Széplaki György: Hangok

Korán érkezett a vonathoz. Megy az első kocsihoz. Így szokta. Kényelmes hely a négyes ülésben, a hátizsák mellette az ablak felől. Ha valakik leülni akarnának ide, két hely szabad. Bár ilyenkor nincsenek sokan, akár egyedül maradhat. Olvasni kezd. Friss könyv, rövid írások, vonatra való. Kortárs költőkről írott kis bemutató sorok, méltatás, egy-egy mű frappáns elemzése, magvas, rövid idézetek a versekből, megáll rajtuk a szem, elragad a ritmus, gyönyörködtet a forma, a gondolat. A cikkek írója is ezt tette, kötetbe gyűjtötte sok-sok év szerkesztői munkájából. Jó olvasni.

Hangzavar a kocsi vége felől, három tucatnyi 12-13 éves forma iskolás rohamozza a helyeket. Válogatnak, izgatottan osztoznak rajta, vita is akad, szűnni nem akaró a zsongás. Oda lett a remélt nyugalom? A négyes üléseket keresik, a zaj felett uralkodni próbáló tanári hangok erre biztatják őket. Pár perc után három nagyobb tömbben oszlanak el a kocsiban, közöttük elszórtan a felnőtt, „idegen” utasok. Egy fiúcsapatnak sikerült távolabb kerülni a többiektől. Láthatóan így tervezték. Nagyjából megtelt az első kocsi. Néhány elégedetlenkedő még ide-oda futkos, helycserét szeretne, feszült párbeszédek hallatszanak. A tanárnők lecsillapítják őket, a távolra szakadt fiúk bőven kapnak figyelmeztetést: maradhatnak, de viselkedjenek rendesen.

A könyvet nem csukja be, ölében tartja, figyel. Van azért tapasztalata. Széles a skála. Tudja, milyen az, ha több az utas. Gyerekcsoport is van többféle: kibírhatatlan, üvöltöző, szaladgáló. Végig kíséri az utazást a tanárok kétségbeesett igyekezete, hogy rendet teremtsenek. Ők hangosabbak a gyerekeknél. Sajnálja őket. A gyerekeket is. Magát képzeli oda, ő vajon mit tudna tenni? De régen, több évtizede volt! Most talán nem tudna megbirkózni a helyzettel. Nagyon izgágák a mai gyerekek. A másik, a ritka kivétel, a teljes fegyelmezettségű csoport. Belesimulnak az utazóközönségbe. Van rá szeme. A gyerekek derűsek, nyugodtak, és a tanáraik személye, viselkedése mindig figyelemre méltó. Na, persze az utazó felnőttek is megérik a pénzüket: az üvöltve beszélgetők, az egész úton végig hangosan telefonálók mellett olvasni sem lehet. Szavaik, mondataik betolakodnak a könyvébe. Megzavarják a megértés, a befogadás folyamatát, kizökkentik a könyv világából. Jobb nem olvasni, inkább a saját dolgait tervezi, a tájat szemléli. Sőt eljátszhat a helyzet adta lehetőséggel: „olvassa” a hangokat, beleéli magát a történetükbe. Úgy kell nekik, ha ilyen könnyen kiadják magukat!

A hangosbeszélő sürgeti a később érkező utasokat: Azonnal indul! Csomagok nyomakodnak be a négyes ülésbe. Hátizsákok, kisebb és nagyobb táskák, nagy pufók szatyor. Mögöttük két fiatal hölgy szuszog, futottak, elérték. Csak fél szemmel figyeli őket, ketten ideférnek. Ha szólnának, már készül a válaszra: Parancsoljanak, hölgyeim! Épp a könyvét nyitotta ki, akár olvashat, most nincs komoly zavaró tényező. Tört magyar és furcsa idegen kifejezés üti meg a fülét, s talán a vállát is megérintette valaki. Felnéz. Az egyik hölgy előtte áll, hozzá beszél. „Én nem beszél jól magyar…” – Huncut, fekete szeme pajkosan villan, magyaráz. Dús fekete haja kibomlik a kötött sapka alól. Az öregúr ülésre tett hátizsákjára mutogat. Le is játssza, ő szívesen felteszi azt a csomagtartóra. Kiviláglik. Oda szeretne ülni, a társával szembe, az már elfoglalta a helyét. Szó sem kell több, hátizsák a láb elé kerül a padlóra, gáláns mozdulat a kis hölgynek: Parancsoljon, foglaljon helyet! Aztán még rakják a sok csomagjukat fel a tartóra, az üresen maradt ülésre, meg újabb kísérlet a közös rendrakásra: az öregúr zsákja elférhet a szemközti ülésen. Ez már könnyen tisztázódik, mert a szemközti, kék szemű hölgy magyar, ő elfogadja, ha folyadékos üveg van a zsákban, jobb lesz ott láb közelben tartani. A fekete szem újra az férfi utastársra villan: – Koszonom szepen, koszonom szepen – ismétli mosolyogva. Az arca csupa élet, s míg beszél, minden porcikája mozgásban van. Mire elindul a vonat, mindenki megtalálja a helyét.

