magyar népmese megkerülhetetlen fontosságú, s az ennek dramatizálása folytán megszülető alkotás méltán kerülhet a liturgikus drámáim alkotta trilógiában a záró pozíció szintézisteremtő helyére.
Csak az nem volt evidens számomra, hogy mit kezdjek a mesében foglalt próbatételes kalandok sorozatával, hiszen azok a cselekményelemek egyrészt nem úgy alakultak, hogy Jézus magyar alakmása, a Dunaisten néven nevezése mellé illő szakrális fordulatokkal szolgáljanak, másrészt sokszor a Szűz Mária keresztlánya című mesetípusunk keresztfiúra kifutó elágazásának olyan motívumismétlései, amelyeket korábban, a Boldogasszony keresztlánya című liturgikus drámámban részben már feldolgoztam.
3. Magyarok Krisztusa. Adva van tehát egy mese, amelynek ősmagja, Dunaisten és Dunaisten keresztfia megszemélyesítése rendkívül értékes számomra, hiszen ez a mozzanat az istenbéke-ajánlatok általam folyamatosan elemzett, irodalmi művek tárgyává tett rendszerének elidegeníthetetlen része. Érthető ez az elkötelezettségem a történet iránt, hiszen az utóbbi évtizedben írott dolgaimmal szinte mindvégig erről a népi vallásosságunkban mindig is jelen lévő szinkretikus szakralitásról tudtam szólni. A liturgikus drámatrilógiám első része, az Aranyhajú hármasok például egy olyan istenbéke-ajánlatot foglal magában, amit a táltoshitű világ naphéroszait tisztelő őseink fogalmaztak meg Krisztus híveinek. A második darab, a Boldogasszony keresztlánya pedig ennek az istenbéke-ajánlatnak a tudatos viszonzását mutatja be: a már kereszténnyé vált magyarság egyik ősi tanúságtételét felidézve. Mert ahogy a dozmati regösénekben a táltoshitű magyarok képviseletében a csodafiúszarvas békét ajánlott Szent István királynak, s ahogy az Aranyhajú hármasokban az aranyhajú hármasok védelmében kiálló Igazmondó Juhászról bizonyosodott be, hogy ő a magyarok Krisztusa, úgy a Boldogasszony keresztlánya című darabban Szűz Mária, Jézus anyja, a Magyarok Boldogasszonya ajánl ugyanebben a szellemben békét a táltoshit naphéroszi jelével, az aranyhajjal megjelölt keresztlányának.
Az istenbéke-ajánlatoknak ez a rendszere egészül ki nyilvánvaló módon azzal, hogy a Dunaisten keresztfia című mesében Jézus egy „nem születve lett”, vagyis szőlőszemből ember formájúvá fejlődött magyar táltosgyermek keresztszülőségét vállalja, s a keresztelés aktusa közben magát a Duna mentén járva ráadásul egy magyar szerepszemélyiséggel is felruházza.
Hamar meggyőződtem hát arról, hogy ez a Magyarok Krisztusát színre léptető történet teljességgel az enyém, s ezt kell úgy kimunkálnom, hogy a liturgikus drámáim trilógiáját ezzel lehessen méltó módon lezárni. Akkor is, ha a cselekményelemeibe talán érdemes beavatkoznom – a magyar mesemondók egyik jól ismert megoldását, a szerkezeti kontaminációt alkalmaznom. Ez nem más, mint amikor az egyik népmesetípus történetmenete áthajlik egy másik népmesetípus történetmenetébe – de úgy, hogy ez az áthajlás a lehető legtermészetesebb hatást kelti, s ha valaki nem népmesekutató, azt sem veszi észre, hogy itt más és más mesetípusok egymásba csúszása figyelhető meg.
4. Szőlőszemből virágszirom. Ha arra kell választ adnom, hogy a szerkezeti kontaminációban gondolkodva miért éppen a Virág Péter című magyar népmesét választottam ki arra, hogy a cselekményszálait átkössem a Dunaisten keresztfia című mesébe, megint erősen adja magát a válasz. Virág Péter meséjét évtizedek óta úgy tartom számon, hogy ez az a mese, amelyben mindenestül benne élek, mert saját személyiségemmel, ha csak gyarló módon is, de lényegében az ő naphéroszi minőségének paradigmájába helyezkedem, s az ő sorsát pedig mindig a magam sorsához mérem. Nyilván nem véletlen, hogy róla már előadásokat is tartottam: s virágsziromból megfogant, „nem születve lett” táltosgyermek próbatételeiben pedig olyan tanításokat is azonosítottam,[5] amelyek a férfi, a nő és a táltos útjáról szóló titkos tudásokat osztanak meg velünk. Mélységesen ismerem azt a mintázatot tehát, amit Virág Péter sorsa kirajzol: s mind szimbolikájában, mind szakralitásában már régen eljegyeztem magam ezzel a napos-holdas történettel. Az, hogy egy árok szélén, vagyis a mélységes sötétség előtárulásának határán gyökerezik Virág Péter létezése, csakúgy fontos a számomra, mint az, hogy egy virág szirmából fogan meg, hiszen ezzel – a világ világaként és a virág virágaként egyszerre[6] – eredendően is a Nap fényének követője és hordozója. Ez a fényes-árnyas, napos-holdas kettősség ugyanaz a jin és a jang kozmikus dimenzióit magában foglaló világteljesség, mint amit a sárga lábú fekete holló[7] – számomra szintén önazonos – alakja jelent a számomra. Messze ez a legtragikusabb magyar népmesénk a szememben, s ő az a naphéroszunk, akinek a története a leginkább felkavaró reménytelenségbe fordul át a végén. Ahogy ő a kezét a lábához szorítva magát a mese végén az árkok mélyének sötétségébe veti, pontosan ugyanazt a sorsvállalást teljesíti, mint ami Kőműves Kelemen egy szem fiának is kijut a népballada egyik variánsában,[8] amelyikben az elárvult gyermek addig-addig szólítgatja hiába az anyját, aki a vár falába, magas kövek közé van berakva, mígnem „szíve meghasada, a föld is alatta, / az ő kicsiny fia oda beléhala”.
Ezek azok a naphéroszi küldetések, amelyek arról a tényleg kegyetlen kihívásról szólnak, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.
Egy történet igazsága annál erősebb, minél kevésbé szépítenek rajta: Virág Péter igazsága is azért ilyen delejes erejű, mert megdöbbentően leplezetlen benne a tragikus elem. Ott van benne a csodatévő erejű táltosgyerek minden áldozatos csodatétele: a sárkányoktól elragadott lánytestvéreinek visszaszerzése, a sárkányok által megölt fiútestvéreinek feltámasztása, s közben ott van benne a saját családjából rendre kiütköző, vigasztalan magánya. Annak dermesztő felismerése, hogy ő csak tejtestvér tud lenni ott, ahol a saját testvérei egyben vértestvérek is, s hogy ezért bármit tehet is, ő a hús és a vér valóságán mindig kívül marad. Hiába ő az, aki mindent megment a romlástól, a szolgálatai ellenére sem marad ő más, mint egy lenyűgöző hatású, de zavarba ejtő idegen. Annál pedig kevés elborzasztóbb jelenet van a magyar folklórban, mint amikor a mélybe vezető ugrása előtt Virág Pétert a saját anyja sem tartóztatja, s amikor az árkok sötétségébe vezető halálugrás után az anyja hazatér, a Virág Péter által újra egybeterelt, hol a sárkányoktól, hol a haláltól visszaszerzett testvérei nélküle is gondtalanul esznek, isznak és mulatnak. Szinte megkönnyebbülve véve tudomásul, hogy ettől a velük rokon, fura idegentől megszabadulva boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.
