Vasi Szabó János: Bámulatos kalandok avagy az űropera jobb napjai

•

Charles L. Harness paradox civilizációja

Charles L. Harness 1915-ben született és 2005-ben hunyt el. A G. Washington egyetemen végzett jogi szakon. Szabadalmi ügyvédként dolgozott nyugdíjazásáig. A sci-fi mindig a szívügye volt, első komoly sikerét 1949-ben a Flight Into Yesterday-jel aratta – amikor anyagi helyzete drámaivá vált: családjával kilakoltatták, és nagyon kellett a pénz –, amit 1953-ban kibővített regénnyé, s szinte berobbant vele az amerikai sf aranykorának jeles alkotói közé. Másik híres könyvecskéje a The Rose 1953-ban jelent meg Angliában, hazájában majd tucatnyi évvel később. Hosszú élete során még írt több regényt, de azok már nem közelítették meg az első két kötet színvonalát, bár egy kisebb tehetségű író repertoárjában szépen mutatattak volna. Sajnos, Harness és írásai a magyar olvasók előtt ismeretlenek.

Az 1953-ban regényformát felvett The Paradox Men inspirálója a kor talán legszínesebb sci-fi írója, A. E. van Vogt volt. Őt hazánkban is viszonylag jól ismerik, sőt olvasható az a regénye is – A nulla-A világa, méghozzá friss kiadásban (Agave kiadó) –, aminek lenyomata leginkább megmutatkozik Harness művén. Pedáns tanítványként még a mesterét is lepipálta ebben a remek kalandtörténetben, de nemcsak őt inspirálták, a könyve későbbi jeles szerzőknek is ihletet adott. Kiemelkedik közülük Alfred Bester, aki a nagyszerű Tigris! Tigris! című opusában még tovább is fejlesztette ötletét. A legnagyobb dicséret talán az volt, hogy a keleti blokkból Stanislaw Lem a vaskos Tudományos fantasztikus irodalom és futurológia című esszékötetében egyetlen amerikai regényként elismerően írt róla… Bestert is jól ismeri a magyar olvasó, híresebb könyveit újra kiadták pár éve. Nála is nevesebb a manapság kultikus-klasszikussá avanzsált Frank Herbert, a Dűne sorozat és még számos regény alkotója, bizony még ő is „szemezgetett” ötleteket, nem is keveset…

A The Paradox Men többször utal Arnold J. Toynbee brit történelemfilozófus elméletére, amiben olyan modellt igyekezett létrehozni, amely megmagyarázza a Nyugat nagy civilizációinak eredetét, fejlődését és bukását. A szereplők többször is filozófiai vitákba bonyolódnak a társadalom természetéről, sorsáról, valamint a „Toynbee 22-ről”, a leendő utópisztikus civilizációról. Ezzel szemben az akkori, a „Toynbee 21” korszak korántsem ideális, a huszonkettedik században vagyunk, két nagy szuperhatalom osztotta fel egymást közt a Földet, hidegháború állapota áll fenn. A nyugati félteke csak Amerika Birodalomként van aposztrofálva, fejlett technológia mellett nyoma sincs az általunk ismert demokráciának, feudalisztikus állapotok uralkodnak, sőt, széles körben elterjedt a rabszolgaság (mintha a tizenkilencedik századi polgárháborúban a déliek nyertek volna…), ennek a képződménynek Juana-Maria császárnő a címzetes uralkodója, ám a tényleges hatalom a könyörtelen kancellár Haze-Gaunt kezében van, akad még szadista birodalmi pszichológus, Shey gróf, kíméletlen rendőrminiszter, Thurmond nevű, aki mellesleg kiváló kardforgató, s egy torz, sebhelyes férfi Meganet Mind, egy számítógép-implantokkal felturbózott figura, aki képes a hatalmas mennyiségű adatot szintetizálni, s abból nem arisztotelészi logikával gyors következtetéseket levonni, a mendemonda szerint a jövőbe is látni. S még ott a csodaszép női karakter, Keiris, aki tudós feltalálóból forradalmárrá lett, s történetünk idején már évtizede halott Kennicot Muir felesége volt, ám akkor a kancellár kvázi-rabszolgaként, asszonyává téve maga mellett tartja. (Alfred Bester, de még inkább Frank Herbert műveiben találhatók hasonló karakterek, igaz, alaposabban kidolgozva.) Muir miután illegalitásba vonult, megalapította a Tolvajok Társaságát, aminek elsőszámú célja a rabszolgaság eltörlése volt, de a gazdagok kirablásától se riadt vissza.

A regény főhőse Alar, a legügyesebb „tolvaj”, aki öt évvel korábban jelent meg a birodalmi Amerikában, egyfajta amnéziásként nem emlékszik múltjára és korábbi személyiségére. A Tolvajok földalatti mozgalma a titokzatos halott alapítójuk, Kennicot Muir által kifejlesztett technológiát használja harcában. Legismertebb darabja a Dűne regényekben világhíressé tett „páncél”, ami a nagy sebességű fegyverektől (lőfegyverek) képes megvédeni a viselőjét, a lassú kardoktól, késektől viszont nem, a vívótudomány és párbajok ismét virágkorukat élik! A regény valós-idejében a különböző esemény-szálak közelednek egymáshoz, Amerika végső támadást tervez az eurázsiai ellensége elpusztítására, közben egy csúcstechnológiás kísérleti csillaghajó is épül, ami különleges, fénynél sebesebb hajtóművével a Toynbee által megjósolt újabb civilizációs kataklizmát képes lehet elkerülni.

Haze-Gaunt, Thurmond, Shey egyként vadászik Alarra, mert Meganet Mind megjósolta: komoly fenyegetést jelent személye a rezsimre. Főhősünk rákényszerül, hogy túlélése érdekében továbbfejlessze szokatlan képességeit. (Hasonlóan Bester hétköznapi alakból lett „tigriséhez”, Gully Foyle-hoz.) Ugyanakkor Alar mindent megtesz, hogy megfejtse fél évtizeddel korábbi Földre érkezésének rejtélyét. A Birodalom újfajta, még Muir által tervezett hajtóművel szerelte fel a készülő csillaghajót, aminek T22 a neve, utalva Toynbee civilizációs besorolására, s arra a reményre, hogy a gépezet a megjósolt kataklizmát túléli. A T22 űrhajó egyébként meglepő hasonlóságot mutat azzal a ronccsal, amiből évekkel korábban Alar előkerült…

Ha már idecitáltuk Arnold Toynbee-t, pár mondatot írnék híres Study of History című főművéről, amiben részletesen elemezte a „nyugati” civilizációk kialakulását és bukását. Szerinte a civilizációk rendkívüli nehézségekre válaszul alakultak ki. Amikor egy civilizáció válaszolt a kihívásokra, növekedett, viszont szétesett, amikor vezető rétege nem reagált kreatívan ezekre. (A kóros nacionalizmus, militarizmus, despotikus kisebbség zsarnoksága jelei ezeknek.) Harness könyvében az USA ebbe az állapotba süllyedt vissza, egy kíméletlen vezérrel és más pszichopata jegyeket mutató fensőbbséggel. A könyvben gyakran emlegeti az emberi história 21 eddigi ciklusát, s hogy ezután fog vérben, könnyekben megfoganni a 22. A science fiction aranykorában nem egyedülálló jelenség valamely híres szellemi munkát felhasználni egy zsáner mű történetének megalapozásához. (Isaac Asimov bevallottan „merített” az Alapítvány trilógiája írása során Edward Gibbon klasszikus művéből, a Római birodalom bukásából.) Azonban a The Paradox Men sztorija során más kapocs nem képződik a nagy történelemfilozófus említett munkájával, sőt, Toynbee ezt írja: „Ennek a tanulmánynak, amely a történelem és az azután következő dolgok vizsgálatából ered, hasonlónak, ha nem azonosnak kell lennie a metafizikával és a teológiával.” Ilyen habitusnak viszont nem sok nyoma akad Harness kalandregényében.*

A zsáner korai műveihez hasonlóan, a The Paradox Men alapeleme a fejezetről- fejezetre fokozódó izgalom, a kalandos események sorozata. Újszerű, hogy a szereplők cselekedetei, kapcsolatai, interakciói elválaszthatatlanul beletartoznak egy olyan drámai kiteljesedésbe, mely magában hordja a társadalomnak, illetve magának az emberiségnek a fejlődését is. Harness korának sci-fi sablonjaihoz egy ragyogó időparadoxont adott hozzá, állandó feszültségben tartva az olvasót, nemcsak a cselekmény, hanem a sztori eseményeinek természetét és a karakterek identitását illetően is. A narráció zseniálisan tér vissza önmagába. A főhős, aki már-már szuperember, megszállottan tölti be küldetését azután is, amikor rájön valódi személyiségének titkára, s arra, hogy valójában bábként mozog, amit a történelem áramlata manipulál. Alar végül Toynbee elméletének fizikai megtestesülése lesz, kvázi félisteni létbe lép át, véget vet a haldokló dekadens kultúrának, hogy általa újra elkezdődjön a civilizációk felemelkedésének (és majdan bukásának) körforgása.

Charles L. Harness könyve mérföldkő az amerikai sf történetében, méltó utóda A. E. van Vogt képzelgéseinek, és nagyszerű előzménye Alfred Bester és Frank Herbert opusainak. A The Paradox Men része annak a lineáris fejlődésnek, ami a húszas-harmincas évek botladozó lektűrjétől a nyolcvanas-kilencvenes évek egyetemi diskurzusba kerülésig a sci-fi műfajában történt.

* (A. J. Toynbee: A Study of History, XII.köt., 228. old.)

Jack Vance: multiverzum, avagy veszély és izgalom Durdane kantonjaiban

A lektűrben az elmúlt évtizedek a „sorozatitiszről” szóltak, még oly egyébként szervesen egymáshoz nem kapcsolódó regényeket is „összeragasztottak”, mint Isaac Asimov Robotok-Alapítvány-Birodalom sagája. A kritikusok egy része ezt a legújabb kori zsánerirodalom „mániájának” tartja, mások póriasan szólva: pénzlefejésnek. Ám akadtak korábban is olyan szerzők, akik írásaikat hosszúra nyúló füzérré alakították, s azok már a hatvanas-hetvenes években megjelenhettek, mint Roger Zelazny Amber történetei, Fred Saberhagen tucatnál több Berserker-könyve, P.J. Farmer Riverworld és Soros-világok (nem a spekulánsról van szó!) ciklusa. Közéjük tartozott Jack Vance is. A sors szép életkort adott írónknak – 97 évet élt –, volt ideje jó néhány sorozatot elkövetni. Vance a magyar olvasók számára az ismertebb amerikai szerzők közé tartozik. Számos regénye és több novellája jelent meg itthon. Ám dolgozatom témája, a Durdane-trilógia még nincs köztük. Vance finomra hangolt humorérzéke a sci-fi népszerű szatirikusait is – Adams, Pratchett – megelőzve ott rezeg az összes alkotásában, néha direkt formában, mint a hazánkban is jól ismert Ravasz Cugel regényekben, néha csak megbújva a komolyabb mondandót hordozó textus szövevényében. A Durdane- ciklus az utóbbiak közé tartozik.

Az első könyv címe: Anome. Főszereplője Gastel Etzwane – születésekor Murnak hívták, de miután belépett a csak férfiaknak fenntartott vallási közösségbe, az Ecclesiarch-ba új nevet kapott. A rend tagjai keményen „terelgették” Shant kontinensének népét. Anyjával, nővérével élt, apját, aki állítólag híres vándormuzsikus, nem ismerte. Egy nap idős házaló állított be hozzájuk, akitől húros hangszert, khitant kapott. Kiderült, hogy tehetsége van a zenéléshez, s mivel Etzwane nem találta kedvére valónak a zord vallási rendet, elmenekült az országból egy szomszédos, Bashon nevű kantonba elhagyva a családját és szülőföldjét. Ez korántsem egyértelmű választás, ugyanis Durdane-t a vallási szektán túl egy anonim autoriter uralkodó vezeti, az Arctalan Férfi. (Különböző „Arctalan Férfiak” már ezer éve kormányozták az országot, uralmuk alatt nem volt háború, és nagyon kevés bűncselekmény történt. E nagy nyugalmat elég drasztikus módon, távolról irányított robbanó gallérokkal érték el, amit minden nagykorú állampolgárnak viselni kellett. Minden „nyakörv” egyedi kódolású, ha viselője bűnt követett el és azonosították, az Arctalan Férfi tett igazságot az ügyében, akár ki is végezhette a szerkezet felrobbantásával. Vance elég gusztustalan alternatíváját találta ki a lefejezésnek…) Az Arctalan Férfi legtöbbször távol tartotta magát a napi politikától, a helyi ügyekbe nem avatkozott bele, de a bűnözőkkel szemben „zéró toleranciát” követett. Az Anome harapós vallási szatíraként kezdődik, majd átvált a névtelenül elnyomó kormányzat vádiratára. Etzwane kalandos ifjúságát, zenészi fejlődését követi a regény, majd az Arctalan Férfihez folyamodik családja felszabadítása ügyében, aki azt javasolja neki, hogy muzsikusként keressen pénzt, amit tegyen félre, hogy kiválthassa a szeretteit. Apjával is találkozik, akinek fogalma sem volt fia születéséről. Kapcsolatba kerül egy Ifness nevű földlakóval, aki a technológiailag sokkal fejlettebb bolygóról jött: egy homályos rendeltetésű Történeti Intézet munkatársaként látogatott Durdane-re. (Feladata az események passzív megfigyelése, semmiképp nem avatkozhat be, csak abban az esetben, ha ezt a Föld hatósága engedélyezi. Ifness a következő két regényben is jelentős szerepet kap, egyébként kulturális antropológus, meglehetősen ellentmondásos karakter, a sorozat egyik nagyon „életszagú” szereplője.) Az első könyv hemzseg az író leleményeitől, különösen az emberi művészet lehetséges fejleményeinek ábrázolásától. A színszimbolika shanti kultúrában való használatának és Etzwane zeneművészetének leírásával sikeresen ábrázolja az egyik művészeti formát a másik szemszögéből. Etzwane, miután anyagi helyzete biztossá vált, visszatér szülővárosába, de ott Roguskhoi nevű, kíméletlen idegenek vették át a hatalmat, hősünk hamar összetűzésbe kerül velük. Az írónak esze ágában sem volt a könyv végén elvarrni a cselekmény szálait, szinte „kényszerítette” az olvasót az újabb kötet fellapozására.

