Fogarasi Sándor: Az emberiség aranytartaléka
(Siegfried Lenz: A bájos Suleyken – Mazuriai történetek, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest 2011.,128. o., ford. Szalai Lajos)
Siegfried Lenz (1926-2014) életének viszonylag rövid, de meghatározó szakasza a kelet-poroszországi gyermek- és ifjúkor. A terület belső része Mazuria, melyre talán a „háborítatlan” kifejezés illik rá leginkább. Természeti adottságai, a tagolt, dombos, vizes terep, a gyenge, főleg homoktalaj megkímélték az intenzív gazdálkodástól, a civilizációs invázióktól, az aktuális állami hovatartozástól (német, lengyel) függetlenül. Szintén segítette elszigetelődését, hogy két világ, a protestáns német és a katolikus nyugati szláv határvonalán helyezkedett el, tehát periféria volt.
Lakói ennek megfelelően keverék népességet alkottak, akik azonban egy olyan dialektust beszéltek, melyet mindenki megértett, aki helybeli volt, és senki, aki idegen.
Ebbe a zárt, természetközeli világba kalauzol el bennünket Lenz novellagyűjteménye, A bájos Suleyken, mely eredetileg 1955-ben jelent meg Hamburgban So zärtlich war Suleyken[1] címmel. Az ábrázolt időszak a két világháború közötti évtizedekre esik.
A helységnevek és valószínűleg a személynevek is kitaláltak, ebben a formában nem léteztek, de mozaik-megfelelőik valóságosnak tételezhetők: az írói lelemény emeli tipikussá, karakteressé őket.
Hitelessé és személyes vonatkozásúvá a történeteket ezenkívül az elbeszélés módja teszi: az író egyes szám harmadik személyben beszél ugyan hőseiről, de számos esetben megnevezi önnön kapcsolódását (rokon, ismerős) az adott szereplőhöz. A novellákat a szereplők[2] mellett részben a történetek[3] is összefűzik, mintegy ablakokat nyitva egy önmagában létező, a maga útján járó intakt világra.
Az elbeszélésmód szándékoltan kissé régies, archaikus, s mindenekelőtt anekdotikus. Az időrend nem lineáris – ez a narratív kötöttségek bizonyos mérvű elutasítását jelzi. Sajátos a szereplők hozzáállása is az időhöz. Nagyon sok szunyókáló alak jelenik meg a novellákban, senki nem rohan, az időre bízzák a problémák megoldását, a folyami uszályon élő Alekék: ,,jókat lakomáztak, alkalomadtán fürödtek is, a folyó hullámainak lágy mormolásától kísérve szinte délig aludtak – az Éden még soha nem volt közelebb.”[4]
Kakasrablás veszélye zavarja meg az ebéd utáni durmolást a tizenegyedik történetben: ,,Kora délután volt, amikor Titus Anatol Plock, egy új nadrág tulajdonosa felébredt és fülelve felemelte a fejét.”[5] (itt pl. az is megfigyelhető, mennyire anekdotikus az író stílusa: a mellékesen, de mégis, pletykásan megemlített új nadrág motívuma nem kap további szerepet, története kifejtetlen anekdota-csíra, apró mese-elágazás-kezdemény marad.)
Ébresztés a kezdete A jóslatok tála című novellának is: ,,Ludwig Karnickel tehát átment a folyóparti házacskához, felébresztette a hölgyet recés hangú szendergéséből, és ilyenformán beszélt hozzá: – Mindenekelőtt, Elsbeth Zwiebulla, kellemes ébredést kívánok.”[6] Ezt a tényt a jósnő elfogadólag nyugtázza.