Tudtam, így tehát mindig is tudtam, hogy Virág Péterrel nekem egyszer még dolgom lesz, ahogy a sárkányokból lett sógorai is tudják, amikor a buzogányukat feléjük visszahajítják, hogy ez a kihívó most már biztosan Virág Péter lesz.
Tudtam, hogy ezt a kihívást egyszer nekem is el kell fogadnom, s erről szintén nyilatkoztam már többször is. De valahogy úgy gondoltam, hogy előbb lezárom az ősi magyar istenbéke-ajánlatok rendszerét kibontó, a magyarság sorsának szentelt drámatrilógiámat, s ha ez megvan, akkor a magam sorsfeladatai előtt is tisztelgek majd egy sort, amikor Virág Péter drámáját is kibontom. Hogy előbb elvégzem azt a munkát, amely a magyarság kollektív tudattalanjában bujkáló transzgenerációs traumákat felfedi és egyben kezeli is, s majd csak utána mélyedek bele a saját tudattalanomban bujkáló sorsmintázatokba.
Amint azonban rájöttem, hogy a Dunaisten keresztfia című mesét egy szerkezeti kontaminációnak kell alávetnem, máris adta magát a gondolat, hogy hadd legyen akkor az ide máshonnan megidézendő történet éppen Virág Péter története: már csak azért is, mert abban aztán bőségesen jelen van az a bonyolult szimbolika és mélységes szakralitás, amely a Dunaisten keresztfiát színre léptető drámához illik. Megnéztem a motívumokat, s a két mese szövését összeszálazhatónak ítéltem, majd ezt a műveletet végre is hajtottam: a szőlőszemből virágszirom lett, s így az egyik táltosgyermek a másik táltosgyermekkel személyiségfúzióra lépett. S nagyjából itt tartottam a dráma koncepciójának megalkotásával, amikor egy újabb nagyon erős impulzus ért. Egy újabb, szintén nagyon erősen a sajátomnak érzett motívumszál megint rám talált, s egy meglepő szellemi diskurzus részeként, számomra is meglepő drámai erővel bukkan elő.
5. Csodafiúszarvas feláll az oltáron. Ez a motívumszál a dozmati regösének megidézése volt. A magyar regösénekekben szerepet kapó csodafiúszarvas már régi, meghitt ismerősöm, a dozmati regösénekben István királlyal kezdeményezett párbeszéde pedig már régi hivatkozási alapom. Az általam olyannyira gyakran használt kifejezést, az istenbéke-ajánlat fogalmát is egy olyan elemzés alapján szoktam szóba hozni, amelyet éppen ezt a regöséneket méltatva adott elő Czakó Gábor az egyik nyelvrégészeti és mitológiai esszéjében.[9] Megjegyezve: ebben a különleges jelentőségű, a Szent István és a régi hit hívei közti ellentétet híven megjelenítő folklóremlékünkben a csodafiúszarvas nyilván azonos a Hunor és Magor csodaszarvasával, aki pedig azonos Szent Lászlónak a Salamon király ellen vívott mogyoródi csata után látott, agancsán gyertyákat viselő csodaállatával.
A neves katolikus gondolkodó, Czakó Gábor elemzése annyira lényeges megállapításokat tesz, hogy érdemes hosszabban is idéznem – különös tekintettel arra, hogy a dozmati regösénekben foglalt párbeszéd-kísérlet a Dunaisten keresztfia című drámám egyik kulcsmotívumaként fog megjelenni. Nem függetlenül attól sem továbbá, hogy ugyanez a csodafiúszarvas és István király között kibontakozó párbeszédkísérlet váratlanul egy olyan eszmecserében is előjött, amit egy plébános atyával folytattam a magyar ősvallás és a magyar keresztény hit kapcsolatáról, s ami végül a Dunaisten keresztfia kompozíciójára nézve is alapvető kihatással bírt.
Czakó Gábor elemzése a regösénekben megszólaló Regös és az általa megjelenített Csodafiúszarvas közti lélektani azonosulás rögzítésével indul, s annak megállapításával folytatódik, hogy a király itt bizony az üldöző pozíciójában jelenik meg – őt, a csodafiúszarvast üldözve, akár egy „vadlövő vadat”. A történet és a történtek misztikus jellegét Czakó ugyanakkor rögtön hangsúlyozza: kiemeli, hogy ezen a földi síkon zajló hajszában úgy vagyunk a földön, hogy ezzel a földdel itt az ég is rögtön összeér. S hiába földi a történet, „de nem akárkik között játszódik” – teszi hozzá Czakó Gábor, utalva a regös és a csodafiúszarvas közös monológjában megfogalmazott üzenetre.
„Hanem én is vagyok / Az Atyaistentől / Hozzád követ” – mondja a Csodafiúszarvas, s ezzel Czakó szerint elismeri, „hogy a szent király is az ég embere; mindketten azok, mégpedig a közös Atyaistené, aki Úr a Nap, a Hold és a csillagok fölött”.
„Az Atyaisten mindenki Atyja és Istene kell legyen. Több Atya és több Isten ugyanis elvileg sem lehetséges. Tehát a követutasítás annak a kinyilvánítása, hogy én, a révülő, a regében járó regös ugyanannak az Úrnak a dolgában járok, mint te, szent király (…) Az is teológián túli, vagyis misztikus tapasztalás, amelynek nem lehet más közös eredménye, mint az, hogy ha nincsen két Atyaisten, nincsen két Valóság sem, Egy-ségre kell jutni. A révülő regös tehát istenbékét ajánl a szent királynak. Hogy miként, nem tudjuk, a rege itt megszakad” – jegyzi meg Czakó Gábor.
Ma már tudom, hogy a Dunaisten keresztfia című drámám kompozíciójának sorsát Czakónak ez a fájdalmas megállapítása is nagyban befolyásolta: nevezetesen annak keserű felhánytorgatása, hogy sajnos nem tudhatjuk, hogy hogyan hangozhatott volna a regösének fikciója szerint a királyi válasz csodafiúszarvas követutasításának megvallására.
Annyi viszont biztos, hogy ez a hiányérzet nemcsak bennem, s nemcsak Czakó Gáborban élt, hanem a magyar költészet egy olyan óriásában is, mint Nagy László, aki a Csodafiú-szarvas[10] című versében egy monumentális látomást formáz meg annak a hiánynak a nyomán, ami a magyarságban azóta is sajog. Egy csodálatos költeményben fejezve ki a csodafiúszarvas földi küldetések lezáratlanságát – akinek a léte hiábavaló létezés addig, amíg számára „deresen, havason” csakis úgy jön el a karácsony, hogy ő ugyan „föláll az oltáron”, miközben „szép agancsa gyúlva gyullad”, s van is rajta éppen „gyertya tizenhárom”, de ez a kiállása a templom magányában egyre csak visszhangtalan marad.
