Mondd meg nékem, merre találom…

Esszé

szeptember 9th, 2016 |

0

Erdélyi György: Mi újság a Vers utcában?

 

Ki fog verset mondani? És kinek?

 

Amikor életemben először verset mondtam, négy éves múltam.  Otthon történt mindez, szűk családi körben, a hallgatóság anyám, nagyanyám voltak, első hűséges közönségem. Verset hallani anyámon kívül először ötéves koromban volt szerencsém. Néhány háznyira tőlünk lakott nagyanyám barátnője a családjával, a család egyik tagja egy kedves öregúr, Bodonyi Béla bácsi volt, színész, a Nemzeti Színház tagja, tudomásom szerint az egyetlen magyar vasdiplomás, Jóval később láttam is egy előadásban, már nem emlékszem, miben, akkor már elmúlt kilencven éves. Néha, ha olyan kedve kerekedett, hosszas unszolásra elő-elővett egy-két poémát, főleg Arany balladákat.  Ilyenkor még a szám is tátva maradt, mert amit hallottam, az nem volt eviláginak nevezhető. Béla bácsi valami istentelenül régi, már akkor elavult stílusban vezette elő mondandóját, a fogát csikorgatta, kidüllesztette a szemét, felborzolta a haját, görcsbe rándult ujjaival az ingét marcangolta és úgy hasogatta a levegőt kezeivel, hogy a szó szoros értelmében néha félre kellett ugrani előle.  Hamlet intelmeivel, úgy tűnik nem sűrűn találkozott, igaz, én sem, úgyhogy nekem egy ideig nagyon tetszett az egész.
Nem sok idő múltán aztán én is nekihuzakodtam. Első igazi megmérettetésem hat és hét éves korom között történt, egy lakógyűlésen. A díszlet az ötvenes évek dizájnja, vörös vászonnal letakart asztal, rajta nagy tanítóink, Lenin, Sztálin és Rákosi porcelán mellszobrai.  Az egész ház ott szorongott, innen hiányozni az akkori szokás szerint nem illett.  Tanácsi elvtárs tartott rendkívül érdekfeszítő előadást a fűtés megváltozott anomáliáiról, a felnőttek hülyén néztek, egy árva mukkot nem értettek az egészből. Beszámolója végeztével Tanácsi elvtárs többször felszólította a jelenlévő elvtársakat, hogy szóljanak hozzá ehhez a rendkívül érdekfeszítő kérdéshez.  A népek egymásra sandítottak és nem szóltak hozzá. Én viszont immár elérkezettnek láttam az időt, hogy legújabb, frissen tanult csodáim egyikét megosszam a váratlanul szépszámú nagyérdeművel.  Kivártam hát a pillanatot, amikor apám épp másfelé figyelt, felálltam, kisétáltam a lócák közé és messze csengő gyermekhangomon rákezdtem – Petőfi Sándor: Füstbe ment terv. Tovább aztán nem is jutottam, mert a nagyérdemű harsányan felröhögött, apám meg utánam nyúlt, visszarántott a helyemre, és mindenféle szörnyűségeket helyezett kilátásba hazaérkezésünk utánra, de ez engem kevéssé izgatott,  mert úgy éreztem, túl vagyok a nehezén. Az esemény és a poéma kiválasztásának összhangja ettől kezdve akarva-akaratlan ebben a mederben csordogál – tán mind a mai napig.
