FEHÉRFONAT (Török Ági versei)

HORZSOL HOLDSUGÁR

hemzsegő pillanat
a létünk
árnyalat vagyok csak
itt e Földön
szép kicsi Hazában
fékezhetetlen
hegyi patak
pitypangernyőn
zuhanok
horzsol holdvilág
és reggelente
gördeszkán
gurul a fény

HARMADNAPRA

magokat cipel a szél
céltalan

ki tudja hol ejti el
s hol veti meg talpát
parányi
volta, hol hullik rá
falevél harmatja
és tudja harmadnapra
hogy már gyökeret fog
ereszteni

FÉLÁLOMBAN

láttam kezed
láttam lábad
félhold-arcod
sárgán sápad

félálomban szürkületben
leheleted lehelgetem
csillagok még szundikálnak
fák szinte vigyázzban állnak

markomba beszorult a csönd
lecsukom mint zsírosbödönt
másodpercet rabként fogtam
szürkületi félálomban

láttam kezed
láttam lábad
félhold-arcod
sárgán sápad

BAKTATÓ

Selyemúton baktatsz a szívemig
talpadat kóstolja tehetetlen kő
cserzi szél bőrödet
kánya kátyog kopár faágon
gyötör üszökfüvek lila láza
gombolyított nappalok íze
botorkál tikkadó nyelveden
– Mire fénybe sötét keveredik
***hazatalálsz.
*****Ölem befogad.

ARANYFŰRÉSZPOR-ÖRVÉNY

Szól az ég:
***ki vagy,
*****ki vagy te?

Csillagok hidegsége égető
Nyelvem üszkös hamu
szép szavak temetője.
Ezüstüvegszilánk-gyomor
Vágyaim felhőkristályba
gubózott óriássemmiségek
– Víztorony: lábon álló
bizonyosság.
Karika örökös köre forog…
agykéregbe karambolozik,
önmagába görbül bele.
Börtön és a végtelen,
akár galaxisok
gyöngyös útja
Lebegő
aranyfűrészpor-örvény

Néz az ég:
***ki vagy,
*****ki vagy te?!

NINCS VÁLTOZÁS!

Elszaladok a tükör előtt:
Anyu szeme néz rám.
Torpanok.
Visszafordulok.
Nincs változás!

Fényes nappal
összemorzsolt
csillagmorzsák
zezegnek
a tükör keretén.

VAK LETTEM

Én
vagyok, ki vak lett…
te megérezted
a fényességet

Alszol
párna, paplan nélkül…
Én tapogatózva
járni tanulok,
de lábam kékül

Rekkenő hőség
behúzza a féket,
majd jön a szokásos
ködös csizmatél
s földre esett
madár elalél

Én
vagyok, ki vak lett…
te megérezted
a fényességet

CSÖND PERCE

Beszélt a száraz levél
földúton ahogy léptél.
Már eltűnt csatakharmat
s félelem talpunk alatt.
Napsugár vakon citál
s rezzen temetővirág…
tán halál is itt kószál…

Szél bújik bokor mögé
– e pillanat a csöndé.

CSILINGELŐ

Óriásliliomok az útszélen…
vándorszél ölelgeti, aztán ráüt
furkósbot öregvége tör mindenütt
dől dereka, táncol borotvaélen.

Harangocskák porcelánhangját hallom
kehelykráterébe kóstol darázs is
Zsemmeg zsoltáros áhítattal, s máris
száll. Lelkem fölött angyalszárnyoltalom.

Lábujjaim rézmadarak karma
ős-szorítóizom itt felejtődött…
– Szemed sugara még betakar ma….

Szívószálon éj csöpög Hold mögött.
Agyi cellák között zápor felzokog
és csilingek fehér harangok.

BORZOLJA HAJNAL

tavirózsa nyílik
szemeden
egy percre eltűnik
a vihar
és szív alakú
levelek hullanak
rád
tótükörbe mártózik
a napsugár
és hasadra huppan
holdkráterbe
pihen a szél
majd
hajnal borzolja
bóbitáját
és a tavirózsa
a szemedben
nyílik tovább

FOHÁSZ

Istenem! Ellep a láp és elvisz a sűrű ár…
Várj kicsit! Őr-szemed óvjon tűzveretes lemezőspáncél
vérttel. Várj még! Félek is – eltagadó szavam ezüstkönny.
Nem nőttem fel a nagy feladathoz – épül a léghíd…
Álmodozó lettem s vagyok: önködmáz – semmireváló
alkat. Lényeg nélküli lényem egyre csak untat
kozmikus égi-eföldi közegbe berejtve szuszog.
Zordon hegyszoros, ódon kőtorok: elharapott szó…
Új tavasz ámít el; fájdalomágon ülő eperálvér:
hamvas porcelán mosolyarcszirom ájul alá,
fényaszalt örömékkristálypehely földre lehull.
Fecskeröptű éveim: ősz-eresz árva lakók.
Fáradt testem-lelkem holdjózan eszem eszmél:

ne húzd árnyporú zsákutcákba e kurta időt!

CSÖNDSZONETT

Mostan az óra kattog, hangosan jár…
Bőröd sivatag, hozzád bújok kicsit
Kő… tűzkavics… – viaszcseréplabirint
Lábunk, a karunk gabalyodó hínár

Szekrények ajtaján csöndbojtok lógnak
égi vadvirágok nyílnak asztalon:
búzavirág, kikerics, ördögkarom…
pillanat fityiszt mutat a valónak.

Nemrég még éjsubába becsomagolt
– ósdi sublótfiókba – hullant a Hold.
Csöndkristályezüst agysejtig elér.

Szívdobogás fülemben töfög… Mi ez?
Köd peremén aranyfohász ébredez…
Fejünk fölött angyalszárny – hófehér

ELSŐ HÓ

Minden évben
elbűvöl…

Reggelre
fehér kontúr
álmodta magát
fák és bokrok
ágaira.

Alig
csilingelő
a csönd…
Tiszta
és szép
mint

Jézuskának

ceruzát
szorító
kézzel
írt
levél.

FEHÉRFONAT

Ősz hajunk ráfonódott
gyűrt mogyoróbokorra
aranypihe hajnalon
Rezdül az ág
s a fagyott, horgolt sorminta
szeme megbomlik
két kis cinke lába alatt

Csipkeszívemen is áttör
a leheletfehérség

BIZTONSÁG

Csónakban ültünk
te eveztél
ringott a víz
ringott a napsugár
a lapát lassan
nyelte
a lusta fodrot
lassan
haladtunk
a fák
alig bólingattak
szélcsendes mosollyal
partra hordott ágacska
suttog
forró homoknak
tavirózsa tombol
zöld tányérján
csónakdeszkán pihen a
szöcskeugró nyár…