Csodafiúszarvas tehát e vers víziója szerint is úgy áll néma jelként az oltárainkon, hogy vele szóba a templomban senki nem elegyedik. Agancsa égi fényeket villogtat felénk, de nincs, aki szólna hozzá – ha már a dozmati regösének tanúsága szerint az ő követutasításának megvallására István királynak sem akadt még érdemi szava.
S úgyszintén a regösök képviselte örökség feldolgozatlanságának tudása munkált Sík Sándorban is, aki a maga híres Regös énekében[11] piarista tartományfőnökként is kész volt az ősi magyar regösök nézőpontját a magáénak kiválasztani – miután ráébredt arra, hogy a magyarság számára még ma is jótétemény lehet, ha a regösökben az „új maga” mellett a „régi magát” is megleli, mert csakis ezzel a felismeréssel érhetünk el odáig, hogy a régi fájás „ma ne fájjon”. S miután tudatosította magában azt is, hogy a magyarságnak még ma is szüksége van a megfelelő rítusokra ahhoz, hogy a lelkünkben ne maradjon ott egy „síró rejtek”.
A dozmati regösénekben a csodafiúszarvas és Szent István király között félbeszakadt párbeszéd így tehát a magyar kultúrhistória egyik legnagyobb talánya, de ha talány, s máig megoldatlan talány, akkor egyszer még megoldást kell majd rá találni – szoktam gondolni, s ezt a gondolatomat nemcsak elgondoltam, hanem ki is fejtettem már.[12]
De akkor még nem gondoltam arra, hogy ennek a talánynak az egyik lehetséges művészi megfejtése rám vár. Mert akkor még ott tartottam csupán, hogy a Dunaisten keresztfia című mese nem önmagában, hanem egy szerkezeti kontaminációnak alávetve, egy másik mesével fúzióra bocsátva válik az általam elvégzendő dramatizáció alapjává. S akkor még csak azt tudtam, hogy ez a másik mese Virág Péter meséje lesz.
Nagyjából ez volt az az időszak, amikor a Kossuth Rádió Rádiószínháza az Aranyhajú hármasok című liturgikus drámám alapján készült nyolcrészes rádiójáték-sorozatomat leadta.[13] És ekkor kaptam egy meglepő szellemi izgalmakat ígérő első levelet a plébános atyától.[14]
6. Sofár búgása, müezzin éneke, harangok zúgása, táltosdob dobbanása. A plébános atya első levele rögtön annak kinyilvánításával indult, hogy „sok gondolatot ébresztett benne” a rádióközvetítés, s ezek odáig juttatták, hogy szeretné „meghonosítani ezt a szellemiséget” a szolgálati helyén. És itt rögtön meg is nevezte azt a rendkívül rangos, szellemi kisugárzását tekintve emblematikus helyet, ahol ő a szolgálatát teljesíti.
Kellemes meglepetést jelentett számomra ez a kedves levél, amelyre azonnal választ adtam, a magyar népi vallásosságban rejtve rejtező istenbéke-ajánlatok jegyében fejezve ki a nyitottságomat a közös gondolkodásra.
A plébános atya a következő levelében már a szolgálati helyén számára adva lévő szellemi kihívásokat is taglalta: egyfelől elismerte, hogy az állam segítségének köszönhetően az a hely, ahol ő szolgál, impozáns módon megújult, másfelől viszont szóvá tette, hogy „a felújítás során a spirituális aspektus nem került felszínre”. Mint írta: ezt a hiátust szeretné bepótolni egy új fejlesztéssel, amelynek köszönhetően a vallási turizmus áramába is jobban be tudnák kapcsolni a szolgálati helyét. Hosszan ismertette azt a rendkívül megnyerő koncepcióját, amelyre azonban – tette hozzá – az egyházi jóváhagyást még nem sikerült elnyernie.
Ezzel együtt még egyszer megerősítette: ha felépülne az általa megálmodott „krisztocentrikus” installáció, az szerinte méltó környezetet teremtene az Aranyhajú hármasok bemutatásához. A plébános atya az általa tervezett installáció lényegét kifejtendő számos háttéranyagot is átküldött még nekem. Ezeket örömmel tanulmányoztam át, s hamarosan megint reagáltam.
De ahogy reagáltam, abban a levelemben hirtelen felszakadt bennem ez az eredendő hiányérzés, amelyről a dozmati regösének félbemaradt párbeszédének máig tartó visszhangtalanságáról szólva már számot adtam. Nemcsak a magam fájdalmaként, hanem Nagy László egyik legszebb versének fájdalmára is rezonálva. S a plébános atya dicséretére legyen mondva: mindezt ő teljes megértéssel fogadta.
Megírtam neki, hogy nagyra becsülöm benne, hogy volt olyan nyitott és tiszta szellem, hogy katolikus papként az aranyhajú gyermekek sorsában foglalt ősi magyar traumára, a táltoshitű magyarok vallásvesztésének első, máig felkavaró nemzeti sorstragédiájára is felfigyelt. S kifejeztem azt a szilárd meggyőződésemet, hogy épp a hozzá hasonló szellemeknek köszönhetően kerülhetünk közel ahhoz, hogy megszűnjön végre az a tarthatatlan állapot, hogy az egyik legcsodálatosabb szellemi régészeti emlékünk, a dozmati regösének istenbéke-ajánlata érdemi válasz nélkül marad.
Felidéztem neki, hogy Csodafiúszarvas ezt mondja Szent Istvánnak, a katolikus hit magyarországi őrének és letéteményesének:
Ne siess, ne siess,
Uram, Szent István király,
Az én halálomra!
Én sem vagyok
Vadlövő vadad,
Hanem én is vagyok
Az Atyaistentől
Hozzád követ.
S ezt a kontextust kibontva, a mai viszonyok között újraértelmezve azt is leírtam a plébános atyának, hogy erre szerintem egyetlen hiteles válasz van, ami viszont ezer év óta soha nem hangzott el. Hogy Szent István örökébe lépve a katolikus hit valamelyik őrének és letéteményesének erre azt kellene válaszolnia a liturgiának ezen a már kész nyelvén, az ősi magyar istenbéke-ajánlat már szépen kimunkált követutasításának logikáját követve:
Ne siess, ne siess,
Uram, Csodafiúszarvas,
A te halálodra!
Én sem vagyok
Vadlövő vadad,
Hanem én is vagyok
Az Atyaistentől
Hozzád követ.
Ennek az örök rendnek az időrendjében volna hát még mindig helye annak, hogy Szent István hitének képviseletében valaki válaszoljon, s így válaszoljon egy ünnepélyes liturgia során a csodafiúszarvasnak.[15] Akár úgy is, hogy a válasz elhangzását táltosdobok szava kísérje.
Mert ha Magyarországon vagyunk, s ha egy ikonikus jelentőségű vallási emlékhelyen – ahogy ezt ő is megtette – magunk köré akár még a Szentföld örökségét is megálmodhatjuk, akkor nálunk bizony helye lenne a sofár búgása, a müezzin éneke és a harangok zúgása mellett a táltosdob dobbanásának is. S egy Csodafiúszarvasnak adandó történelmi válasznak is.