Soha nem voltam kisdobos, sem úttörő, ahogy később KISZ-tag sem – nem voltam rá méltó – de az iskolai ünnepségeken, meg máshol is én mondtam a verseket.  Tíz éves voltam, amikor egy ilyenből komoly baj lett – erről egy másik írásban mesélek. A Gimnáziumban nagyon megnőtt az étvágyam a versre, de folytonosan melléválasztottam.  Az “ide nekem az oroszlánt is” ízű iparkodásom csupa sikertelenséget eredményezett, s ezt az egészet csak jó idő múltán nőttem ki.  Nem a versekkel volt baj, azok a magyar költészet legnehezebb bravúrdarabjai voltak, folytonosan ezeket kerestem, aztán meg kesereghettem a sikertelenségen. Bár fejben már-már összeállt a dolog, de az eszközeim meglehetősen szegényesek voltak, egyszerűen nem voltam birtokában annak, amitől a vers megszólal. Ebben az időben ismerkedtem meg Ascher Oszkár versmondásával, ez a különös, másokéhoz képest nyugodt, szenvtelennek tűnő, időnként staccatósan kopogó szövegmondás egészen újszerűnek hatott, izgalmasnak tetszett az előzményekhez képest. Ő volt az, aki jóval később,  a Ki Mit Tud szereplésem után státust kínált a színházában. Sajnos az ígéretes indulást keresztbeverte a behívó, több, mint két évem veszett el, amire leszereltem. Ekkorra Ascher már meghalt, kezdhettem mindent előröl. Sokfelé mehettem volna, de engem igazán ez az egy dolog érdekelt, és persze a színház, ezeket akartam csinálni, semmi mást. A Szkénében és az Egyetemi Színpadon a játék mellett mindig volt vers, s ha az volt, én is voltam.  Akkoriban sokakkal megismerkedtem, engem is megismertek néhányan, hiszen a versek mellett megszülettek első önálló estjeim  is. Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen hangulata volt akkor ennek.  Olyanok voltak a költői estek, mint ma egy jó rock-koncert, szó szerint szétszakadt a ház. Voltak olyan előadások, ahol elől ültek a földön, körben, a falak mellett pedig álltak az emberek. A Vers és dal a várban Pilinszky-előadásain a színpadon is ültek, nekünk alig maradt helyünk, a terem ajtajai pedig nyitva maradtak, hogy az előtérben ülő vagy álló emberek legalább hallják azt, ami odafönn elhangzik. Az Egyetemi Színpadon a Hervay-előadásunkat meg kellett ismételni, mert kétoldalt a fűtőtesteken és hátul, a világítópultot rejtő bódé tetején is ültek. Ezekben az elmondottakban a világon semmi dicsekvés nincs, egyszerűen csak azt szeretném érzékeltetni, milyen aurája, közege volt harminc-negyven éve a mondott költészetnek. Aztán egyszer csak ez az egész kezdett elromlani.  Már nem hívtak annyiszor, a közönség is szemlátomást fogyatkozni kezdett. Kezdetben nem izgatott a dolog, csináltam tovább, később még tanítottam is a versmondást, de az ügy egyre jobban hanyatlott. Még kevesebb meghívás, egyre kevesebb érdeklődő.  És nemcsak a versmondók ügye volt ez, az irodalmi lapok is erről kezdtek cikkezni, nem, hogy nem álltak sorba értük, mint néhány év előtt, de újra és újra csökkenteni kellett a példányszámot. Te jó Isten, gondoltam, mi van, kiment a költészet a divatból?
Tényleg, de most nagyon komolyan: kinek kell ez az egész? Kinek kell a vers? És ha nem kell, ki az, aki újra meg tudja szerettetni?  Ki lesz az, aki odaáll, hogy aki a verset nem szereti, vagy rosszul szereti, megtanítsa a versre? És kinek kell azokat segíteni, akik nemhogy a verset nem szeretik, de még az anyanyelvüket sem, mert jobbadán már megszólalni sem képesek? És nemcsak azért, mert nem tudnak beszélni, hanem mert szinte semmiféle kapcsolatuk nincs a körülöttük lévő emberekhez, sem magukhoz, sem másokhoz.
Miért éppen a vers fontos ennek az ürgének? – kérdezheti akárki és nem biztos, hogy nincs igaza.  A vers luxus a mai mindennapokban, amikor a lehető legfontosabb dolgok mind az élhetésről beszélnek, a vers onnan nézve csak cifra fölöslegesség lehet. Volt annak idején egy japán kollégám, nagy színész és nagyon művelt ember. Ő a veszteségeiből újra és újra talpra álló magyart szerette meg bennünk és azt, hogy ezt csak olyan nép képes véghezvinni, amelynek annyit jelentett régen a líra, mint a szabadság, sokszor úgyszólván ez tartotta benne a lelket. Honnan tudta ő ezt, amikor mi lassacskán elfelejtjük? Lehet abban valami, hogy messzebbről nézve jobban látszanak a dolgok?
