Nagy Ignác: Kísérlet Berda József költészetének ökokritikai vizsgálatára
Az ökokritikai nézőpont jelentősége
Az ökológiai szemlélet már jóval az ökokritika megjelenése előtt megjelent a világirodalom különböző koraiban és rengeteg alkotónál fellelhető. Ez az ösztönösen kisarjadó törődés a természet dolgai és jelenségei iránt megvan többek között Lucretius A megöregedett föld című költeményében, Ibükosz Töredék a tavaszról művében, tanúi lehetünk a természetből fakadó lenyűgözöttségnek Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában, de Keats Óda egy csalogányhoz versében is olvashatunk a természet és költészet kapcsolatáról. A prózai művek közül is rengetegben kifejeződik az ember és természet viszonya, mint például Thoreau Waldenjében vagy Hemingway Öreg halász és a tenger művében, de nagyon sokáig lehetne hasonló példákat sorolni, mindez csak azt mutatja, hogy már jóval az ökokritikai szemlélet megfogalmazása előtt is foglalkoztak az alkotók a természettel.
Maga az ökológia, amely az ökokritika szemléletmódjának alapja, tulajdonképpen maga is biológiai diszciplínák laza összessége, amely az élőlények és környezetük kapcsolatrendszereiket állítja vizsgálódásai fókuszába. Az ökológia szó eredete a görög οἶκος szóból származik, jelentése ház, család, háztartás, utalva a kapcsolatrendszerek jellegére, amellyel ez a tudományág foglalkozik.
Jelenleg az ökológia fogalmát két értelemben használják, egy populáris és egy tudományos értelmezése van. A populáris értelmezés az elterjedtebb, ma már szinte eggyé forrt a környezetvédelemmel, az ökológia tudományos értelmezése azonban ennél sokrétűbb. De valójában nem az ökológia mivoltának definiálása a feladat, hanem annak az etikai és ontológiai információnak a feldolgozása, amelyet a tudomány adhat az irodalomnak (1).
Az ökokritika kezdeteit a huszadik század nyolcvanas éveinek közepére teszik, amikor az irodalomtudósok és irodalmárok behatóbban kezdtek el foglalkozni az irodalom és a természeti környezet kapcsolatával, hogy kialakítsanak egy föld és természetközpontú megközelítést az irodalomtudományon belül (2). Az ökokritika a természet és ember, valamint a kettő kapcsolatával kapcsolatos legalapvetőbb kérdéseket teszi fel: hogyan jelenik meg a természet az adott műben, vagy milyen szerepe van a történetekben a külső környezetnek, miképpen határozzák meg a metaforák azt, hogy milyen módon bánunk a természettel vagy az állatokkal. A legfontosabb meghatározása azonban ennek az elméleti megközelítésnek az, hogy foglalkozni kell a szöveg és a környezet viszonyával is, eszerint az ökokritika lehet egy olyan megközelítés is, amely az előbb említett két entitás dialógusát vizsgálja, illetve amely szerint az irodalom tanulmányozása a környezet nélkül önmagában kevés (3).
Az ökokritikát művelők még olyan kérdéseket is feltesznek a művek vizsgálata során, hogy hogyan írnánk le a természetet, mint egy irodalmi műfajt, vagy hogy hogyan alakította az irodalom az emberek természetfelfogását? Fontos szála az ökokritikus vizsgálódásnak, hogy miként változott a vadon koncepciója az idők és korok során, és szerintük az ökokritika elsődleges feladata, hogy vizsgálja a természet és kultúra kapcsolatát, és közvetítsen az ember és természet között.
Az ökokritika különböző modelleket állított fel az ember és természet közötti kulturális viszonyok vizsgálatára, amelyek alkalmasak az antropocentrikus és a biocentrikus szemléletek bemutatására az irodalmi alkotásokban. Az egyik ilyen modell az úgynevezett domináns modell, amely a teljes emberközpontúságot testesíti meg a művekben, ide tartoznak azok az alkotások, amelyek az ember diadalát és uralmát hirdetik a természet felett, mint ahogy például a Teremtés könyvében ez olvasható. Az ökokritika második modellje a törődő modell, miszerint az ember feladata a természetről gondoskodó uralom, az emberek felelősek az élővilág megőrzéséért, mint ahogy az olvasható a feljebb említett Lucretius versben is. Az ökokritika harmadik modellje a biocentrikus modell, amely tagadja az emberközpontú modellt, és amely feltárja az élő és élettelen természeti rendszerek egymásrautaltságát és kapcsolódási viszonyait. Ebben a modellben remekül alkalmazható Deleuze rizóma elmélete (4), amellyel feltárható ezen kapcsolatoknak a viszonyrendszere, kiterjesztvén ezen eszköz segítségével az elméleti lehetőségeket. A biocentrikus, természetközpontú szemlélet ritkább elterjedtségű az irodalmi művekben, de ennek a szemléletnek az egyik legmarkánsabb képviselője lehetne a mára már nagyrészt elfeledett Berda József.
Berda József esztétikája
A környezet, a táj, a vidék és a természet költészetének nagy hagyománya van a magyar irodalomban, azonban Berda József költészetének rendszerében a táj, az erdők és a természet maguk jelentik az esztétikum forrását, nála a természet nem egy költői eszköz, hanem magának a költészetnek a témája. Berda természettel kapcsolatos költészetében nagyszerűen kirajzolódik az ökokritika harmadik, biocentrikus modelljének alapvetése, miszerint a természetben az ember az egész rendszer csupán egyik eleme, nem pedig központi figurája és alakítója. Szabadverseiből pedig ösztönösen, jóval a fentebb említett ökokritikai modellek megfogalmazása előtt bukkan fel a költő sajátos, mégis igaz álláspontja a természetről, így műveivel az ökokritikai gondolkodás nagy költőjévé válhatna, annak ellenére, hogy ebben a szerepben teljesen véletlenül találná magát.
Berda József manapság majdhogynem teljesen elfeledett költőnek számít, pedig a Nyugat írói és más pályatársai is elismerték tehetségét és költészetének egyedi hangvételét és tematikáját (5), amelyben a természet, az emberi test és a világ jelenségei fesztelenül és mindenféle korlátokról mentesen jelentek meg (6).
De mit ajánlhat egy huszadik századi költő, akinek életműve 1928 és 1966 közé esik, a jóval a költő halála után elinduló ökokritikai iskolának? Munkássága egy része biztosan további kutatásokra vár, már csak ökokritikai nézőpontból is. Ő volt korában az első, aki fesztelenül és természetesen írt az emberi testről, annak szükségleteiről és az azt körülvevő biológiai környezetről. Verseinek egyedi hangvétele miatt például Elégia című versét le is fordították németre és angolra. Másrészről Berda a magyar flóra és fauna csodáinak rendkívül tehetséges megéneklője volt.
Berda versei a természetbe vetett hitének tanúságai, ahol az egész természet egy világméretű temploma Istennek, amiben minden egyes létező, állat, vagy növény megérdemli az emberek törődését, mert minden létező egy ökológiai szuperstruktúra része. Azonban ahhoz, hogy munkásságának fontosságát meg tudjuk érteni, meg kell vizsgálni Berda költészetében a természetélmény forrását is.
A berdai természetélmény forrásai
Berda már gyermekkorában megélte a törődő modell legfontosabb aspektusait, a Vizafogó utca környéke lápos, mocsaras terület volt a költő fiatalkorában. Berda gyermekkori barátaival gyakran töltötte itt az idejét, ahol megismerkedett az állatok, növények világával, így megélve közvetlen tapasztalatok útján az ember és természet kapcsolatából fakadó szépséget. Ezeknek a tapasztalatainak köszönhetően előbb volt természetélménye, mint sok korabeli társának a városból (7).
A költő természetélményének további fontos forrásai életének későbbi szakaszaira tehetők, ugyanis Berda megszállott természetjáró volt, kirándulásainak élményanyaga visszaköszön rengeteg verséből (8). Rajongásai a természetért már-már panteisztikus vers-imádságokban öltenek testet, ugyanakkor versei nyilatkozatok is egyben arról, hogy az embernek a természetben a helye, nem áll egyetlen lény felett sem, s az, hogy a tápláléklánc csúcsán van, inkább felelősség, mintsem kiváltság. Szent Ferenchez hasonlóan Berda is a maga fivéreinek és nővéreinek tartja a természetben levő lényeket, amely Szent Ferenctől eredeztethető hatás forrása a ferences, szalézi és karthauzi rendeknél eltöltött frátersága lehetett (9).
Ezek a kirándulások formálhatták végül a költő élete vége felé keletkezett versek panteisztikus természetfelfogását, amelyek alapján természeti versei egy panteisztikus istenképhez való imádságként is felfoghatók. A másik fontos aspektusa Berda természetszeretetének pedig a szabadság volt. Szerinte a természet és az ember kapcsolata egyet jelentett a szabadsággal. Berda József nem hajolt meg semmilyen kötöttség előtt, nem teljesített semmilyen társadalmi elvárást, fittyet hányt a szokásokra, két, saját maga számára kiszabott kötelességet teljesített rendszeresen, az írást és a természetjárást, amely két tevékenység gyakran elválaszthatatlan egységet is alkot a költő életművében.
Azonban a természet szeretete nem öncélú, nem csak saját magát szeretné a költő gyönyörködtetni, hanem az olvasókat is rá akarja döbbenteni, mi is az ember szerepe és helye az ökológiai struktúrákon belül, illetve minden természeti témájú verse egyfajta fohászként vagy himnuszként is értelmezhető a természetben feloldódott Istenhez, aki irányítja és fenntartja a törékeny rendszert, amelyet az ember, már Berda korában is folyamatosan veszélyeztetett, vagy hozzáállása teljesen domináns volt.
Berda természettel kapcsolatos verseiben tehát markánsan megmutatkozik az antropocentrikus gondolkodás elutasítása és az ökokritika törődő modelljének felvállalása, anélkül, hogy mindezen megnyilvánulások bármiféle tudatosságot és szándékosságot hordoztak volna.
Az ember és a természet viszonyának megjelenése Berda költészetében
Néhány Berda vers különösen alkalmas az ökokritika fő modelljeinek bemutatására, miközben az emberközpontúságot meghaladva öntudatlanul is addig ismeretlen modelleket és szemléletmódokat fogalmaz meg műveiben, amelyek akkor akár harsánynak, együgyűnek, esetleg furcsának hatottak, viszont a költő számára fontos visszaigazolás lehetett, hogy kollégái, mint ahogy például Kosztolányi, elismerték munkásságának egyediségét.
Berda például teljesen természetesen állt hozzá az ember fiziológiai szükségleteihez, és olyan fesztelenül írt róluk, mint mások írtak, mondjuk a szerelemről. Egyik iskolapéldája az emberközpontúság elvetésének és a fiziológiai szükségletek megéneklésének az Emésztés után című verse. Az emésztést, mint egy minden embert érintő folyamatot ír le, hangsúlyozva a biológiai folyamatok által gerjesztett feszültséget is, azonban, amiben teljesen új szemléletet honosít meg, hogy ebben a versben kilép az emberközpontú szemléletből és az ember biológiai folyamatait is a természet körforgásába helyezi, kijelölve ezáltal az ember helyét az ökológiai struktúrákban:
„ily pihenten fogni neki a dolognak, megszabadulni
attól, ami már nem kell a rusnya testnek, hogy
könnyű légy megint, hogy úgy repülj kedved
forgatagában, mint a lepke, s úgy ragyogjon az arcod
a bőséges munka után, mint a szomjas föld,
ha kiadós zápor szakad rá.”
A vers az 1936-ban megjelent Emelt fővel című kötetben jelent meg. Amennyiben meg kellene határozni a műfaját, talán a legtalálóbb az óda lenne, hiszen ez a mű egy felszabadult ének a megkönnyebbüléshez. A beszédmódja meghökkentő, mivel teljes fesztelenséggel, vagy inkább természetességgel írja le a fiziológiai ingerek megjelenésétől az azok kielégítéséig vezető utat. Első olvasatra biztosan illetlennek tűnik a szöveg témaválasztása, azonban ha jobban belegondol az olvasó, a vers egy olyan élethelyzetet ír le, amelyben kivétel nélkül mindenkinek volt része. És a szöveg pontosan emiatt érdemes az ökokritikai vizsgálatra. Az ürítés egy abszolút biológiai funkció, de az ezzel kapcsolatos érzéseket az irodalomban aligha énekelték meg sokan Berda előtt. Ő viszont vette a bátorságot, és teljes természetességgel emelte be költészetébe ezt a témát is. Ezzel a verssel is bizonyította kortársai és kollégái állítását, miszerint nem felelt meg semmilyen elvárásnak és nem illett bele semmilyen keretbe sem.
A természet, avagy a természettudatos szemlélet ebben a versben egy biológiai folyamat által kiváltott érzés leírásán keresztül jelenik meg. Érdekesek a vers hasonlatai is, hiszen az emésztési folyamat végén fellépő megkönnyebbülés érzését csupa természeti képhez hasonlítja a költő. Az élővilággal kapcsolatos képek a lepke, a bomlott felesleg, szomjas föld és a zápor is. Hasonlatokkal teli, burkolt leírása ez a székelés utáni megelégedettség érzésének. Ebben a versben az ökológiai érték és tudás, hogy minden emberi testtel kapcsolatos folyamat, vagy működés a természet része és ezáltal természetes, hiába övezi rengeteg társadalmi tabu vagy tiltás az ezekkel kapcsolatos diskurzust. A költő ezen művét tekintve Berda ezáltal nem csak az ökokritika, de a test irodalmi újrafelfedezésének előfutára is egyben.
Libakörmenet című versében egy szintén biológiai szemlétű témával állunk szemben, ugyanis Berda ebben a szövegben remek leírását adja a táplálékláncnak. Úgy ír, mint, ahogy egy érző lény tisztában van a saját szerepével, a táplálkozási láncban a legmagasabb pozíciót betöltve írja dicsérő sorait az őt jóllakató libákról. Berda tényszerűen, mégis már-már ódai hangon mutatja be a libák életciklusát, a költő különös érzékenységére vall az is, hogy Berda nem csak egy finom falatot lát ezekben az állatokban, hanem úgy tekint rájuk, mint a természet ajándékaira, amelyek feladata az ökológiai rendszerben kijelölt helyük betöltése:
„mire megjő az idő, hogy kukoricával
is úgy tömjenek még tovább
benneteket, míg gyomrunk
alagútain be nem vonultok
végül a megsemmisülés
boldog birodalmába!”
A táplálkozás örömeire Berda több versében is felhívta az olvasó figyelmét, azonban a Libakörmenethez hasonlóan nem csak az elfogyasztott állatok iránt viseltetett együttérzéssel, hanem minden létezőhöz is. Túrái és kirándulásai során megtapasztalhatta, hogy az ember harmóniában és létezhet a természettel, és, hogy mindkét entitás egymással kölcsönös függőségi viszonyban van. A költő sokszor volt, hogy táplálékát is kirándulásai során találta, jó néhány verse szól a gombák dicséretéről. A finom tinórugomba dícsérete című verse olyan, mintha egy ősrégi pogány hálaadó imádság lenne az elfogyasztott ételért cserébe. Ez a vers olyan, akár egy himnusz a természetben feloldódott Istenhez, aki gondoskodik róla, hogy a rendszer minden egyes eleme elfoglalja a helyét, hogy ezáltal tudjon gondoskodni minden teremtményről:
„Az év legszebb ajándéka vagy te,
erdőt-barangoló szegények kincses étke,
kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő.”
A vers 1943-ban jelent meg a Fény és árnyék címet viselő kötetben. Műfaja himnusz, amely egy tinórugombát dicsőit, és közvetve az egész természetet és annak idealizált harmonikus állapotát. A vers beszédmódja patetikus, tulajdonképpen egy panteista himnuszként is értelmezhető, amelyet a természet egy apró entitásához írt. A versben azonban világosan megfogalmazódnak az ökológia alapvető gondolatai: minden kisebb egység egy nagy egész része, és minden élőlény része az élet körforgásának, mert létezése által funkciót tölt be az ökoszisztémában.
A vers üzenete a költő lenyűgözöttségének kifejezésén túl az, hogy azt hirdeti, hogy azok még az éhhaláltól is megmenekülnek, akik ismerik az erdők kincsestárát. Hiszen csak azok ismerhetik ezt a kincsestárat, akik összhangban élnek az erdővel, amely a Teremtő alkotása, és ennek az alkotásnak a szépségéből és eredményeiből egyformán részesül az ember és a legkisebb élőlények is, jelen esetben egy tinórugomba, amely az emberek asztalán végzi fejedelmi csemegeként.
Az ökokritika szemüvegén keresztül vizsgálva a verset azonnal láthatóvá válik, hogy Berda ebben a versében teljesen elszakad és kimozdul az antropocentrikus világnézetből, amelynek ő talán soha nem is volt igazán a követője. Berda nem veszi magától értetődőnek azt, hogy elfogyaszthatja az erdei csemegét, hanem hálát ad érte és dicsérő szavakkal magasztalja, hiszen az az apró gomba is a teremtés részét képezi.
Berda József költészetében és esztétikájában rendkívül fontos helyet kapott az együttérzés. Együttérzés embertársai, sorstársai iránt, viszont jelen volt költészetében egy akkoriban forradalmi együttérzés, mégpedig az együttérzés és törődés az állatok, a növények és a természet felé is. Berda esetében ez a fajta törődés jóval megelőzte a későbbi környezetvédő, állatvédő mozgalmakat, előképe nem volt a magyar irodalomban, ezzel a meggyőződésével és a természettel kapcsolatos szeretetteljes hangvételével pedig egészen egyedi pozíciót foglalt el az irodalomban. Erről a különleges együttérzésről tanúskodik például A ledőlt szilfa halálára című verse is, amely tökéletes példája Berda törődő hozzáállásának a természet irányába. A költő megsirat egy szilfát és az embereket korholja versében, hogy nem adtak neki elég tiszteletet, annak ellenére, hogy az árnyékot nyújtott nekik a forró nyári napokon. Berda új magaslatokra emeli az együttérzést és törődést, nála egy fa halála is tragédiának számít:
„enyhítetted szenvedésüket a bitang
hőségben és nem segítettek rajtad, bár
lett volna erre mód; gyökere félig
a földben volt még, csak talpra kellett
volna állítani téged, de erre nem
jelentkezett semmiféle emberi szorgalom.
Szomorú, túlszomorú ez már!”
Az 1964-es Égni! Elégni kötetben kapott helyet a vers. Első olvasatra lehetne akár Berda önnön allegóriája, de ismerve munkásságát ez a szöveg inkább a természet láncolatának egy tagjával való együttérzésről tanúskodik.
A vers műfaja elégia, amelyet egy szilfa halálára írt, tulajdonképpen egy gyászbeszéd telis-tele együttérzéssel egy olyan élőlény iránt, akit az emberek még csak észre sem vesznek. Egy szilfa, amelyet maga a természet pusztított el egy vihar során. A vers értéke, hogy a fához intézett gyász elégiában felidézi a fával kapcsolatos emlékeket, ezzel egy szintre emeli a fát az emberrel az emlékezés során.
A vers egy másik ökokritikai szempontból fontos értelmezése, hogy megmutatja a fa halálán keresztül az ember és természet világa között feszülő ellentéteket. A gyászbeszédből megtudjuk, hogy a fa hűségesen szolgálta az embereket, azok viszont, amikor a fa a legnagyobb bajban volt nem segítettek rajta, nem mondja ki, de tudjuk, nem segítettek, hisz az csak egy fa volt…
Berda nyilván azon kevesek közé tartozott, akik már akkoriban is egy emberrel egyenértékű élőlényként tekintett a fákra is, és ezt a fajta hozzáállást vagy együttérzést még a XXI. században is csak nagyon kevesen ismerik, vagy fogadják el. A vers végén a lírai beszélő helyteleníti a természethez való közömbös hozzáállást az emberek részéről.
A törődés másik fontos eleme Berdánál a könyörület, ahogy a korábbi példákon keresztül is megmutatkozott, Berda szerint a természet minden teremtménye megérdemli a könyörületet, ez a fajta gondolkodásmód Berda korában biztosan furcsállást váltott ki, hiszen akkor még a háziállatoknak sem volt sok becsülete gazdáik előtt. Ez a fajta könyörület jelent meg az Álmomban verebet öltem című versében, a lírai beszélő kioltja egy veréb, egy látszólag teljesen jelentéktelen élőlény életét, de az élet nem megy tovább, Berda komolyan megsiratja még azt a kicsiny jószágot is:
„a madarat, ki dallal szeretett engem,
megfojtottam,
s reggel szívem oldalán ébredvén,
kövér könnycseppek száradtak
én égő szemeimre…”
Egy öreg kutyáról című verse szintén meghaladja a korát. Berda egy kutyához írja versét, akit családtagként, barátként ír le, ebben a hozzáállásában is jóval meghaladva korát. A kutya életét úgy mutatja be, mintha egy ember-ismerőséről írna és az ő életét mutatná be, ezzel az aktussal helyezi a költő az állatokat is az emberrel egyenrangú helyre költészetében, egy kutya életrajza elevenedik meg a versben:
„Mint kisgyermekből
lesz kamasz, úgy növekedtél fel az utcánkban”
Az ember, az állatvilág és a természet egyenrangúságáról szóló versek sorában a következő darab a Képeslap Bakonybélről című csendélet fontos szerepet tölt be. A vers 1957-ben jelent meg az Ostor és olajág kötetben. Ebben a versben a természet ábrázolása erőteljesebb, mint az embereké, az emberek elidegeníthetetlen elemei a Berda által festett tájképnek, de nem dominálják azt, hanem csak részei a perspektívának.