A mazuriai világ a rohanó emberiség lineáris idején kívül él(t), vertikális idejű aranykori derűben – mára már valószínűleg őket is beszippantotta a modern civilizáció mohó, idő- és emberfaló ideje. Ebben a léttel összhangzó világban a halál sem félelmetes, hanem az élet természetes része, s mind Manoah bácsi, mind Arafa néni halála humoros kerettörténetbe ágyazódik bele – a szép Alek így reagál bácsikája megígért, de komolyan nem vett elhalálozására: ,,- Szó, ami szó, bácsikám, ekkora tréfára nem számítottam.”[7]
A mű legfontosabb, és szintén az ideális aranykort idéző hangulati-viselkedési eleme a béke, a kedélyesség és a szeretet. Béke a népcsoportok között: sosem hangzik el, hogy ki a szláv és ki a német, pedig mind a településnevek[8], mind a személynevek[9] vegyesek. A fő helyszín, Suleyken neve is összetett, elnémetesedett szláv alapnév érzetét kelti.
Az emberi közösségek közötti konfliktusok megoldása békés; a kivárás és az ,,idő megoldja” mentalitás jellemzi. És az idő tényleg megoldja. Nemhogy összetűzés, de még egy mérges szóváltás sem történik[10].
Ugyanígy az óhatatlanul felmerülő konfliktusok békés, gyengéd megoldása jellemzi az egyes személyek egymás közötti viszonyát is: megállnak egymással szemben a szánnal és várnak – hónapokon át, mert egyikük sem akar tolatni, s: ,,így ücsörgött a két atyafi, énekelve és olvasva, néhány órán keresztül, (…) Igen, a türelem harcosai kitartottak. (…) sokkal később, ahogy mesélték, (…) becsületszavamra, daruval távolították el a két atyafit.”[11] Egy másik esetben úszóversennyel döntik el, kinek van igaza[12]. Végül több esetben kompromisszum születik: mindkét félnek igaza lesz (Az őrült suszter), illetve rájönnek, hogy ”feleslegesen ettek békát”[13] (Schissomir nagy napja).
Harmónia, összhang van ember és természet között is, ezt példázza a férj, aki belenő az almafába[14], vagy a kertben lustálkodó siheder, aki megvédi a kakast[15]. A környék fenséges szarvasbikáját közösségi összefogással mentik meg az idegen vadász fenyegetésétől[16].
Egyetlen kibékíthetetlen konfliktus jelenik meg a műben: a modern civilizációt nem tolerálja, sőt, megveti, kineveti ez az immanens világ: „anno Jagello, vagy mi a csoda”[17] adományozta a Békarétet Schissomir településnek, emlékeznek a lakosok a történelmi eseményre. A higiénát nem ismerő gyermektömeg belebetegszik az oltásba[18], a városba utazás kihívása pedig az egész falut testületté tömöríti[19]. A falu határain túl történő út különben is több napos előkészületeket és komoly tartalékokat igényel, hiszen ott bármi megtörténhet, így: ,,a kemencepadkára a következő dolgok kerültek: szalonna, lepény, savanyú uborka, egy fazék káposzta, aszalt körte, egy kosár tojás, sült hal, hagyma, egy nagy kerek kenyér meg egy rántott nyúl. Ezt követően, míg Amadeus a szekérrel bajlódott, az asszony a zekét készítette elő, gumikalucsnit, takarókat, kendőket és érmelegítőket. (…) előkotorta mind a négy alsószoknyáját is.”[20]
A modernizációt a békés, saját tempójában éldegélő Mazuria gyengéden, de határozottan elutasítja. A kulkakeni gyalogos hazamegy az értelmetlen szolgálatból, de előbb még sikerül elfognia a soha el nem kapott csempészeket, ezzel bizonyítva saját létformája életképesebb voltát[21]. A faluba érkező vándorcirkusz számukra visszás fogásait, mutatványait is elutasítják, ők maguk figurázzák ki a komédiásokat, s azok megszégyenülve, kimerülten távoznak.[22] Suleykennek kenyere van – cirkuszt pedig nem igényel.