Az imént ott tartottam, hogy oda kell menni és meg kell tanítani. Jó. Menjünk oda.  –  Mondd, szereted te a verset?  –  Én? Nem.  –  És miért nem?  – Hááát, nem is tudom. Anyu mindig lecsavarja a TV-t meg a rádiót, ha vers van…  –  És, te sem szereted? Tanultál verset az iskolában?  – Igen, igen, illetve én nem tanultam, mert utáltam, hogy mindig olyan verset kell tanulni, amit nem is értettem.  De meg kellett tanulni!  És mikor a tanár kérte, mondtuk. – És egyáltalán nem is értetted, amit mondtál?  –  Nem – azt mondja  –  fogalmam se volt arról, mi az, amit mondok.  –  És, segített valaki?- Nem, senki.
Valahogy így beszélnek a versről manapság a majdnem írástudatlanoktól a legmagasabb szellemi polcon ülő-álló emberekig, ilyen közömbösen, tisztelet a ritka kivételnek.  Valaki azt mondta, hogy a versköltészet egésze színtiszta fikció és megjátszás.  Lehet. Talán az. Gyakran az?  – Mert ha úgy csinálják, a fitymálóknak is igazuk lehet.  Tizenhét-tizennyolc éves gyerekek mondják: – Nem szeretem. Talán azért, mert nekem túl ünnepélyes…mintha valaki egy túl szűk, vagy túl bő ünneplő ruhában feszengene és úgy szónokolna. Vicces és álságos. Tudod, én egész életemben farmert hordtam… – Másvalaki így vélekedett: – Belügy. A költők nem nekünk, hanem egymásnak írnak – Először arra gondoltam, hogy így ez marhaság, aztán végiggondoltam néhányszor és a vége az lett, hogy ez a gyerek sejt valamit. És ez a sejtés nemcsak a költészetre vonatkozik. Igen, a szakmai megfelelni akarás, nem beszélve a hiúságról és a gőgről. Igen, a gyerek határozottan tud valamit! Akadémikus ritkán tart előadást a Mindentudás Egyetemén, és akkor is főleg a szakembereknek. Miért? A többiek hatökrök lennének?  Nem hinném. Feltalálták már az Öveges professzorokat, meg a hozzá hasonló fenoméneket! Ők mitől népszerűek?
Egy újságcikk részlete: „ a cukor arra való, hogy édesítse a kávét, nem pedig arra, hogy kanálszám tömjük magunkba.  Nem étel. Cukor.” Más: „…magányos művészek vagy kis csoportosulások egész életüket azzal töltik, hogy teljes odaadással, a legnagyobb alázattal csiszolják, tökéletesítik mesterségük legapróbb részleteit is, azzal egy pillanatig sem törődve, hogy ez a művészet egyáltalán kapcsolatban áll-e még a körülöttük létező emberekkel.”  Gombrowicz, a lengyel író mondja: „Ma  a költészet a költők és a költészetkritikusok zárt és mesterkélt világa.” Én bizony a versmondók és vershallgatók többségét is ide sorolnám. Néhány éve egy riportban mondtam: Utálom az olyan versmondást, ami telizabált fafejek ebéd utáni böfögéséhez szolgáltat kísérőzenét.  Számomra versmondás és vershallgatás – éhség kérdése. –  Kicsit durva, megengedem. Viszont igaz.  És nemcsak a hallgatóra, de a magát illegető, hangját röcögtető, idegen hangsúlyokkal, már-már vallásos önimádatban lubickoló „művészre”, de ugyanígy a szürkén, mattul, „objektívan” daráló előadóra, akiben láthatóan, hallhatóan a világon semmi nincs a nagy ürességen kívül, vagy bájos ellenpéldaként, mintha Bodonyi Béla bácsi stílusának szellemét látnám lélekvándorlásba kezdeni. Ha nincs mozgás, prózát daráló, „lefúrt lábú”  operaénekest látok, ha van gesztus, az széttöredezett, görcsös. Mi marad hát egyáltalán, ami a fölfoghatóság felé lendíti az embert?
