Bánki Éva: SZÍNEK ISKOLÁJA: A KÉK

(Bojana-templom, Bulgária)

Vannak a föld színei, vannak
a fény színei, a vér színei
és a lombok és fű harsány,
közönséges színe.

De a kék hogy született?

Mert ami kevés, nem lehet kék –
se a levegő, se a tengervíz.
Csak az irdatlan,
a sok,
a távoli.

Vajon kéknek látták-e Odüsszeusz
hajósai a tengert? Látták-e már
a tenger vizében
a kéket?

Ha cserben is hagyták őket,
ha halált is hoztak rájuk, azért még
közel voltak az istenek. És csak lassan,
nagyon lassan tanultuk meg,
hogy helyettük éljünk. Hogy a távolság
és a várakozás a mi méltóságunk
és reménységünk.

Hát ezért nem borszínű többé a tenger.
És már nem piszkosfehér, vibrálón idegen
az ég. Belopózott a kék a gyerekek szemébe,
délutánjainkba, és elfoglalta a halottak helyét,
hogy ne halljuk többé a fogak csikorgatását,
hogy ne is –
És ezt a lehetetlen színt ragyogták
vissza a templomok az óceán partjától
a bolgár hegyekig. Ha egyszer láttad
ezeket a fáradt, nedves középkori falakat,
nem hiszel többé a saját dühödnek.

De az én halottaim túl valóságosak.
Valóságos szemek és fülek, orrok és szájak,
karok és lábak. Hova álljon az, aki nagyon fél?
Hol lehet az én helyem ebben a sziporkázó,
fensőbbséges kékségben?

Előbb a szív tanulja a színeket,
aztán a szem. Ahogy a madarak
otthagyják a röptük nyomát az égen –
látni még nem látod, de érzed a vibrálást
a levegőben, és keresel egy új szót –

…Egy új szót keresel…
Mondd! Érezzük a gyász lázas lobogását.