Mert nekünk, magyaroknak is dolgunk van persze Lessing nyomán Szaladin szultán és Náthán, a zsidó bölcs párbeszédével[16] – reagáltam egyetértően az ő installációs tervét meghatározó egyik vezérmotívumra –, de legelőbb még sokkal inkább elvégezetlen dolgunk van Csodafiúszarvas és István király befejezetlen párbeszédével. A dozmati regösének szellemi régészeti leletének teljes feltárásával, s aztán a feltárt kincs dicső kiállításával.
Kifejeztem azt a reményemet, hogy ha az általa elképzelt krisztocentrikus installációnak a szellemi kontextusa valóban olyan lenne, hogy abban Dozmat örökségét feldolgozva a Czakó Gábor által elvégzett szellemi régészeti munka tanulságait is levonhatnánk, akkor ott már valóban helye lenne az aranyhajú hármasok visszatérését méltányoló hívásnak és elhivatottságnak is. Hiszen ahogy Csodafiúszarvas a magyar megmaradás prófétája, úgy az aranyhajú hármasok a magyar megmaradás örök, rejtve rejtőzködő, de titkon mindig felfénylő tanúságtételei.
Azzal érveltem, hogy a magyarságnak szerintem egyforma tiszteletben kell tartania az Ősök csillagvallási örökségét, de az Utódok keresztény évszázadainak szintén a nemzetet megtartó erejét. Ha így teszünk, azzal ugyanis a legcsekélyebb mértékben sem vonjuk kétségbe Szent István örökségét, hiszen a rómaiak sem árulják el például Romulus és Remus tiszteletével Jézus Krisztust, hanem csak a kizökkent magyar időt toljuk helyre.
Az idő helyretolását pedig – ismételtem meg – hitem szerint a dozmati regösénekben foglalt követutasítás kölcsönös elismerésével kell kezdeni, ami a maga nemében páratlan szakrális kapcsolatfelvétel lenne, hiszen ebben a magyar népi vallásosság egy ősi szövegemléke és Szent István keresztény államalapításának máig élő konzervatív világrendje léphetne egymással dialógusviszonyba.
Azzal a szellemi elfogulatlansággal, amellyel az Igen katolikus folyóiratot alapító és szerkesztő – tehát keresztény hitében megingathatatlan – Czakó Gábor viseltetett a dozmati regösénekkel szemben, felismerve azt, hogy a csodafiúszarvassal azonosuló regös a maga nyitottságát mennyire kétségek nélkül fejezi ki, amikor saját magát, már a keresztény szóhasználatot követve, szintén az „Atyaisten” követeként határozza meg – ahogy más regösök pedig, ugyanezzel a nyitottsággal, „Krisztus Urunk” küldötteiként határozzák meg magukat.[17] Czakó Gábor tehát nem valamiféle pogány virtus jelét látta ebben a párbeszédet kezdeményező kiállásban, hanem ezzel is csak a népi vallásosság őrizte szakrális magyar örökség élő és eleven jeladásába avatott be minket, számunkra is vonzóvá téve a lehetőséget, hogy a regösénekben megszólaló regös, s vele együtt csodafiúszarvas spirituális nézőpontjával legalább részlegesen azonosuljunk, s vele együtt a fohászunkkal István király felé forduljunk, s a lelki üdvösséget elérni kívánó válaszra még akár ezer év után is szakadatlan várjunk.
Arról, hogy a csodafiúszarvas keresztény kontextust sugalló szóhasználata mennyire magától értetődően társítható az ő szerepének más, szintén keresztény szellemiségű értelmezésével, már a Szent István körüli népi hagyományokat kutató Magyar Zoltán is írt – hívtam fel a figyelmet, utalva arra, hogy bár a regösénekekben feltűnő csodaszarvas szerepeltetése Magyar Zoltán szerint is még a pogány kori hagyományvilág része, de meglátása szerint már Eustachius legendája vagy a váci szarvasjelenés csodája is azt jelzi, hogy ez a hagyománykör az idők folyamán erős keresztény színezetet kapott.
„A szarvas, amely az új hazába vezette a magyarságot, ezekben a szövegekben már a lelki üdvösséghez vivő útra irányítja a kiválasztottakat. Sőt maga a szarvas sem akárki, hanem Isten követe, egy angyal” – írta Magyar Zoltán, aki ennek alátámasztására joggal hivatkozik a Szent Istvánnal párbeszédbe bocsátkozó dozmati regösének vámoscsaládi változatára, melyben az égő szövétnekkel ékes szarvas szintén arra kéri István királyt, hogy ne bántsa, mert ő valójában nem is szarvas, hanem Szent Mihály angyal.[18]
A plébános atya hosszúra nyúló szünet után válaszolt csak, s válaszában beavatott abba, hogy milyen nehézségekbe ütközik jelenlegi elképzeléseinek elfogadtatása – amely elképzeléseknek amúgy csak mellékszála, bár igen fontos mellékszála az Aranyhajú hármasok szellemiségének képviselete, s a darab tervezett bemutatása. Válaszomban megértést tanúsítottam, amire ő válaszul köszönetet mondott a megértésemért, s aztán megosztotta velem egy friss olvasmányélményét: Ipolyi Arnold püspök a magyar ősvallásról szóló írását, jelezve: azt megismerve, ha lehet, még inkább azt vallja, továbbra is, minden nehézség ellenére is lehet és szabad képviselni a közös ügyünket.
Ez a kapcsolat azóta is él, a plébános atyával továbbra is szemléletformálónak szánt gondolatokat osztunk meg egymással, de itt és most nem is ez a lényeges.
Hanem az, hogy ez a szellemi diskurzus az egyik fázisában engem láthatóan odáig juttatott, hogy számomra is meglepő módon felszakadjon belőlem egy lehetséges rítuscselekmény elképzelése, melyben Csodafiúszarvas mindezidáig visszhangtalan szavai hirtelen egy releváns rítusválaszt kaphatnának.
Mert ennek a lehetséges rítusválasznak a rögzítése hirtelen önálló életet kezdett élni bennem. Rájöttem arra: azzal, hogy leírtam egy választ, valójában ott folytattam a kizökkent idő helyretolását, ahol Czakó Gábor szerint is egy fájdalmas hiány tátongott a dozmati regösének körül a nemzeti emlékezet szellemi terében.
A révülő dozmati regös – s vele együtt Csodafiúszarvas – tehát istenbékét ajánlott a szent királynak. Hogy milyen fogadtatásban részesült ez az ajánlat, azt viszont „nem tudjuk, a rege itt megszakad” – írta le esszéjében Czakó Gábor.
Ahogy viszont ránéztem a plébános atyával folytatott – részemről hirtelen szenvedélyessé váló – levelezésben megírt, általam rögtönzött rítusválaszra, arra a felismerésre jutottam, hogy ez a potenciálisan megadható felelet művészi értelemben nagyon is késznek mutatkozik. Hiába csak egy felhevült rögtönzés eredménye, van annyira drámai a jellege, hogy akár a saját liturgikus drámámba is belefoglalható lenne.