A vers témája a bakonybéli emberek harmonikus együttélése az erdővel, amely ellátja őket táplálékkal. A Berda által festett tájképen azt látjuk, hogy a falubeliek szoros szimbiózisban élnek a tájjal, annak részeiként. A harmonikus együttélésért cserébe pedig az anyaföld, az erdő bőségesen ellátja a falu lakóit élelemmel. A szöveg hangvétele pedig patetikusba hajlik, olyan, mintha Berda költészetének ez a darabja is egy fohász lenne Gaiához a jó termés érdekében.
Mégis, ha az ökológiai látásmóddal vizsgáljuk, akkor sokkal fontosabb ennek a szövegnek a tanúságtétele a természet és ember együttéléséről. A természet rendkívül erőteljesen jelenik meg ebben a versben is. Egy pillanatfelvétel készül arról, ahogy az emberek elözönlik az erdőket gombát keresve. Ez a kép, amely arra emlékeztet, hogy a természetet meg lehet ismerni, és lehetséges békében élni vele, olyan, mint egy ideális világ erényeit hirdető képeslap, ahol a két entitás, az ember és természet viszonya nem feltétlenül az öncélú kizsákmányoláson alapul:
„…láttad a bakonybéli népet, mint
lep el korán reggel az erdőt s mint ritka
kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák
tömegét…
…..Mint máshol
a hízott disznó; neked félkenyered a gomba már,
Bakonybél békés népe, – majdnem második aratásod!
Áldjon is meg mindig a bőség gombában, gyümölcsben
s gabonában egyaránt, hogy egyre vidámabb
legyen életed, mely megszolgálta a boldogság minden
örömét, mit emberfiának adhat a föld!”
Berda egyik legszebb, egy egész verset szervező hasonlatára azonban, a Verebekkel beszélő című versében akadhatunk, amely szintén az együttérzés köré szerveződik. Legszebb hasonlata viszont, hogy a verebek kopott költők, megváltoztatva ezzel a verébhez tartozó képzettársítások konnotációját, hiszen a városképben élő jelentéktelen madarakat emeli fel a hasonlattal emberi magasságokba, de Berda talán ezzel is utalni akart arra, hogy az emberközpontú nézőpont nála aktualitását vesztette, és akár a keleti kultúrák nagy mesterei, sorsközösséget vállal ezekkel az apró állatokkal:
„Kopott, kódorgó költők vagytok ti is nyilván a
madarak tarka sokadalmában s mégis
kikaparjátok a magatokét, áldott árvái
a sors szeszélyének! Így vagyok én is testvéretek,
a ti táborotokba tartozó! Hát kopogtassatok csak
ezután is kemény kis csőrötökkel minden reggel az
ablakomon, ha már ideszoktattalak benneteket!
Az enyém a tiétek is; a kevés morzsából hadd
jusson így néktek is valami még.”
Természetesen sok más verse állhatna itt példaként a Berda által akaratlanul meghonosított új szemléletmódnak, ezek a művek csak irányt szeretnének mutatni, hogy kell, és érdemes Berda munkásságát akár ökokritikai szemszögből is vizsgálni, vagy jelenleg, mivel a költő kikerült az irodalmi kánonból, ez a vizsgálati módszer akár Berda újrafelfedezéséhez is hozzájárulhat, hiszen ő a maga sajátos, felszabadult, de mégis magasztos módján képes újat és örök érvényűt mondani az olvasónak még ötvenkét évvel halála után is.
(1.) WESTLING, Louise: Literature and ecology. == Teaching ecocriticism and green cultural studies, szerk. GERRARD, Greg, Palgrave&Macmillan, London, 2012., 77-79
(2.) NEMES, Péter: Az ökokritika rövid története == Helikon, 2007/3, 341.
(3.) LOVE, Glen A.: Practical ecocriticism. Literature, biology and the environment. University of Virginia Press, 2003, 16.
(4.) http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/fu/deleuze/foszoveg.htm
(5.) ALBERT, Zsuzsa: Irodalmi legendák, legendás irodalom, Pro Pannonia, Pécs, 1999, 32.
(6.) „Ezek valósággal kiharsantak”-Kosztolányi Dezső levele Berda Józsefhez 1931. augusztus 25. == VARGHA, Kálmán: Berda József alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 86.
(7.) VARGHA, Kálmán: Berda József alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könykiadó, Budapest, 1982, 13
(8.) SAÁD, Béla: Tíz arckép, Ecclesia, Budapest, 1983, 31
(9.) SAÁD, Béla: Tíz arckép, Ecclesia, Budapest, 1983, 44
Illusztráció: Oszoly
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