Az újonnan épült kisvasút, mely, akárcsak Wass Albert Kard és kaszájában, vagy Illyés Gyula nagyapjának értelmezésében a nagyvilági romlott civilizációhoz kapcsol, itt forgalom híján és az aktív ellenállás miatt (a lakosok birkákat terelnek a sínekre) lassan elnéptelenedik, csődbe megy, s ,,töltését már rég benőtte az, ami köztudottan mindent benő, vagyis Suleyken susogó füve.”[23] A természet legyőzi a technikát. Maga a civilizáció is lemond a területről: tanfelügyelő nem jön többé Suleykenbe, mivel azt kell tapasztalnia, hogy Eugen Boll, az idős tanító természettan címén a latrinát tisztíttatja a nebulókkal – itt az író maga is, mint tanuló, megjelenik a műben –, s végül a tanár és a tanfelügyelő is órákra beszorulnak az árnyékszékbe, s ,,Egyéb választásuk nem lévén, őkegyelméék helyet foglaltak és elmerengtek sötét sorsukon, ami félig-meddig meg is felelt a valóságnak.”[24]
Még mielőtt azt gondolnánk, hogy a kultúrát elutasító, a külvilágtól elforduló, magába zárkózott emberekről van szó, már az első novella megcáfolja ezt a feltételezést A főszereplő, Hamilkar Schass amellett, hogy elsősorban hagymáinak gondozása érdekli, magától megtanulja az olvasást és csak úgy falja a betűket, s ez menti meg az életét is, hiszen a rátámadó rablóvezér olyannyira megdöbben az őrködő öregúr olvasásba-feledkező higgadtságán, hogy önként elmenekül: ,,Ide nézz, látod ezt a felhúzott puskát? – Azonnal – mondta Hamilkar Schass – , csak tíz sort még, és elrendezünk mindent, ahogy lennie kell. Akinek esze van, megérti, hogy erre Wawrilát és bandáját akkora rémület fogta el, hogy puskáikat elhajítva visszamenekültek oda, ahonnan jöttek – vissza, nevezetesen Rokitno legvigasztalanabb mocsaraiba.”[25]
A suleykeni nép tehát nem primitív, hanem primer: nem egy kultúra bukott törmeléke, hanem ősidőkből megőrződött potenciálja, egy új lehetséges alapja. Benne van a szeretet mellett az intelligencia is, a teremtés képessége, ,,és lakott bennük egy lélek, amelynek tulajdonságai közé olyan dolgok tartoztak, mint villámgyors ravaszság és nehézkes fondorlat, esetlen báj és megkapó türelem”[26] – nyilatkozza az író, s emiatt érdemes „töprengő gyengédséggel”[27] tekintenünk Suleykenre.
Siegfried Lenz kedélyes, patriarchális közösséget ábrázoló művéről nekünk, magyar olvasóknak Mikszáth Kálmán jó palócai juthatnak eszünkbe, egy olyan párhuzamos világ ábrázolásaként, melynek manapság csupán maradványaival találkozhatunk. Lenz éppúgy gyermekkorának emlékeiből táplálkozik s építi fel belőlük a mazur embereket megörökítő bájos-megkapó történeteit, ahogyan Mikszáth a mesemondó asszonyok szavából kikristályosította a palóc világ jellegzetes képét. Lyck és Suleyken között ugyanaz az összefüggés, mint Szklabonya és Bágy között.
A megörökített szereplők többsége egyedi, különleges figura, gyakran szokásaikban és testileg is furcsán jellegzetesek. Jó példa erre Karl Kuckuck, a cirkusz vasgyúróját legyőző és az úszóversenyben izmos ellenfelével is holtversenybe jutó cérnavékony suszter öltözetét bemutató partmenti vetkőzési jelenet: ,,Hozzávetőleg az alábbi holmik kerültek napvilágra: kabát, zeke, gyapjúpulóver, ing, alsó ing, neccing, különböző haskötők, mellvédők, derékmelegítők, tüdőmelegítők, s mindez, ahogy bárki láthatta, csak a felső nagybácsi-részek takarására szolgált. Amit alul viselt, annak felsorolása két teljes oldalt venne igénybe, egészen apró betűkkel szedve.”[28] E nagybácsi egyébként híres sztoikus derűjéről, amit úgy őriz meg, hogy ha felbőszíti valami, felrohan a padlásra, ott mérgét úgy vezetve le, hogy óriásszögeket kalapál bele egy erre szolgáló deszkába, ,,s utána ismét visszasüppedt ama híres hallgatag derűjébe.”[29] Ám e deszka immár dugig van szögekkel…
Karl bácsi egyébként – szarkasztikus humorú fordulat következtében – úgy zárkózik fel úszóverseny-társához, hogy egy lótrágya érintése serkenti őt gyorsabb úszásra, s: ,,a lócitrom, ha már egyszer mozgásba lendült, szemlátomást hallani sem akart arról, hogy csak úgy lerázzák; szívósan Karl Kuckuck nyomába szegődött, és bájos kitartással követte őt sodráson és örvényen át.”[30]
A művet átjáró szelíd irónia általában a fentihez hasonlóan körmönfont, az olvasóval összekacsintó mondatokkal érvényesül: lényege az emberi hibák, jellemgyengeségek elnéző derűvel való szemlélése. A ráérős-derűs világgal egybeforr az író kedélyes, joviálisan mesemondós narrációja is; jó példa erre akár már az egyes novellák címadása: mindegyikük címe előtt mintegy barokkosan-komótos sorszámozásként szerepel, hogy hányadikukról van szó: Az első mazuriai történet, A második mazuriai történet, és így tovább a huszadikig.
Az elbeszélői stílus közvetlenségét a szabad függő beszéd gyakori alkalmazása is erősíti, s ez is emlékeztet jókedélyű palóc mesemondónk stílusára. Az elbeszélés közvetlensége által úgy érezzük, hogy az íróval együtt jelen vagyunk a történetben, mintegy mi is falubeliként éljük át azt: ,,Ez a bizonyos meggazdagodás, ó, istenkém, olyan úton-módon került kilátásba, amit Stanislaw Griegull nem láthatott előre. Mert ugyebár, kérem szépen, nem tett ő semmi egyéb rosszat, mint hogy fogadott egy marhakereskedővel Napóleon keresztneveit illetően, s mivel a tények, ördög vigye, őt igazolták, a marhakereskedő kénytelen volt fizetni.”[31]
Suleykenben még a bűnöző is kedélyes, a kakastolvaj így közli áldozatával tervét: ,,Téged – mondta -, nagyra becsült barátom, mindenki sajnálni fog, akiben érző szív dobog. Az ilyen szépségre, mint amilyen te vagy, túl sok veszély leselkedik a világban. A róka, példának okáért, vagy a görény. Nincs az az ól, amelyikbe a görény ne tudna bejutni. Vagy képzeld csak el, egy megrakott búzásszekér alá kerülsz. Eltapos egy ló. Széttapossa teljes szépségedet. Most mondd meg magad: érdemes még ilyen kilátások mellett élni?”[32]
A fordító az archaizmusokat, a beszédmód ironikus közvetlenségét, humorát, zamatos fordulatokkal fűszerezett, olykor cikornyás lassúságát remekül adja vissza magyar nyelven: ,,Stanislaw Griegullnak, a nagybácsikámnak, ennek a hosszú lábú, vékonydongájú embernek egészen különleges fajtájú szerencsétlenség szakadt a nyakába. Hogy képet alkothassunk a mibenlétéről, ez a szerencsétlenség abban jutott kifejezésre, hogy Stanislaw Griegullt a pénzhez jutás kilátása fenyegette, s ez a kilátás mélységesen aggasztotta, vagy, mondhatni, szórakozottá tette őt.”[33] A vagyonméretű pénz tehát ebben a reálisan látó őskori világban elemi csapásnak, életnyomasztó tehernek számít.