S amikor idáig jutottam a gondolkozásban, hálát adtam a plébános atyának, hogy levelével megtalált, s a koncepciójában hozzám fordult. Mert bármi lesz is kettőnk kapcsolatának az eredménye, s akár valóra válik az általa felajánlott krisztocentrikus installáció és bemutató, akár nem, egyvalami már biztosan megszületett ennek a szellemi diskurzusnak a hatására – állapítottam meg. Annak elhatározása, hogy a Dunaisten keresztfia című népmesét – és az azzal szerkezeti kontaminációra bocsátott Virág Péter című népmesét – pontosan úgy kell összedolgoznom, hogy az így megszülető alakzatot a dozmati regösénekre megadandó mai válasszá tudjam fejleszteni. S hogy ebben a regös misztériumban helyet tudjak teremteni a Csodafiúszarvas és István király között zajló – a regösénekben csak hézagos formában fennmaradt – párbeszéd kiegészítésének. Szent István válaszának. S ezzel a végzetesen szétcsúszott magyar idők helyretolásának.
Ez a válasz természetesen nem helyettesíti Szent István király – s vele együtt a keresztény hit követői – a dozmati regösének hatályán kívül vagy belül maradó, nyilvánosan vagy ismeretlenül elhangzó, vagy akár el sem hangzó válaszát, de művészi értelemben mégis releváns megoldás lehet. Hiszen ez nem lenne más, mint egy megszakadt párbeszéd fiktív folytatása, a hallgatás falainak szimbolikus áttörése. S ezzel megteszem, ami tőlem telik. Minden más – nem művészi, hanem hitbéli indíttatású – válasz az olyan szabadon szárnyaló szellemek megfogalmazása lehet, mint a levelével hozzám forduló plébános atya. Akit csak biztatni tudok arra, hogy Isten tartsa meg azt a jó szokását, hogy hívő, keresztény emberként is az „egyházának határain” megállva folytasson minden elfogultságtól mentes, termékeny dialógust. Akár a Szentföldet megálmodva: a nagy világvallások szószólóival. Akár a kizökkent magyar időt helyretolva: a népi vallásosság szakrális örökségének velünk rituális párbeszédet kezdeményező alakjaival.
Hogy találkozzunk, mindig találkozzunk egymással Dozmat határában. Ahol mindig van, mindig lehet dolgunk egymással. Nem sietve senkinek a halálára. Csak érkezve Atyaisten követjárására. Elkerülve minden vadölő vadat. Megtalálva Csodafiúszarvast.
És ami valójában ugyanazt jelenti: meghallgatva a halottaink szellemét nekünk máig megőrző Szent Mihály angyalt.
6. A hallgatás falainak áttörése. Ez a műhelytanulmány a leginkább tehát arra hivatott, hogy valamilyen magyarázatot adjon arra, hogy a Dunaisten keresztfia című liturgikus drámám miért egy olyan műmese alapján születik meg végül, amelyet célzottan és célhoz kötötten erre a feladatra hoztam létre. A műmesének így egyedi címet (Dunaisten hamuban sült csodája) adtam, hogy ezzel is különválasszam ezt az alkotást az egyik részét alkotó egyik nagyon fontos népmesétől, a Dunaisten keresztfiától.
A mű keletkezéstörténetét, a benne egymásra találó elemek találkozásának szinte szükségszerű logikáját már előadtam. Most még azokról a megoldandó szerkezeti kérdésekről szeretnék néhány szót szólni, hogy mit miért kezeltem úgy a szerkezeti kontamináció során, ahogy tettem.
A Dunaisten hamuban sült csodája a Dunaisten keresztfia című dévai csángó népmese felütésével indul, de mielőtt a táltosgyermek megszületne, a királylány sorsába még hat másik gyerek születését is beleszövöm. Rájuk ugyanis azért van szükség, hogy a Virág Péter című népmese motívumszerkezetét alapul véve a majdan nem születve születő táltosgyermek előtt is ott állhasson majd feladatként a sárkányok elveszejtette hat tejtestvérének a megmenekítése. A hat gyermekhez apaként egy titokzatosan néha csak „régi szeretőnek” nevezett dali szép vitézt kötök – de ezzel valójában azt a régi, titkos kulturális kódunkat aktivizálom, amelyet használva a magyar népdalok a régi szerető alakjában a régi csillagvallási örökségünket emlegethetik. Elárulva, hogy „nincs édesebb a havasi dinnyénél, / nincs kedvesebb a régi szeretőnél, / mert a régi igazán tud szeretni, / másodikért de sokat kell szenvedni”.[19]
A maguknak asszonyt rabló, s aztán sógoraikat meggyilkoló sárkányok sorsa is beépül a műmesébe, hogy aztán eljöhessen az ideje a naphéroszi küldetésre termett legényke, Dunaisten majdani keresztfia csodás megszületésének. Itt – megint csak a Virág Péter című népmese diktálta motívumkényszer miatt – az ő születetlenül születő világra jötte máshogyan alakul, mint ahogy azt a Dunaisten keresztfia magában foglalja: nálam nem szőlőszemből, hanem virágsziromból vétetve jön a világra a táltosgyermek.
Természetesen ebben az alakzatban is Jézus az, aki a keresztszülőséget magára vállalja, de nálam más keresztszülői ajándékokat ad a keresztfiának, mint a mesében. A Dunaisten keresztfia eredeti története szerint Jézus ugyanis nem üvegcsét és hollótollat adott a keresztfiának ajándékba, hanem kardot és puskát. Itt a Virág Péter című mesével kialakított szerkezeti kontamináció miatt szerepelnek viszont olyan ajándékok, amelyek részben szintén vitézi kihívást üzennek, hiszen a sárkányok elleni viadalt előlegezik meg, részben azonban Virág Péter táltosokra méretezett sorsa miatt spirituális üzenetet is hordoznak.
A táltosgyermek megkeresztelését elvégző Jézus az én műmesémben is kimondja a keresztfiára, hogy miután élete első napjait a Dunán töltötte, nevezze magát bátran Dunaisten keresztfiának. De ehhez Jézus ebben a verzióban azt is hozzáteszi: mivel egy virág szirmától fogant meg az anyja, nem más ő, mint a mi virágunk fényes virága, s ezért Virág Péter legyen hát a neve.
A Dunaisten keresztfia és a Virág Péter című népmesék motívumainak egyesítése miatt van jelentősége annak, hogy ilyenformán a két névalak egymással párhuzamosan is használható. A neveknek ebben az új rendszerében a táltosgyermek neve az lesz, hogy Virág Péter, a különleges szellemi elhivatottságát jelentő rangja pedig az lesz, hogy innentől fogva ő magát Dunaisten keresztfiának is nevezheti. A név és a rang egymással párhuzamos jelenlétének kimunkálása járul tehát hozzá ahhoz, hogy ezzel az új történetben végbe is mehet a két karakter személyiségfúziója.
A cselekmény ilyenformán felváltva megy végig a Dunaisten keresztfia és a Virág Péter számára kijelölt naphéroszi úton. Miután azonban a két népmese motívumainak egyesítését azzal a céllal hajtottam végre, hogy a két történet szintézise magát úgy alakítsa, hogy a dozmati regösének híres párbeszédére adandó választ is magába fogadhassa, az a feladat is adva volt még a számomra, hogy a cselekmény terében megjelenjen Csodafiúszarvas és István király is.