Ezt a szót egyébként  –  fölfoghatóság  –  nem véletlenül választottam, és mondtam ki. Mert semmi estre sem szerettem volna azt írni, hogy „érthetőség” Az érthető dolgok az agyban laknak, ott jönnek létre, raktározódnak. A fölfogható jelenségek nem. Vagy: nem csak!  Egy valódi, komoly élményre zsigereink, bőridegeink hamarabb reagálnak, mint az agyunk. A nyugati ember számára a létezés legfontosabb szerve az agy. Keleten nem így gondolják. A csakrát tartják az ember központjának, s ha nem így volna, egy valódi, nagy élményre miért ráz ki a hideg, még mielőtt az agyad feldolgozhatná, mit is látsz, vagy hallasz? Ennyit a központokról.  Mert tulajdonképpen harmadrendű lenne, hogy mi reagál és hol, ha egyáltalán reagálna. Sokkal nagyobb baj, hogy az emberek általában – tisztelet a kivételnek, ami azért nem éppen sűrű – elveszítették kapcsolatukat mindazzal, ami az élmény alapját képezhetné. Ez nem éppen meglepő jelenség, hiszen manapság pótélelmiszert eszünk, póttermészetben, póteszmevilágban, pótéletben élünk, nem meglepő, hiszen kultúránk is pótkultúra. Brechtnek van egy szellemes oldalvágása: „a nép elveszítette a kormány bizalmát.  A maga szempontjából az lenne a legegyszerűbb, ha leváltaná a népet és újat választana.” Erre én azt gondolom, ha ez így van, lehet, hogy a történelmet is le kellene váltani?  De hagyjuk ezt, messzire vezet.
Mitől volt élőbb, elevenebb a kultúra minden velevalójával, így a költészettel és a versmondással együtt az ántivilágban?  Mitől voltak jobbak a lapok, a folyóiratok, miért vásároltak az emberek tömegesen könyvet, mitől volt teljesebb, pezsgőbb az érdeklődés egész létünk iránt? Mi ez a nagy csönd a kultúra körül? Mondom, KULTÚRA, mert a pótkultúra, az virágzik. Itt ricsaj mostanában csak a plázákban van.  Meg a Kultúrplázákban. És akkor nincs igaza a tizenhat éves srácnak, aki azt mondja:  –  Na jó, tanár  úr, de akkor most mit akar?  Én nem is értem, amit a Vörösmarty mond!  – Igaz, honnan értené?  Ne feledjük: tizenkét éves kora körül nem megváltozik, hanem másodszor születik. Addig – ahogy Pilinszky mondaná – benne élt abban a paradicsomi létben, ami minden gyermek magánvilága. A nagyja addig szeret énekelgetni, a maga módján szereti a költészetet, sőt, még műveli is, mondókákat fabrikál, verssel próbálkozik és ráadásul nemcsak magyarul, hanem a saját titkos nyelvén is, azon kívül tökéletesen érthető számára a képi világ, azzal is próbálkozik. Mert ez a dolga, mert félig még odaát van. Ezt egy reménytelen felnőtt soha nem fogja megérteni, mert ő már régen és egyáltalán nincs odaát.  És akkor egyszer csak a kis lurkó elkezd nyúlni, nőni, szőrösödni, abbamaradnak ezek a mirigyei, beindulnak azok a mirigyei, eltelik legfeljebb két esztendő, és ő egy olyan világban találja magát, ahol majdnem mindenki fizetett ellenség. Az egészből nem ért semmit. Akkor pont Vörösmartyt fogja érteni?  És hol találja azt az embert, aki egész eljövendőjét nem beleveri, hanem kézen fogja és szeretettel, megértéssel bevezeti ebbe az ismeretlenné vált világba? Alig valahol. Általában nem érti anyját, apját, tanárát, az egész körülötte lévő világot, azt sem, hogy mi miért van, mi miért történik. Csak a szeme élesedik. Meglátja, hogy a felnőtt, aki az élet játékszabályait tanítgatta neki, a gyakorlatban éppen az ellenkezőjét teszi annak, amit prédikált. És még filozófiát is tákol hozzá, hogy a rogyadozó rendszerét valamivel megtámassza. E gondolkodás hosszan és bonyolultan is leírható, én elintézem a summájával: „Igen, de…” Csoda-e hát, hogy a paradicsomát vesztett gyermek azt érzi, hogy a felnőttek folyamatosan becsapják?  