A kétezres évek európai embere Suleykent nosztalgiával szemléli, s már-már utópiának érzi – vajon vannak-e még földrészünkön ilyen érintetlen, önmagukban intakt települések, emberi (emberi!) közösségek? Daniel Quinn fogalmait idézve, a természetet és a lelket nem elvevő, hanem meghagyó kultúra-pontok? Talán, akadnak még, hellyel-közzel apró rezervátumokként, ám amelyeket sajnos nem óv semmiféle társadalmi Ramsar, szociológiai élőhelyvédelem, így fokozatosan felemészti őket a globális világ másfajta célokat, eljárásokat, kapcsolatokat javasló-terjesztő ,,érték”-rendje.
Suleyken az ősi aranykornak a modernitásba áthúzódó egyik utolsó nyúlványa: oppozíció a nagyvárosi rohanással, az emberi kapcsolatok kiüresedésével szemben. Suleyken nem alkot robotokat, nem módosítja a géneket: megmaradt az ős-egyszerűség állapotában, mely a természeti világgal harmóniában él. Igyekszik termékeny összhangban élni önmagával, azaz e kis közösséget alkotó emberek – egymással.
Tudjuk, hogy a fenti idill a második világháborúval véget ért: a németnek tekintett lakosságot elűzték a kibővített Lengyelországból, illetve a kommunizmus megpróbált mindenféle elkülönülést, másfajta életszemléletet felszámolni. Maga az író is Németországba települt át. Suleyken és Mazuria ugyanakkor örök: a primer ember életöröme, belső békéje, a kozmikus összefüggésekre való nyitottsága, alkotókedve a posztglobalizációs kor aranytartalékát képezi.
[1] Szó szerint: „Oly gyengéd volt Suleyken”
[2] Pl. ,,Hamilkar Schass, a nagyapám” , 5. o. , illetve Manoah bácsi és Alek Puch rokoni viszonya, 17. o.
[3] Pl. az „Ilyen volt Manoah bácsi” című novella folytatásának tekinthető „A húsvéti asztal”. Ugyanígy a „Fürdőzés Wszscinskben” és az „Egy kellemes temetés” szintén összekapcsolható időben, és a szereplők szempontjából egyaránt.
[4] A húsvéti asztal , 23. o.
[5] A kakasfogás művészete, 65. o.
[6] A jóslatok tála, 109. o.
[7] Ilyen volt Manoah bácsi, 21. o.
[8] Schissomir – Oletzko.
[9] Schass – Wawrila, Zappka
[10] Párbaj kurta bekecsben, A nagy tanácskozás.
[11] Párbaj kurta bekecsben, 50-51. o.,
[12] Az őrült suszter
[13] Az őrült suszter, 46. o.
[14] Ember az almafában
[15] A kakasfogás művészete
[16] A hajtóvadászat
[17] A nagy tanácskozás, 102. o.
[18] Egy oltás tanulságai
[19] Utazás Oletzkóba
[20] A nagy tanácskozás, Utazás Oletzkóba, 77. o.
[21] A kulkakeni gyalogos.
[22] A vándorcirkusz esete
[23] A Paul Popp kisvasút, 75. o.
[24] Úgymond, a szellem szolgálatában, 86. o.
[25] Az olvasás ördöge, 9. o.
[26] Diszkrét információk Mazuriáról, 121. o.
[27] Diszkrét információk Mazuriáról, 122. o.
[28] Az őrült suszter, 61-62. o.
[29] Az őrült suszter, 60. o.
[30] Az őrült suszter, 63. o.
[31] Párbaj kurta bekecsben, 47. o.
[32] A kakasfogás művészete, 65. o.
[33] Párbaj kurta bekecsben, 47. o.
Illusztráció: Siegfried Lenz (Marcus Brandt fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