Az, hogy Csodafiúszarvassal ki tudjon úgy összetalálkozni, hogy az a találkozás magától értetődő természetességgel menjen végbe, eléggé gyorsan adta magát.
Nyilván a magát Dunaisten keresztfiaként is azonosító Virág Péter az, akinek nemcsak a sárkányokhoz, hanem minden más naphéroszhoz is – így Csodafiúszarvashoz is – köze lehet a magyar folklórban: hiszen az ő küldetése eleve is rokon a sárkányokkal viaskodó más naphéroszaink számára méretezett kihívásokkal. Erős szellemi kapcsolatban áll Szépmezőszárnyával például, aki a sárkányok elrabolta napot szokta kiszabadítani az égitestet szabadító[20] naphéroszainkról szóló meséinkben. S az Alsó Világot megjáró, poklokat meglátni kénytelen szenvedései miatt Fehérlófia[21] is ott van még Virág Péter motívumainak szakrális kapcsolatrendszerében.
Így Virág Péter egyik szenvedéstörténete vezet hát el a másik szenvedéstörténethez a műmese fikciója szerint: miután tehát az anyját arra kényszerítenék, hogy tagadja meg hat gyerekének apját, a régi szeretőjét, bánatában kővé dermed, de még kő képében is utat mutat a hetedik gyermekének az árkok szélének virágot nevelő, termékeny sötétsége felé. Így tér hát vissza születésének kezdeteihez, az őt világra segítő mágikus helyhez Virág Péter, aki számára ez a hely ugyanúgy a Világ Köldöke lesz, mint ahogy Fehérlófia számára is azzá válik az a sötét üreg, amelyiket a Hétszünyű Kapanyányimonyók tár fel, amikor szökése közben egy fát tövestül tép ki a helyéről.
Innen, az árkok mélyének sötétségéből, a Föld Köldökének mágikus erejű mélységéből tér hát vissza Virág Péter Csodafiúszarvassal, hogy aztán saját kővé dermedt anyját a sárkányok vérével életre is keltse, Csodafiúszarvas társaságával pedig hitében is megerősítse.
Az sem lehetett kérdéses, hogy a Dunaisten keresztfia történetéből melyik az az alak, amelyik István király szerepszemélyiségét is magára öltheti – nyilván ez nem lehetett más, mint az az öreg király, aki saját lányát és annak táltosgyerekét a saját hatalmát féltve a Duna vizére eresztette.
Az átalakulást – a két karakter személyiségfúzióját – a történetből magából fakadó módon lehetett összekötni azzal a vezeklésbe átcsapó bánattal, amit az öreg király saját lányának és unokájának elveszejtése miatt érzett. Erről a megbánásról a Dunaisten keresztfia szövege is tanúskodik: ezt a történetszálat kibontva lehetett hát a múltjával – saját múltjának rossz döntéseivel – szembeforduló király alakját a dozmati regösénekben megjelenő István király alakjával fúzióra bocsátani. A saját műmesém fikciója szerint ez az önmeghasonlás vezeti odáig a királyt, hogy a múltjára árnyékot vető, korábbi indulatvezérelt énjét azzal tudja a leginkább megtagadni, hogy a lánya alakja körül felbukkanó régi szeretőt „vadölő vadnak” ítéli – s ahogy ő ezt a saját vadakkal viaskodó örökségét megtagadja, ugyanezt az örökséget a lányától is elvitatja.
Itt a „régi szerető” fogalmával kialakított minta természetesen a magyar folklór egyik ősi kulturális kódjával kialakított viszonyba megy át: vagyis látszólag ugyan az öreg király a lányától a volt férje megtagadását várja el, de valójában „a régi szerető”, az ősi magyar táltoshit körül felforrósodó érzéseket akarja nagyon is tudatosan lehűteni, a magyarok pogány múltja iránt érzett megbocsátó, elnéző szeretetet szeretné idejétmúlttá tenni. Így, ennek a kulturális kódnak az ismeretében hozható tehát egymással össze a mese királyalakja a magyar történelemből ismert Szent Istvánnal, a keresztény hit felvételével az egész országot megtérítő államalapító királyunkkal. S így, ennek a szellemi pozíciónak a felvételével jönnek létre azok a feltételek a műmesében, amelyek között Csodafiúszarvas úgy elegyedhet párbeszédbe István királlyal, ahogyan azt a dozmati regösének öröksége kívánja.
Ez a szóba elegyedés – a két előző liturgikus drámám csúcspontjain bekövetkező két királyi ítélethozatal mintájára – itt is egy olyan jelenetben kap helyet, amelyben a szellemi ereje teljében lévő király parancsokat ad, ítéleteket hoz, s úgy rendezi el maga körül a világot, hogy abban a magyar naphéroszok képviselte csodának újra hivatalosan elismert helye támad – legyenek ezek a naphéroszok akár tőlünk soha el nem múló aranyhajú gyermekek, a Duna vizén leeresztett hordót szétrúgó vagy éppen virágnak szirmából megfoganó táltosgyermekek. Legyenek ők akár homlokukon felkelő fényes napot viselő csodaszarvasok, vagy éppen Jézus hamuban sült pogácsájának ízét és élményét másokkal megosztó, az Atyaistentől érkező követek.
Ez az ítélkező jelenet ugyan hiányzik a Dunaisten keresztfia, de a Virág Péter cselekményéből is – nem hiányzik azonban a dozmati regösének szellemiségéből, amelynek híres párbeszédes jelenete olyan egymással szembeni, sorsdöntő kiállás kontextusát teremti meg, amelyben eleve adva van egymás megítélése, s ezzel a találkozás jelentőségéről szóló ítélethozatal spirituális dinamikája is. Czakó Gábor a Csodafiúszarvas vallomását egy olyan követutasítás kinyilvánításának tekintette, amely szerint a magára a csodafiúszarvas alakját öltő „révülő, a regében járó” regös „ugyannak az Úrnak a dolgában” jár, mint a szent király. Ha ez így van, akkor a párbeszéd megszakadása által látni nem engedett felelet sem lehet más a történet logikája szerint, mint ugyanennek a követutasításnak a szakrális megerősítése – csak most már István király részéről. A követutasítás keresztény szellemű kinyilvánításával ugyanakkor a jelenet nyilvánvalóan a szent király ítélethirdetésévé nemesedik és emelkedik, s az ítélkezés messzire kiterjedő rendszerévé terebélyesedik.
Ez a hasonló népmesei sztereotípiák nyomán kibomló ítélethozatal egy szabályos szellemi és uralmi program meghirdetése tehát a műmesében, amelyben benne foglaltatik István király visszavonulásának bölcs meghirdetése, az általa megalapozott keresztény hagyomány megőrzésének szilárd kívánalma, de mindeközben a magyar megmaradást őrző isteni jelenések és az ő őrhelyeik kijelölése, a magyar táltosgyermeket világra segítő királylány, Virág Péter és a Csodafiúszarvas jogainak és feladatainak íratlan törvényekbe vésése. Az Ősök és az Utódok örökké háborítatlan szövetségének megkötése azzal, hogy István magát a Duna vizébe ereszti, ahol hordónak arany, ezüst és vas abroncsával megerősítve várakozik, ugyanúgy, ahogyan a legendák szerint a Tisza vizében időzve figyel ránk rejtélyes sírjában a világtól elhúzódva Attila királyunk. S amíg István király a magyarok őrangyala és egyben Dunaisten követője lesz, országát a legidősebb fia vezeti, akinek lesz immár két égi és földi segítője. Ott lesz neki Virág Péter a föld hetedik csínjában figyelő vitéz képében, s ott lesz neki Csodafiúszarvas az ég hetedik magasában sziporkázó, szarvai között a csillagokat felragyogtató fényesség képében.
A szerkezeti kontaminációk és a dozmati regösénekre megadandó variációk együttes jelenléte a műmesében itt, a finálé megalkotása során még egyetlen további komolyabb kompozíciós feladatot foglalt magában, nevezetesen a Virág Péter sorsának végkimenetelében foglalt veszendőség érzésének hiteles megjelenítését. Mert adva van egyfelől az ítélkezés jelenetében az Ősök és az Utódok szellemi szövetségének megalkotása, valamint a Szent István-i örökség megőrzésének töretlen akarata – ami egyértelműen egy fennkölt, magasztos zárlat a műmese záróakkordjaiban. Másfelől viszont adva van a Virág Péter sorsába foglalt dráma is: hogy ő visszatér az árkok mélyének sötétségébe, miután István király számára is világossá lesz, hogy Dunaisten keresztfia nem véletlenül koccant oda a hordóval a Duna medrének a legaljára, mert már ezzel is, jó előre is megtalálta őt a mélypont ünnepélyének sötét mámora, a saját hazájukban prófétává lenni nem tudó isteni követek égi rendelésként hozzájuk tartozó kietlen magánya.
Az egyik hangulat egy lehetséges, minden testvérharc nélküli magyar jövőt mutat fel a királyi ítélkezés emelkedett közegében. A másik hangulat a hol veszendőségre ítélt, hol a visszatérés dicsőségében részesülő magyar naphéroszok sorskerekének forgását idézi meg, erősen drámai színezettel. Az egyik út így a Felső Világba visz minket, hogy a hét ég magasából büszkén tekintsünk le a magyar életre, a második út viszont az Alsó Világ és a Középső Világ között ingajáratot folytató naphéroszok – a pokoljáró dudások sorsában osztozó isteni küldöttek – viszontagságaiban merítkezik meg. Ez az utóbbi sors, Dunaisten keresztfia és Virág Péter közös sorsa valójában nem más, mint a megölt aranyhajú gyermekek sorsába kódolt, viszontagságos magyar megmaradásakarat egyik lehetséges, új megtestesülése. Egy próbatételes kalandsorozat, amelyben a naphéroszoknak meg kell halni, de aztán halottaikból is vissza kell térni. Hiszen az árkok mélyének szélén néha meg kell szédülni, s a sötétségbe bele kell zuhanni. De az árkok mélyének szélén kiütköző virág szirmából néha meg kell foganni, újjá kell születni, s a sárkányoktól elrabolt szeretteinket vissza kell szerezni. És így tovább, és így tovább. De capo al fine.
Ez a műmese – és az annak nyomán születő liturgikus dráma – ezt a hét magas égbe felszárnyaló isteni ihletet, a magyarságnak a saját múltjával és mindenkori jelenével mindig összebékülő követjárását úgy igyekszik tehát bemutatni, hogy ennek a fénynek láttassa azért az árnyékát is: a magyar jövőért küzdő próféták elárvulását, a Virág Pétereknek az árkok mélyén feltáruló mélységekkel eljegyzett sorsát.
7. Színről színre. Nagyon fontos sajátsága az általam határozott céllal – egy majdani dramatizáció lehetőségének megteremtésével – megírt műmesének, hogy csak annyiban alkot művi konstrukciót, hogy egymással eredendően össze nem tartozó elemeket mégis összerendez. Az alkotóelemek őseredeti formája azonban így is, a szerkezeti kontamináció ellenére is háborítatlan marad: amit az is jól kifejez, hogy a műmese szövegének egy jelentékeny hányada szöveghű idézet vagy az egyik, vagy a másik népmeséből, illetve a dozmati regösénekből.
A műmese döntően tehát három fő forrásból táplálkozik, de a fináléjéban kialakult, Szent István bölcsességét dicsérő magasztos hangulattal kialakított rímhelyzetként egy rövid idézet formájában megjelenik az szöveg idézetstruktúrájában a Hol vagy, István király?[22] című csángó népének szövege is – annak jeleként is, hogy ennek a szövegnek az egyik legfontosabb küldetése éppen a maga isteni követutasításáról beszámoló Csodafiúszarvasnak adott érvényes Szent István-i felelet megjelenítése. S miután ez a csángó népének éppen Szent István bölcsessége előtt tiszteleg, s éppen az államalapító szent királyunk iránt érzett szeretetet fejezi ki, dramaturgiai jelentőségében a műmese zárlatába emelve azonnal kikezdhetetlenné válik.
8. Kizökkent idő helyretolása. Elkészült tehát egy műmese, amelynek születését a leginkább az tette szükségessé, hogy ez lehessen az alapja a Dunaisten keresztfia című liturgikus drámának. A funkcióját tekintve tehát a maga nemében páratlanul célhoz kötött jelenség ez az alkotás: kizárólag azért jött létre, hogy dramatizálni lehessen, s az így létrejövő dráma a Dunaisten keresztfia című népmese alapján, kellő szakralitással, a mesében eredendően foglalt motívumoknál sokkal gazdagabb motívumkincs birtokában szülessen meg. Kicsit olyan hát ez a műmese, mint a benne megszülető táltosgyermek. A születésének nem igazán evilági oka van. Sokkal inkább azért jön a világra, hogy a kizökkent időt helyretolja. Virág Péter a sárkányok által elveszejtett és szétszórt családját hozza össze újra. A Dunaisten hamuban sült csodája című műmese pedig az István király és Csodafiúszarvas be nem fejezett dozmati párbeszédét zárja le végre. Ha másként nem, hát művészileg.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a leginkább ezt a Virág Péter-i gesztust is annak tekintjük, ami eredendően lenni kíván.
Az Ősök és az Utódok történelmi idejét egymással összebékítő családegyesítésnek.
+++
Az a két magyar népmeséből és egy magyar regösénekből kontaminált műmese, amelynek megszületését a fenti műhelytanulmány indokolta meg, itt olvasható.
*
Jegyzetek
[1] A dozmati regösénekben felbukkanó csodafiúszarvast sokféle írásmóddal (csodafiú-szarvas, csodafiú szarvas) nevesítik ugyan a magyar folklórban és a magyar költészetben, de ebben a műhelytanulmányban én mindvégig a nagy kezdőbetűs és egybeírt névalakot használom, hogy ezzel is azt érzékeltessem: számomra Csodafiúszarvas ugyanúgy tulajdonnév, mint ahogy Fehérlófia is az. A darab után közölt tudástárban viszont szigorúan különválasztom a „csodafiúszarvas” és a „Csodafiúszarvas” írásmódját. Az előbbit akkor használom, ha a regösénekek szereplőjére, az utóbbit pedig akkor, ha a saját regös misztériumom szereplőjére utalok.