A The Brave Free Men címet kapta a folytatás: Gastel Etzwane az események közepébe csöppen. Míg az Anome bemutatta a főbb szereplőket, a kantonokból álló ország szokásait, kultúráját, uralkodó rétegét, a második rész cselekményekben gazdag, gyorsan olvasható, izgalmakkal teli, a támadó Roguskhoi elleni elszánt harcról szól. Az idegenek Shant elleni támadásai egyre gyakoribbak és intenzívebbek. Betörnek a városokba, megölik a férfiakat és gyerekeket, a nőket elrabolják… Senki nem tudja honnan származnak, szörnyű humanoid lények, de gyanítják, hogy valamelyik áskálódó szomszédos ország hozta létre klónozással, hogy Shant ellen élő fegyverként használják fel őket. Fizikai erejük félelmetes, sokkal erősebbek a shanti férfiaknál, ám fegyvereik egyszerűek, ami utal korlátolt értelmi képességükre. Shant ezer évig békében élt az Arctalan Férfiak erősen központosított kormányzása alatt, akik nem csak irányították, de meg is védték a polgáraikat a bűnözéssel szemben. Ám most olyan támadás érte a társadalmat, amire nem tudott válaszolni, ennyi békében eltelt év után a polgárok nem voltak képesek a szervezett védekezésre, kétségbeesetten várták a „fensőbbség” útmutatását. Gastel Etzwane élére áll a mozgalomnak, neki és támogatóinak komoly nehézségeket kell legyűrniük az ország mozgósítása és a Roguskhoi elleni védekezés megszervezése érdekében.

A The Brave Free Men tehát a felszabadító háború leírása a vörös démonszerű lények serege ellen. Az antikommunizmus felhangja összetéveszthetetlen, csakúgy mint a szexuális fenyegetettség érzése. A második könyv ellentmond az angolszász science fiction „új hullám” baloldali politikai tételeinek, amik pedig a sorozat megjelenésének idején – hetvenes évek eleje – a tetőpontjukhoz közeledtek. Meglepő, hogy az akkoriban meghatározónak számító liberális kritika nem gerjesztett heves vitát a könyv ürügyén. Még az olyan megalapításai ellenére sem, mint Etzwane véleménye a kegyetlen idegenekkel való együttélésről: a két faj közt „csak kölcsönös undoron alapuló tolerancia lehetséges”…

A harmadik könyv, az Asutra rövid összefoglalóval kezdődik, ami mutatja az előző két rész szoros összetartozását. Az Asutra viszont önállóan is élvezhető kötet, a Durdane ciklus legösszetettebb darabja. Gastel Etzwane visszavonul a „közélettől”, csak zenei ambícióinak él, karrierjét e művészeti irányba akarja tovább építeni. A sors felülírja elhatározását, amikor újólag találkozik a Földről jött megfigyelővel, Ifness-szel. Tőle megtudja, hogy egy Asutra nevű, intelligens idegen lény irányította a Shantra rátámadó, kegyetlen Roguskhoi katonákat. Ez fejlett technológiájú faj, kifinomult arzenállal, a Rogushkoi-t primitív fegyverzetével csak felhasználták a rombolásra. Az Asutra bolygója és kísérleteik célja a földiek számára is ismeretlen. Etzwane korábban tengerészek pletykáiból hallotta, hogy a Caraz nevű kontinensen állítólag nagy Roguskhoi horda jelent meg. Ifness-szel úgy döntenek, hogy egy földi gépezettel Carazra repülnek. Új kalandok veszik kezdetüket: nomád sivatagi törzsekkel, különös emberrablásokkal, a Ka nevű lényekkel, egy veszélyes mentési kísérlettel, ami fejlett idegen kultúrákat és távoli bolygókat is érintett. Vérbő csatajelenetek váltakoznak megejtő, néha érzelmes szituációkkal. Robert A. Heinlein azóta megfilmesített Csillagközi inváziója stílusában. (A parazita idegenek elleni harcnak is van Heinlein-i megfelelője, a magyarul Élősdiek címen megjelent kötet.) Az Anome bukolikus körítésű disztópiája után nem gondolta volna a kritikus, hogy a sztori a ciklus zárókötetében világűrbéli háborúval és más zsánerbeli dolgokkal igazi űroperává válik.

A kötet zárása jellegzetesen Vance-i: az Asutra elleni háború után Etzwane visszatér szülővárosába, a Fontenay fogadóban ráakad a csalafinta Ifness-re, tőle megdöbbenéssel értesül arról, hogy az idegenek elleni nagy űrcsata gyakorlatilag már azelőtt eldőlt, hogy Etzwane és rabszolgatársai elmenekültek volna a bolygóról. Gastel felajánlja szolgálatait Ifness-nek, mert szeretné bejárni az univerzumot, látni a Földet, ám a földi – miután „marginalizálta” a hőstettét, elbocsátja. Keserűen szatirikus zárszava ez a sorozatnak, ami bizonyítja a szerző vonzódását a melankolikus, kevésbé heroikus befejezésekhez. A Durdane-ciklus minden írói leleményét tartalmazza Vance-nek: izolált közösségek különc szokásokkal, egy tehetséges ifjú főszereplővel, aki szembeszáll a helyi diktatórikus vezetéssel, a társadalmi problémák hirtelen új szintre emelése egy idegen, fejlett és kegyetlen faj agressziójával. Nem kerüli ki az általa kreált populáció gazdaságának, életkörülményeinek leírását, váltogatva a béke és a leigázás eseményeit, ami a cselekmény és a feszültség ravasz felépítését teszi lehetővé. Ám ennek a trilógiának van egy erőteljes humanista/kulturális perspektívája is, ami további árnyalatokkal gazdagítja az olvasás élményét. A Durdane „előzményei” közt már utaltam Heinlein könyveire, a másik nagyon jellemző séma-írónk műveiben: az emberiség csillagok közé kirajzása után, a bolygókon letelepedő népesség előszeretettel fejlődik vissza egy kora-újkori rusztikusságba. Lovas szekerek és kezdetleges rádiótechnika, primitív fegyverek, a legfejlettebb szállítóeszköz a hőlégballon, Keith Roberts magyarul is megjelent Gőzkorszakának „technológiája” köszön vissza. Innét vizsgálva, az ezredfordulón népszerű sci-fi alműfaj, a steampunk egyik előfutárát is tisztelhetjük benne.

Az űropera a science fiction „oldalágának” van aposztrofálva, a műfaj kritikusai is inkább a kezdetek botladozását látják benne, ám mostanság egyre inkább elhaló vadhajtásnak tekintik, szégyenpírral orcájukon magyarázzák a szépirodalom ítészeinek. Ám azt nem szabad feledni, hogy ezen a ponton a műfaj a legősibb forrásokhoz nyúlik vissza: a meséhez és a prózába oltott eposzhoz, amiről mainapság, az „irodalmi izmusok” korában, előszeretettel megfeledkezünk… Jack Vance pedig, miként korábbi elemzésem alkotója, Charles L. Harness, a sci-fi legnagyobb mesélői közé tartozott.