A gyerekek talán enni kezdtek, elcsitult a zajgás. Olvashat. Jönnek az újabb költő portrék, nem egy ismerős akad köztük, egészen elmerült benne. A hölgyek szapora beszéde angol nyelvű. Ő nem tud angolul, de egy-egy szó jelentése bevillan, élményeiket osztják meg lányos jókedvvel. Az idegen a hangosabb, ő nagyokat kacarászik, izeg-mozog, gesztikulál a férfi mellett, mégsem zavarja az olvasásban. Valahogy más angol ez, mint amit megszokott. Itt Budapesten annyi a külföldi, s a legtöbben angolul beszélnek. A hangsúlyai, a tempója, a változó ritmusa: vad nekirugaszkodások, szünet, kacaj, magasabb, mélyebb hangok, valóságos dallamvonalat alkot minden mondata. Zene. Nyugodtan olvas mellette. Kellemes háttér a kortárs költészethez.

Kis szünet a beszélgetésben, a fekete szemű kiment a mosdóba. Egymásra téved a bennmaradt magyarok tekintete. Az öregúr szólal meg:

– Tüneményes a barátnője! Hogy beszél?! Élvezet hallgatni. Az a sebesség! Anyanyelve az angol?

– Nem, ő spanyol, katalán. Utazik szerte Európában, most hosszabb ideje Magyarországon van.

– Hát persze, az angol plusz a latinos temperamentum. Csodálatos, jó hallgatni. Az a legérdekesebb, hogy nem zavar az olvasásban. Pedig máskor, ha a közelemben hangosabban beszélnek, beszüntetem az olvasást. – Mosoly, bólogatás a válasz. – Előfordult, hogy a buszon olyan magyar beszédet hallottam, hogy később megírásra ösztönzött. Mint kiderült, az egyszerű vidéki asszony szebben, tisztábban beszélt mint sok profi mikrofonos. Élvezet volt hallgatni. A témák sora, amit a hosszú úton felvetett, és a kontraszt, ahogy a mellette ülő ismeretlen fiatalember beszélt ritka, zavart hozzászólásaiban. Persze megírtam. Meg is fog jelenni. Lehet, hogy ezt is megírom? – Közben visszatér a fekete szemű, az öregúr odasúgja a magyar leánynak: – Elmondhatja neki, mit mondtam róla.

Mosolygós, gyors párbeszéd a lányok között, a spanyol az öregúr felé fordul, ragyog. – Koszonom, koszonom szepen! – ismételgeti, s közben a barátnőjéhez is szól szapora angolján, teste is átveszi a beszéd ritmusát, tánc ez a szűk, az ülések közötti helyen.

A műsor magasabb szinten folytatódik. Most már hárman alkotják a társaságot. Az öregúr könyve az ölében, illik a hölgyekre figyelni. A spanyol őt is bevette a kommunikációba. Egyre több a gesztus, a dolgok megmutatása, lejátszása. A kezében tárgyak, azokkal megy a mutatvány: fonal, megfonta hármas fonásba, mutatja, kész lett, s mit akar vele. Kötött sapkát húz elő a pufók szatyorból. Ő készítette a barátnőjének. Forgatja, mókázik vele, pergő nyelvvel, ki tudja, mit mond hozzá. A színeket sorolja? Illik a barátnője szeméhez, arcához, a ruházatához. Aztán a fonott zsinórt befűzi a sapka aljába, összehúzza, kiengedi, a barátnője fejére teszi: Lám így szabályozható, többféleképpen viselhető. Nevetés, nevetés, de még nincs vége. A sapkát a férfi orra alá dugja, szagolja meg!? A magyar segít: – Igazi gyapjú, izlandi. A saját sapkájával is parádézik. Azt meg a barátnője készítette. Ott is passzolnak a színek. Sok benne a világoskék. – Mediterrán derű – gondolja a férfi. A spanyolnak ez nem elég, kirámolja a pufi szatyor tartalmát: barna gombolyag, ezt is megszagoltatja. Egy nagy mintás pulóver. Persze ez is gyapjú, izlandi. Ki is fordítja, belül bolyhos, jó meleg. Előkerül egy hengeres doboz, felpattintja, kinyitja. Csomagolt, különböző színű cukorkák vannak benne. Kedvesen kínálja a férfinek: – Whisky! – Ez Skóciából van – teszi hozzá a magyar hölgy. Ők is választanak, bontogatják, nevetősen forgatják a szájukban mind a hárman. – Vajon mit gondolhatnak a másik oldalon a komyolyan beszélgető, idősebb hölgyek?

Az indulás óta még fél óra sem telt el, következik az első megálló, Gödöllő. A hölgyek sietve összepakolnak. Búcsúzóul kezet nyújtanak: – Koszonom, koszonom szepen… – hangzik újra egy utolérhetetlen huncut mosoly kíséretében. Aztán zárásként a magyar leánytól is a kézfogás mellé: – Örülünk, hogy találkoztunk, a viszontlátásra! – Leszállás után még megállnak az ablak előtt, befelé integetnek, a spanyol különösen erőteljes mozdulatokkal. Azok a fekete szemek!

A vonat megy tovább. A könyv újból a kézben. Még egy órányi útja van. Ki szokta számítani, meddig olvashat, mikor kell a leszálláshoz készülődnie. Könyvében újra sorakoznak a kortárs költő portrék, meg-megáll, elmereng, ízlelgeti egy-egy verssor ritmusát, a költői képek eredetiségében gyönyörködik. Nyugodtan, zavartalanul olvas. Fülében zene szól, lágy latin dallam, gyors ütemváltásokkal: ez is költészet. A gyerekcsapat zsongása hol halkabb, hol erősebb: kísérete a hallani vélt zenének.