Ugyanez áll az iskolára is.  Nagyobbik fiam gimnáziumi osztályában egy jóhírű, elhivatottnak mondott, többszörösen kitüntetett magyartanárnak érettségiig sikerült elérnie azt a ritka bravúrt,  hogy azóta szinte egyetlen gyerek sem vett könyvet a kezébe. Magam is próbálkoztam a tanítással, láttam-hallottam ezt-azt. Nem voltam elragadtatva. Viszont az egyik osztályomba járt egy fiú. Szellemileg meglehetősen romos volt, mintha testének az a része, ahol az ilyen ingerek laknak, nem is létezne. Testileg ott volt, de ha szóra akartam bírni, csak a vállát vonogatta.  Másfél éven át szinte nem beszélt.  Aztán eljutottunk Dosztojevszkijhez. Egyszer csak azt látom, hogy annyira olvassa az egyik könyvét, hogy a folyosó végét észre sem véve nekimegy a falnak. A nyári szünetben mindent elolvasott, amihez hozzá tudott jutni, negyedik év elején már nemcsak késsel-villával, de puszta kézzel tépte-falta nemcsak az orosz szerzőt, de a magyar irodalmat is, magánszorgalomból írt egy olyan Dosztojevszkij esszét, hogy különösségétől még a hideg is kilelt, félévben jeles volt és év végén elsőre felvették az egyetemre. Másfél év előtt egy hajítófát nem adtam volna érte. Ez egyrészt szép bizonysága annak, hogy márpedig csoda igenis létezik, másrészt viszont nem mondhatni általánosnak, ebbe az utcába ritkán téved manapság valaki.  De ezektől az egyébként fontos részektől sétáljunk vissza a vershez.
Tekintettel a megváltozott világra, ugyan nyomogassuk csak végig a Világkirály Képi Média csatornáit, ettől az ártatlan szótól nekem egészen más jut az eszembe. Mert Vizuális Kultúra címen mit is kap a nyájas előfizető? Dáridós, mulatós műsorok egymásutánját, 30-50 kg. súlyfelesleggel küszködő, hajdani sztár-slágerénekesek ámokfutását, politikai revüket, ahol az egyik csatornán a kékek harapnak a zöldekbe, a másikon a zöldek rugdalják a kékeket, megállíthatatlan a csúsztatás, a hazudozás, a rágalmazás, gyanúba keverés és még mi minden. Tekintettel arra , hogy nem szeretnék a politika csúszós mezejére tévedni, ezt most abba is hagynám,  és visszatérnék eredeti mániámhoz, a vershez. Az most hol van?  Ha álmatlanságban szenvedsz, a Duna tv-n éjfél és éjjel egy között néha láthatsz-hallhatsz egyet-egyet. A rádióban műsorvég és déli harangszó között két és fél percben talán. Máshol, máskor nemigen . És akkor még a társművészetekről nem is esett szó.
Gyakran jut eszembe az írásom elején emlegetett zseniális japán színész-kollégám, Joshi Oida, aki a hetvenes évek kezdetekor egy nagy védőbeszédben emelt szót értünk, magyarokért. A magyar költészetről beszélt, amit meglehetősen jól ismert. Hogy ez a költészet hogyan tartott a víz felett egy egész nemzetet. A költészetről beszélt, ami megtartó erő, és nem a politika, az ügyeskedés, a háborúk, az árulások és a többi. Beszélt az egyszerű emberekről, akiknek mindennapi szellemi táplálékot jelentett ez, jelentette a túlélés energiáját, az emberi szív diadalát az egyre inkább elsötétedő életen. S ha ma itt élne velünk, vajon mit mondana ma minderről Joshi?
