február 22nd, 2026 |

2650 – Marton Árpád, Vass Tibor, Végh Attila

Marton Árpád

Szerelem

Lelkedből egy rész ott a Napban.
Vonz és igéz ezer alakban:
lobogásban és lángolásban,
mindenítő eggyé-válásban:
mikor ég és föld szétszakadt,
lelked nap-része ottmaradt.

Lelkedben a Napból egy szikra.
Hevül utána. Lángját issza.
Áradni vágyik, sosem kérni.
Örök tűzként, perzselve égni,
s néha úgy gondol a halálra:
akkor majd újból Nappá válna.

Nyár

Vad lobogás. Ha semmi más
a dolgaidból nem marad,
a nyár majd mindent visszaad pazarlón:
víz tükrén, sárga tarlón
lobbannak dús energiák.
Meglehet:
az Úristen egy ily napon,
ebéd után a pamlagon
teremtett kábulatban –
talán valami dinnyehéjat farigcsált,
késhegyéről egy mag lehullott,
és abból lett világ.
E féltudatlan, szédült délután
lobban föl minden nyárderékon:
bódult, öntetszelgő, nagy lét-karnevál.
Csűrökbe gyűjt ilyentájt földek népe,
mert jönnek zord idők is. Ők is
az Úrnak egy-egy hangulatja:
kedvetlen ősz, tétova bíbelődés,
a létcsinálás elcsigázott nyűgje: tél,
bohó tavasz. De csak a nyár
lobbantja föl teljes fényében
az Isten lángeszét. Ezért te is
magadba gyűjts most, amit csak lehet:
kábulatot, fényt, lángot, ihletet,
hogy Isten lobbanása
lobogjon benned majd, ha jő a fagy.

Állókép

Carsten Kümmelnek

Mint filmben: laposan dőlnek a fények.
Magnéziumsárgák, higanykékek.
Távol a folyókanyarban
lángol az ősz ezer alakban.
Állsz az út szélén, s áll az idő.
Örök képkocka egy néma filmből:
peregnek percek, esztendők múlnak,
s te határában Szerbkeresztúrnak
töretlen állongsz. Léted befonja
idő-ökörnyál. Lettél ikonja
fölfoghatatlan magadnak.
Melletted autók haladnak.
Állsz keresztútján néma határnak,
igézetében az örök nyárnak.

Te és a táj

Ez csak egy girbegurba út
két szerb falu között.
Az első téli szél ma fújt,
de napba öltözött

szerte a tágas láthatár.
Mert rejtőzködve bár,
errefelé a nyár örök,
és mindig visszavár.

E táj lelkedben él, amíg
kint tombol szél s a fagy.
Mindig csak nyárhangon zenél,
s te mindig benne vagy.

Út

Nem tegnap és nem holnap.
Az élők és a holtak
között félúton jár a ma,
és az útszélen önmaga
nyomában bandukol az én.
Kint esthomály, lelkében fény.
Igézi-vonzza két világ,
az öröklét zarándokát,
s minden lépésre fölfakad
a sejtelem, hogy nem marad
semmije, mire célba ér.
Csak útja van. Sehol a cél.

Újra

Első nap

Tizenegy hónap… Hány halott
lelkedben, s hány álmot hagyott
hátra szélfútta útfelen…
Nem adja vissza semmi sem.
Örök lett szívedben a tél.
Éled a táj, s ő nem remél.

Második nap

Ma újra itt
tekersz, és régi útjaid
halványuló emléke
apránkint fölparázslik.
A kalászt termő béke,
a dús lét körbevesz.
Mit vártál? Éppen ezt!
A földeken az élet föllobog.
A dolgok nem éreznek. Boldogok.
Magad tekersz az úton,
és szívedben elfúlón
föl-fölzokog a vágy:
Maradjon így tovább!

Árnyék

Tombol a nyár, perzsel a nap.
És mégsincs boldogtalanabb,
magányos vándor, egy se nálad.
Kósza szélként tépáz a bánat.
Dús kalászokban szúként perceg:
meg nem állíthatod a percet,
mely varázsként ragyog a tájon.
Boldog a lét – hogy benned fájjon,
fölsírjon ős-nosztalgia:
hontalan vagy, emberfia.
Kívül téren, kívül időn
az Ismeretlent kémlelőn,
véghetetlen zarándokúton.
Tűnő árnyék Szerbkeresztúron.

Vass Tibor

Semlény az Aranyon

Kettőezerhatszázötvenben messze több hal lesz
a Szinvában, mondja anyám az Aranyon.
Keszeg, kárász, bodorka,
anyám messzelátó és ért a halakhoz,
lesz több belőlünk is, vérünk az éveken,
éreken átszivárog, pikkelyes bőrünk örökül jut,
hordják arcaink leszármazott halevők.

A mi erhá összeférhetetlenségünk lesz kulcs
a túléléshez, a te ellenanyaghiányod,
mondja anyám. Kikísérletezik rajtunk,
s utódainkon, amit csak lehet, nekünk köszönhetően
nem lesz betegség semmilyen az embereken,
se rajtuk, se bennük, nem okoznak bajt,
semmi rosszat egymásnak, béke lesz és fájdalom
nem ismert semmilyen,
messze tovább él mindenki, mint hal a vízben.
Anyám feltalálja a világbékét az Aranyon.

De nem csak az Arany környékén, fiam,
mindenhol béke lesz kettőezerhatszázötvenre.
Hogy miért pont akkorra, azt ott értem meg,
ahol összeszámoljuk a kábé két év alatt
Rakacáról, Tiszalúcról hozott keszeget, kárászt,
bodorkát, anyám pontos jegyzeteinek
köszönhetően játszi könnyed az összesítés.
Vajon honnan tudja a kettőezerhatszázötvenet
előre. Anyám összefüggést lát bodorka
és badarkája közt, ért a halakhoz, ül sokszor
a Simsonon apám mögött, amikor Rakacára
megy, ülünk sokszor a Skodában, útban
Tiszalúcra. A koránkelést nem szívelem,
az utat odáig és az ottlétet igen. A szárcsák
hangja, látványa szív-elem, feltölt sokáig.
Hajnal négykor indulni kell, akkortájttól
van értelme a horgászatnak. Akkor is ott kell
lenni, ha nem történik semmi, a szárcsákat
felzavarjuk, nem jönnek vissza elemeim
tölteni, a hal nem kap, eseménytelenül telik
az idő. Nem úgy az Aranyon, ahová ugyan nem
horgászni, hanem halbámulászni járunk, bámulászni
lehet a halakat a Szinva nem fedett részeinél.
Időzni főleg az Aranyon időzünk a Szinva felett,
bámulászunk keszeget, kárászt, bodorkát, anyám
ért a halakhoz, tudja, melyik micsoda. Elhiszem,
amit mond, anyámnak mindent elhiszek,
az aranyhalakról szóló meséit is, melyeknek
az a tanulsága, hogy ne kívánjunk túl sokat,
mert a túl sok kívánság vesztünket okozhatja,
ahogy akár okozhatta volna halszáj, akarom
mondani hajszál híján az erhá összeférhetetlenség.

Anyám az Aranyon nem egyszer elmagyarázza,
bevéseti velem a rhesus izoimmunizációt, otthon
tollbamondja párszor, ne tévesszem írását. Szeret
az Aranyon eredetmagyarázni, az evolúcióról
a halak és a teremtés összefüggésében, fölhozza
Toldit szárcsástul, Miklós eszi a tojásait, ó,
a fészekrabló, enne inkább napkeltekor keszeget,
kárászt, bodorkát, akár kettőezerhatszázötvenet is,
meg se kottyanna hiányuk a vizeknek. A miénk
megkottyan, ha mi már nem leszünk, fiam, utolsó
túlélői a rhesus izoimmunizációnak, erősek vagyunk,
akár Toldi a szárcsatojásoktól. Nézd, az ott pisztráng,
mutogat anyám, idáig nem szoktak leúszni, most
valamiért mégis, és lám, ott a párja is, talán tudják,
hogy mi is csapatban érkezünk, bámulászni kettecskén
az Arany-partról a halfauna-fickándot. Hirtelen kivetik
magukat a partra készakarva. Nem is mozognak.
Ha megtudnánk, önuszonyaikkal miért vetnek véget
az életüknek, nem lenne kívánságunk, hogy éljenek
tovább, legalább kettőezerhatszázötvenig.

Végh Attila

Virrasztó Jenő szomorú, boldog útja

Az ajtó kitárult, fény gyúlt. Az út innen lefelé visz. A lipótvárosi bérház szűken kanyargó pincelépcsőjén botladozva Virrasztó Jenőnek eszébe jutott Orpheusz, aki a világ összes szerelmesének kollektív tudattalanjában ugyanilyen bizonytalan léptekkel szállt alá az öröklét grádicsán, hogy a nőt, akit szeret, önmaga legsötétebb mélyén találja meg, mert ha ez sikerül, és a néma, időtlen füstlétből kimenekített Eurüdikével megint ott sétálhat, ahol először találkoztak, Apollón szent ligetének mérgeskígyók lakta, de a zene szellemének szentelt sétaútján, akkor a Nap égi útjának megint lehetne értelme, mert a fény, amely a földre rajzolja az ember életét, a titkok éjszakájával telne.

„Vajon én miféle szerelmet keresek?” – terelte kevésbé avítt irányba gondolatait a költő, megérezve a bántó porszagot. De a költői merengésnek most vége szakadt, mert a látvány, ami elébe tárult a lépcső vaskorlátját eleresztve, a pince betonpadlatára toppanva, brutális volt. Könyvek tömegsírja. Papírba, nejlonba csomagolt kötetek egymás hegyén-hátán, szépirodalom, filozófia, művészeti albumok, amelyekre nem volt kíváncsi a kor. Virrasztó majdnem sírva fakadt.

A pince a Horhos Kiadó raktára volt. Gyetvai Szilárd, a könyvkiadó vezetője gyerekkora óta ebben a házban lakott, és amikor úgy döntött, hogy fiatalkori álmát megvalósítva beleveti magát e nemes szakmába, a ház összes lakójától megvásárolta a régóta használaton kívüli szenespincéiket, és a rácsokat meg dróthálókat lebontva a teret egybenyitotta.

Évtizedek óta ide hordták le a halott könyveket, amelyek megszülettek ugyan, de minek. Sokan közülük még eredeti nyomdai csomagolásban várták a feltámadást. Virrasztó megborzongott a hibernált csillagtérben. Magát kereste. Pontosabban a saját könyvét, mert Gyetvai rátelefonált, hogy a görög mitológiát tárgyaló esszékötete remittendáit hazaviheti, ha akarja. Mellette még vihet, amit akar. A maga részéről – tette hozzá Szilárd – befejezte, nem bírja tovább sem pénzzel, sem lélekkel a harcot. Negyven éven át csinálta, belefáradt.

Mindez a huszonegyedik században történt, amikor az írók és a Horhoshoz hasonló kiadók még neki-nekirugaszkodtak a reménytelennek, mert valami furcsa hittől vezérelve még fontosnak tartották, hogy a szellem ne hallgasson el, hogy még a világ végére érve is, az interneten makogó analfabéták társadalmában is – amelynek már értelmiséginek mondott tagjai sem képesek központozni egyre primitívebb mondataikat, melyeket a digitális álvilágba okádnak idióta ábrácskákkal megspékelve –, hogy tehát még ebben a szánalmas korban is legyenek néhányan, akik emberi módon élnek, gondolkodnak és írnak, még ha az ő könyveiket nem is veszik át a piacról élő, tehát olvasóikhoz lassan, de biztosan hozzáhülyülő könyvesboltok, mert itt, az út végén, a sötét raktári porban is sokkal jobb a levegő, mint odafönt.

Virrasztó fúrta előre magát az irdatlan labirintus járataiban. Saját kötetét nem találta, de összegyűjtött mindenfélét. Már nem volt szomorú. Öntudatosan, mélyen beszívta a port. Mostantól minden lélegzet az utolsó.