[2] Vö.: Akkor szép az erdő, amikor zöld (magyar népdal)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Akkor_sz%C3%A9p_az_erd%C5%91,_mikor_z%C3%B6ld
[3] Kovács István: Beolvasztás. In: Kovács István: A tér töredékei, Kézirat Kiadó, Budapest, 1995. 169. o.
http://www.naputonline.hu/2020/04/28/kovacs-istvan-beolvasztas-versek/
[4] Sebestyén Gyula: Regös-énekek. 2-es típus: Dozmat (Vas vármegye). Lejegyezte: Balogh István dozmati tanító. In: Sebestyén Gyula (szerk): Regös-énekek. Magyar Népköltési Gyűjtemény. Új folyam – szerkeszti: Vargha Gyula, IV. kötet, Budapest, Atheneum, 1902. 42-44. oldal
https://folkradio.hu/mediatar/felvetelek/10845/dozmati-regosenek
https://oszkdk.oszk.hu/storage/00/00/27/07/dd/1/m_67_053-4opt.pdf
[5] Vö.: Toót-Holló Tamás: Virág Péter – a nő útja, a férfi útja és a táltos útja (előadás). 2016. január 22. – az Eleven TV felvétele
https://www.youtube.com/watch?v=E6CXOoT29LI
[6] Vö.: Ómagyar Mária-siralom (az első fennmaradt magyar nyelvű vers)
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93magyar_M%C3%A1ria-siralom
[7] Vö: Az Imhol kerekedik című magyar népdal Kórógyon gyűjtött variánsa, amelyben külön hangsúlyt kap a népdal más variánsaiban is rendre feltűnő hollóról szólva annak jelzése, hogy annak a hollónak sárga a lába. https://mek.oszk.hu/06200/06234/html/nepdalok0020340036.html
[8] Vö.: Kőmives Kelemen (A falba épített asszony) – a Szentegyházasfalun gyűjtött variáns szövege
https://mek.oszk.hu/06200/06204/html/manepbal00005.html
[9] Vö.: Czakó Gábor: Révül-e a révész? Kortárs, 52. évf. 2008. 7-8. szám, 55-63. oldal
https://epa.oszk.hu/00300/00381/00128/czako.htm
[10] Nagy László: Csodafiú-szarvas
https://www.babelmatrix.org/works/hu/Nagy_L%C3%A1szl%C3%B3-1925/Csodafi%C3%BA_szarvas
[11] Sík Sándor: Regös ének
https://szepi.hu/irodalom/vers/karvers/karv_145.html
[12] Toót-Holló Tamás: Csodafiúszarvas feláll az oltáron. Magyar Nemzet 2024. 04.11. https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/04/csodafiuszarvas-felall-az-oltaron
[13] Női sors a régmúltból: hogyan lesz a királyné odaadó társa egy királynak? Aranyhajú hármasok címmel nyolcrészes zenés tündérjátékot mutat be kedd estétől a Kossuth Rádió.
[14] A plébános atya kilétét – és a magyar kultúra szempontjából nagyon is fontos szolgálati helyét – nem fedem fel. Tisztelem és becsülöm ugyanis azért a szellemi küldetésért, amit magára vállalt, s nem akarom megnehezíteni a helyzetét. Őszintén remélem, hogy céljait meg tudja valósítani, de tiszteletben tartom, hogy ez az egyház belső ügye, így ebbe a szellemi érdekérvényesítő munkába nem szeretnék beavatkozni, még olyan, áttételes módon sem, hogy jelen munkámban állást foglalok személye és törekvései mellett.
[15] A Csodafiúszarvasnak adandó szakrális válasz lehetőségét az indokolhatja, hogy benne magát az isteni teremtés szimbólumát is felfedezhetjük, amint erről Prezsmer Boglárka is írt a Mihályi Gábor rendező-koreográfusl alkotásával létrehozott Szarvasének című alkotásról szólva. „A szarvas egyetemes ősi szimbólum: az elhullatott és újranövelt agancs maga az örök újrateremtés. Ő áll az aranyösvény kapujában, és arra szólít fel, hogy kövessük őt saját szellemi világunkba. A csodafiú szarvast Krisztussal és Szent Istvánnal is azonosítják” – mutatott rá a szerző az előadást méltatva a Szent Istvánnal és Szent Mihállyal kimutatható folklorisztikai analógián túl egy művészi Krisztus-analógia lehetőségére is. (Prezsmer Boglárka: Szarvasének erdélyi alkotókkal, Erdélyi Napló, 2013. május 10. – https://erdelyinaplo.ro/muvelodes/szarvasenek-erdelyi-alkotokkal)
[16] Vö.: Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán
[17] Van olyan regösének is, amelyben a Csodafiúszarvassal azonosuló regösök nem az Atyaisten, hanem a Fiúisten, vagyis Krisztus Urunk küldötteinek nevezik magukat. Együd Árpád utal tanulmányában a marcali (sármelléki) eredetű regösének szövegére, amelyik a regösök nevében megszólalván egyenesen Krisztus követeiről beszél: „Nem vagyunk mi rablók, Krisztus Urunk küldött Minket erre földre”. (Együd Árpád: Csodatevő szarvasnak ezer ága-boga. Adatok a somogyi regöléshez. Somogyi Múzeumok Közleményei; 2: 69-102 (1975); Kaposvár)
http://smmi.hu/publikaciok/neprajz/1975_1_tanulmany.pdf
[18] Sebestyén Gyula: Regös-énekek. 7-es típus: Vámoscsalád (Vas vármegye, Rábaköz). Lejegyezte: Kempf Sándor tanító. 70. oldal. A vámoscsaládi variáns idézett részletének pontos szövege: „Ne siess, ne siess, Szent István király / Én sem vagyok csodaféle szarvas / Hanem vagyok Szent Mihály angyal, / Haj, regörejtem, regörejtem. // Hogyan akarnának az angyalok / Magas égbe menni a nagy úr istenhez? / Haj, regörejtem, regörejtem.”
[19] Vö.: Két fa között besüt a holdvilág (magyar népdal)
[20] Égitestszabadító – mitikus hősmese
https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1749.html
[21] Fehérlófia – mitikus mesehős
https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-154.html
[22] Vö.: Hol vagy, István király? (csángó népének)
https://www.youtube.com/watch?v=Y_PdHqsuaD0
*
*
Illusztráció: Makoldi Sándor: Dunaisten keresztfia IV/I, 145×145, olaj, vászon, 2003 (⇒forr.)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Révült utazás a kollektív tudat(talan)ban őrzött sorsdöntő történelmi-mitikus ős-áldozat felé* →
Borsodi Léda: FELJEGYZÉSEK A SZÉPRŐL, NA MEG A FENSÉGESRŐL →
Oltványi Anna: „A KULTÚRA EGY TÁRSADALOM SZEMÉLYISÉGE” (Kortársak elődeikről) →