Kegyetlen élményben volt részem minap. Az Írószövetség dísztermében két nagyszerű embert ünnepeltek, írástudókat és könyvkiadókat. A szép számú mélyen tisztelt műsort is kapott, muzsikát és versmondást. Ettől az utóbbitól egyszerűen kilelt a hideg, a szó szoros értelmében betegnek kezdtem érezni magam. A versmondót hallottam már néhányszor, nem tett rám semmiféle hatást. De ami ezen a napon történt, az túlment minden határon. A magyar költészet egyik legnagyobb opuszát, a fenn már többször citált Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című remekművét mondta. Iszonyúan. Kérem, ne gondolják azt, hogy az irigység, a féltékenység vagy a kivagyiság beszél belőlem. Soha nem ismertem a szerepirigységet, akkor is lelkes voltam , ha az elhangzó művet olyasvalaki mondta kitűnően, akit különben nem kedveltem. Itt egészen másról van szó. Egy költeményt tízféleképpen is el lehet mondani jól. Nem vagyunk egyformák, ugyanarról a dologról sokféle igaz elképzelés létezhet. De csak akkor, ha ezt az elképzelést felelősséggel képviseljük. Mert a vers szövege nem más, mint csontváz. Ahhoz, hogy valóban életre keljen, meg kell szólalnia emberi hangon. Kányádi Sándor mondta: a vers az, amit mondani kell. Mondani, de nem múmiát idézve, hanem meg kell tölteni vérrel, levegővel, élettel, mert nem a jelek, hanem az élő, eleven beszéd az igazi kapocs az emberek között. Milyen kultúrfenomén az, aki a saját rokonának adja az interpretáció ritka lehetőségét, Mozartot vagy Bartókot játszat azzal, aki még Czernyvel küszködik? És mi a vége mindennek? A közömbösség, a minden mindegy, a na hálisten, ezt is megúsztuk. Ez lenne a cél? Ez a szürkeség? Igaz, ez így önmagában nem jó szó, hiszen milyen gyönyörű szürkéi vannak Braque-nak, milyen csillogóak, elevenek. Inkább a kohók meddőhányóinak halott, élettelen szürkesége az, ami riaszt, de különösen ha összekeverik a művészettel. Most mondhatja bárki, hát nem mindegy az, hogy valaki hamisan, szív és érzékenység nélkül mondja a Gondolatokat, vagy az Anyám tyúkját, amikor a Föld kétharmada éhezik, az új népvándorlás korát éljük, már hárommilliárddal többen vagyunk, mint amennyit a Föld el tud tartani, hát nem mindegy akkor, ki hogyan mond verset? Nem! Nem mindegy! Joshi Oida tudta jól! A vers megtartó ereje rossz időkben népeket mentett meg a széthullástól. Mert lelket támaszt, táplál. Mert az egy ember önmagában semmi. De ha lelkek és nem minden-mindegyek találkoznak, abból valami nagy erő jöhet létre, abból élet keletkezhet és nem nyomasincs elmúlás. A mozaik együtt csodálatos, a különálló kis kövecskék összessége ad neki életet. De ha az egyik meglazul és kihullik, megszűnik az összetartó erő az egészben és csak idő kérdése, hogy mikor mállik darabokra az egész. Az én egyetlen kis kövecském a nagy mozaikban a versmondás. Hervay Tamás alkotott régebben egy kifejezést: lélekemelgető. Talán kicsit gyermetegnek tűnik, ő nem annak szánta. Én sem. Ez a kis kövecske volt az én egész életem, ezért és ennek éltem igazán, és ha néha félkegyelműnek tartom magamat, sohasem ezért. Mert a lelkek harmóniája és összetartozása a világ valódi célja, és az én eszközöm ehhez az összetartozáshoz a versmondás. Ezért betegít meg a lélektelenség, és nemcsak engem, hanem mindenkit, akit elér, aki elfogadja és magáévá teszi.
Mit is mondhatnék még ezek után, így, a befejezéshez közeledve? Talán csak azt, hogy mindezek dacára még mindig nem tudok és nem is akarok lemondani a versről. Különösen úgy, hogy ma már azt is látom, mivé válhat nélküle az ember. Az elképzelhető, hogy távozásom után engem spirituszban fognak tartani és mutogatni, mint valami zombit, mert lám… Mert lám, a spiritusz sem érdekel. De akkor mi érdekel? Megmondom. A könyv. Meg a jól hangzó vers.  Gyakrabban, mint régen, le-leveszek a polcról egy kötetet és – na, mi újság a Vers-utcában!? – csatakiáltással egyre beljebb merészkedem ebbe a mára elhagyott sikátorba és nem törődöm azzal, hogy mi van akkor, ha ez az utca zsákutca, és út innen nem vezet tovább sehova? Kishitűség erre gondolni. Mert legyenek nyugodtak: vezet!

 

Illusztráció: Erdélyi György (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2014)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás