Szőnyi István: Fejezetek egy műemlékfotográfus naplójából
•
I. Vendvidéki és őrségi úti levél
Elöljáróban annyit: a harmadik napon, a buszban ülvén, a drágámmal, Etivel egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk ki a jövőre vonatkozó kategorikus imperatívuszt: „csoporttal többet sehova!”
De haladjunk sorjában! Az, hogy az első napon Öskü csak a mézesmadzag szerepét töltötte be, önmagában még nem okozott életre szóló traumát, tekintve, hogy pár évtizeddel korábban, boldogult katonakoromban már jártam itt; igaz, nem busszal, hanem egy honvédségi konvojjal, amikor a bakonyi hadgyakorlat során a századunk valamely titokzatos okból éppen Öskü műemléktemplomának tövében vert egy időre tanyát. Mivel – ahogy akkoriban a teherautó platójáról – ezúttal a kiránduló buszból sem tudtam megörökíteni ezt a különös templomot, ezért a nyájas olvasónak be kell érnie a mellékelt felvétellel, amely egy másik alkalommal készült (1. kép).
1. kép
2. kép
Rédicsnél mentünk át Szlovéniába, Lendván megnéztük a Makovecz-féle művelődési házat (2. kép) – ekkor még nem tudtuk, hogy a mester nem épít többet sem művelődési házat, sem templomot –, majd – mivel ez már nem szerepelt a programban – amíg a többiek fagyiztak és céltalanul kószáltak a főtéren, én felkapaszkodtam a várhegyre, és egyedül megnéztem – legalább békaperspektívából – a lendvai várat (3. kép).
3. kép
Muraszombaton a XIV. századi Szent Miklós templom volt betervezve, de odáig nem jutottunk el, csak egy XX. századi neogót evangélikus templomig, mert a sofőrnek sem gps-e, sem térképolvasási gyakorlata, és ami a legfőbb: általában semmi kedve sem volt ahhoz, hogy bárhova is elvigyen bennünket. Tolatásban viszont utolérhetetlen volt őkelme – ezt a képességét nyilván az előbbi hiányosságai következtében sikerült ilyen tökélyre fejlesztenie. A hátrameneten kívül még egy sportágban javított világcsúcsot: a cél megközelítésében. Ha olimpiai versenyszám lenne, ki az a sofőr a világon, aki az adott célponttól a legmesszebb parkol le, látatlanban neki kellene adni az aranyérmet. Amint beértünk egy településre, az első adódó lehetőségnél ellentmondást nem tűrően leparkolt a busszal, mégpedig anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben mérlegelte volna a megtekinteni kívánt objektum megközelítésének a lehetőségét.
Mivel az utat szervező házaspár hamar feladta a hiábavaló küzdelmet, hogy az önjáró buszsofőrre rákényszerítse az akaratát, ezért három napon keresztül teljes mértékben ki voltunk szolgáltatva az úrvezetővé előlépett buszsofőr kénye-kedvének.
Ennek köszönhettük, hogy – még Muraszombat előtt – a rakicani (batthyányfalvai) Batthyány-kastély mellett is elmentünk, hiába kiabáltam hátulról, hogy már túlmentünk rajta. Igaz, magát a kastélyt én sem láttam, de hát a kastélyok általában nem is közvetlenül az út mellett szoktak lenni, az ősfás park láttán pedig gyanítani lehetett, hogy valahol itt kell lennie. A mi önjáró úrvezetőnk viszont ezúttal is ellentétes irányba indult, és képes volt a kis falucska egyik legszűkebb utcájába, az apró házacskák közé behajtani, hátha ott megtalálja a kastélyt. Miután az utcácska végén maga a település is véget ért, ismét tolatott egy kiadósat, majd – mint aki jól végezte dolgát – már robogott is tovább Muraszombat felé, ahol – legalább kívülről – megnézhettünk egy másik kastélyt, a várként is emlegetett Szapáry-kastélyt (4. kép), így darabra legalább megvolt a betervezett „kastély-adag”.
4. kép
Ekkor még nem bosszankodtam igazán, hiszen nem a kastélyok jelentették ennek az útnak a legfőbb attrakcióját, hanem a csodálatos freskódíszű középkori templomok, amelyek közül az egyik éppen a következő településen, Mártonhelyen (Martjanci) várt ránk.
A magam részéről még Velemérnél és Nagytótlaknál (Selo) is jobban vártam ezt a találkozást, mert itt még sosem jártam, de a freskókat már volt szerencsém az interneten megnézni. Nos, ebben a tekintetben csak annyi változás történt, hogy immár a helyszínen is körüljárhattam a Szent Márton-templomot, amit eddig csak képen tanulmányozhattam.
Bár a buszsofőr – kivételesen – a templom közvetlen szomszédságában állította le a buszt, az utastársak közül – rajtam kívül – mégsem mozdult senki, ezért kihasználandó a ritkán adódó lehetőséget, elsőként ugrottam le a járműről, hogy viszonylag zavartalanul kezdhessek fotózni. Útközben még hallottam, hogy valaki utánam kiáltott: „nézd már meg, nyitva van-e az ajtó, mert ha nincs, megnézzük innen a buszból, és megyünk tovább.”
Ha meg akarnám határozni, mikor szakadt el nálam végleg a cérna, ez volt az a pillanat. Hogy ennyire ne lássa egy egész busznyi turista – a sofőrt természetesen felmentem –, hogy egy ilyen – már külsőre is különleges – középkori csoda kedvéért igazán érdemes lenne leszállni, hanem előre és egykedvűen beletörődtek abba, hogyha a hírnök esetleg azt jelentené: „az ajtó zárva”, akkor – úgymond – „mehetünk tovább”.
A templom ajtaját sajnos zárva találtam. Csalódottan visszaintettem, és körülnéztem, hol tudnék valamilyen információhoz jutni.
A közelben volt egy posta, gondoltam, ott csak tudnak valamit. Persze az is zárva volt. Mellette volt valami iskolaszerű épület, bementem, az emeleten végre találtam egy irodában egy nőt, aki éppen telefonált. Miután magyarul nem boldogultam, angolul próbáltam megértetni, hogy szeretnénk megnézni a templomot. A mondat tökéletesre sikeredett, jóllehet, amikor elkezdtem, hirtelenjében nem jutott eszembe, hogy is van angolul a templom. Szerencsére, mire a mondat végére értem, a church is beugrott, és elfoglalta a megfelelő mondatrész helyét, s mivel a kezemmel is rámutattam az ablakon keresztül a szóban forgó objektumra, az irodista még az enyémnél is csekélyebb angol tudása ellenére megértette, mit akarok, és készségesen megmutatta, merre van a parókia.
Mint sejtettem, a közelben volt, én pedig – mint aki végre tehet a világért valamit – céltudatosan elindultam abba az irányba. Mindeközben a többiek – bár fent főttek a buszon – le nem szálltak volna. Amikor becsöngettem, átvillant az agyamon: a pap talán éppen ebéd utáni sziesztáját tölti, ám az ügyet, amit képviseltem, ennél fontosabbnak ítéltem meg. Az, hogy esetleg nincsenek otthon, és ezért nem nyitnak ajtót, föl sem ötlött bennem. Pedig erről volt szó.
Mielőtt visszatértem a buszhoz, hogy jelentsem: küldetésem nem járt sikerrel, kihasználtam a csoportos kirándulások ritka pillanatát, és legalább kívülről zavartalanul exponálhattam néhány képet Mártonhely középkori templomáról, amely továbbra is őrzi titkát (5. kép).
5. kép
(A szervezők mentségére legyen mondva, a szlovéniai magyar kapcsolatuk erről a helyszínről szemérmesen hallgatott, amikor levélben érdeklődtek a megtekinteni kívánt helyszínek bejutási feltételeiről; Seloban aztán az is kiderült, hogy miért.)
De még nem tartunk ott; előbb el kell oda jutni! Ami – ismerve sofőrünk sajátos vezetési stílusát – valószínűleg nem lesz sima ügy. S ebben a várakozásunkban ezúttal sem kellett csalódnunk. Egy útelágazásnál – élénk tiltakozásom ellenére – ismét rossz irányba navigálták a buszt, pedig látható volt, hogy letérünk a főútvonalról, amiről én – aki már tavasszal jártam arra – tudtam, hova vezet. Mindegy, egy jó nagy kerülőt megspórolhattunk volna, de valamiért így kellett lennie – gondoltam rezignáltan –, és fatalista módon beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
Végre megérkeztünk Seloba (Nagytótlak), ahol a drágámmal kettesben tavasszal már jártunk egyszer; a veleméri gondnok hívta fel a figyelmünket, hogy érdemes átmenni a szlovén határon, mert a közelben van egy csodálatos középkori rotunda, amelyet szintén Aquila János festett ki. Mivel akkor nem jutottunk be, a mennyezetfreskót csak képről ismertem, így nagyon vártam, hogy most végre élőben is láthatom. Na, végre, ez a találkozás összejött a Szent Miklósnak és Szűz Máriának szentelt rotundával (6. kép).
6. kép
Előtte persze még rám várt a csoportos kirándulások elmaradhatatlan versenyszáma: megszaporázva a lépteimet, esetleg futva, de mindenképpen elsőnek érni oda a lefotózni kívánt objektumhoz, mielőtt a „barbárok” is odaérnek. (Az első napon Eti még megütközött ezen a fél-fennhangon kimondott és indulatosnak tűnő minősítésemen, ám a harmadik napon ő is belátta: ez a legpontosabb leíró kategóriája annak a populációnak, amelyet kezdetben – és naivan – még utastársainknak véltünk).
Szerencsére pár száz méteres gyalogút vezetett a mező közepén álló rotundához, így sikerült annyi előnyt szereznem, hogy a tavasz óta áhított délutáni képeket elkészíthessem. Itt derült ki az is, miért volt szükség a korábban említett kerülőre, illetve arra az időveszteségre, amit okozott: ha korábban érünk oda, még nem jelentek volna meg azok a hatásos felhők, amelyekre kompozíciós szempontból és hangulatilag olyan nagy szükség volt ezeknél a képeknél. A felhők egyébként amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is; így tárgyilagosan meg kellett állapítanom: ezen a napon fotózási szempontból éppen abban a fél órában voltak optimálisak a felhő- és fényviszonyok, ami a mellékelt képen ellenőrizhető (7. kép).
7. kép
(Seloban az információs házikóban végre azt is megtudtuk, hogy Mártonhelyen nemcsak mi nem juthattunk be a templomba, hanem más sem, mert akkoriban egyáltalán nem volt látogatható).
Bajánsenyén léptük át a magyar határt; itt volt a szállásunk is mindkét éjszaka. Szombaton sajnos borult időre ébredtünk, így a magyarszombatfai (gödörházi) haranglábról ismét csak egy korábbi felvételt tudok mutatni (8. kép).
8. kép
A fények szempontjából Velemérre kicsit korábban érkeztünk, mint ideális lett volna. Még szerencse, hogy tavasszal megfelelő fényviszonyok között tudtam fotózni, ahogy a mellékelt képen látható (9. kép).
9. kép
Sokkal nagyobb csapásként egy ki tudja honnan szalajtott iskoláskorú csoport tartózkodott a templomban, és ami tetézte a bajt, a környékén is. Nemcsak azért, mert így a külső képekbe is állandóan belezavartak, hanem sokkal inkább azért, ahogyan viselkedtek. És én még a saját csoportomat „barbároztam” le! Akkor „ezekre” milyen kategória illenék? Talán a horda. Csak azt nem értem, „ezeket” mi a csodának viszik el ilyen csodás helyekre? Mert őket nyilván viszik, maguktól biztos nem indulnának el.
(Legutóbb Ócsán volt szerencsétlenségem találkozni egy hasonló csapattal, bár ők csak érdektelenségükkel, motiválatlanságukkal és primitívségükkel döbbentettek meg. Midőn a jobb sorsra érdemes tanárnő körbevezette a református templom körül azokat, akik egyáltalán hajlandók voltak ekkora erőpróbára, miután lekászálódtak a buszról, az egyik „csaj” – viselkedése alapján az életkorának megfelelő „diáklány” minősítés egyik eleme sem illett rá – ezt kiáltotta a tanárnő után: „Erzsi néni! Amíg a többiek megnézik ezt, addig mi mit csináljunk? Hol lehet itt leülni?” Ismétlem: épp az imént szálltak le a buszról. Mentségükre legyen mondva, még mindig különbül viselkedtek, mint az említett veleméri horda).
Egyébként is pechünk volt, mert a veleméri templomnál aznap egymást érték a csoportok; ehhez képest értékelhettük igazán, milyen szerencsénk volt tavasszal, amikor sokkal nyugodtabb körülmények között készíthettem el a veleméri Szentháromság-templom belső terének csodálatos freskóit panorámaszerűen bemutató képeket (10., 11., 12. kép).
10. kép
11. kép
12. kép
A pankaszi szoknyás haranglábnál már legalább kisütött a nap, de tavasszal itt is kedvezőbbek voltak a fényviszonyok, ahogy a mellékelt képen is látszik (13. kép).
13. kép
Hegyhátszentjakab középkori templomát csak a buszból nézhettük meg, amint egy percre megálltunk mellette – kérdezhetnéd, akkor minek álltunk meg? A település szélén található Vadása tavat bezzeg nyugodtan körbejárhattuk, annyi idő jutott rá.
Az őriszentpéteri templom (14. kép) viszont legalább kellemes napállásnál várt ránk, csak ott is meg kellett várnom, amíg az utastársak méltóztattak kisétálni a képből, hogy aztán futhassak utánuk, mert – mint rendszerint – már megint miattam dudált a sofőr.
14. kép
Pityerszeren szerencsére a társaság az ajándékboltban kezdte a programot, így legalább módom volt nyugodt körülmények között elkészíteni a panorámaképeket. Tavasszal mindkét napszakban jártunk itt, így a mellékelt pityerszeri skanzen-részlettel (15. kép)[1] teljessé vált a kollekcióm erről a népi műemlékegyüttesről.
15. kép
16. kép
Vasárnap a körmendi Batthyány-kastélynál (16. kép) kezdtük a napot, majd – bár a programban előzetesen nem szerepelt – útba ejtettük Jákot. Aminek azért örültem meg, mert tavasszal csak a késő délutáni órákban értünk oda, igaz, így legalább végre kedvemre fotózhattam a belső térben. Az akkor készült belső panoráma a mellékelt képen látható (17. kép).
17. kép
Most viszont alig készültem el a szentély felőli külső képekkel (18. kép), amikor már indulni kellett visszafelé a buszhoz, amely természetesen ezúttal sem jött fel a parkolóba, hanem a lehető legtávolabbi ponton állt meg. Jákon álltam másodszor a legközelebb ahhoz, hogy megüssön a guta. Váratlanul oda vetődik az ember az egyik legjelentősebb románkori templomunkhoz, és szűk húsz percet tölthet csak ott, miközben a körmendi kastélyra pont egy órával több jutott. Még csak be sem tudtam menni! Az utastársaknak bezzeg a legkisebb szívfájdalmat sem okozta ez az aránytalanság; nekik tökéletesen elég volt Jákból ennyi is. Mivel a Szent György kápolnát is lefotóztam, a kápolna mellől láttam, ahogy a többség egyszerűen bement a déli kapun, keresztülsétált a templomon, és úgy jött ki a szobrokkal ékes, bélletes nyugati kapun, hogy rá sem pillantott a nyugati homlokzatra. Ekkor még abban a hitben voltam, hogy ha a körmendi kastélyra volt annyi idő, talán itt is eltöltünk legalább másfél órát. Ebből lett húsz perc.
18. kép
A harmadik nap vége felé azon már különösebben nem lepődtünk meg, hogy a programban előzetesen beígért szombathelyi buszos városnézésből sem lett semmi, pedig bíztam benne, hogy a restaurátor szakavatott módon fog végigkalauzolni bennünket a város római kori emlékein. Ehhez képest mindössze a székesegyházat néztük meg, igaz, ott legalább egy részletekbe menő előadásban volt részünk a műmárványozás technológiai rejtelmeiről, ami a maga nemében ugyan nagyon érdekes volt, de – legalábbis számomra – egyáltalán nem pótolhatta a római emlékeket. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy eredetileg buszos városnézésről volt szó, sofőrünk három napos úrvezetői gyakorlata alapján utólag megállapíthattuk: biztos, hogy a műmárványozási továbbképzéssel jártunk jobban.
Ám még hátra volt az első napra ígért kitérő az ösküi templomhoz, amelyet hazafelé mégiscsak érintettük; igaz, már csak a sziluettjét csodálhattuk meg látóhatár alá lebukott nap által még ibolyaszínben derengő ég festői háttere előtt, ahogy a mellékelt képen látható (19. kép). Ez volt a legtöbb, amit még láthattunk, mert a templomot ugyan kinyitotta a gondnok, de már a lépcsőn felfelé lehűtötte a várakozásunkat, mondván: „a templomban nincs világítás”. S nem tréfált. Így aztán még azzal sem vigasztalhattuk magunkat, hogy az ösküi látogatásunk során úgymond „árnyékra vetődtünk”, mert a sötétben még az árnyékunk sem látszott.
19. kép
Ennél stílusosabban nem is fejeződhetett be ez a három napos, sok bosszúsággal járó, csoportos kirándulás, amely számunkra ebben a műfajban minden bizonnyal az utolsó volt, mert a társaság többségével szemben mi nemcsak azért szeretünk útra kelni, hogy „addig se legyünk otthon”.
II. Cerberus a Gül Baba türbénél
Egyik kedves műemlékem Gül Babának, vagyis „a Rózsák Atyjának” a síremlékét magába foglaló Mecset utcai épületegyüttes, ahol még 2011 telén fotóztam először (20. kép).
20. kép
Amikor egy év múlva, 2012-ben újra arra jártam, éppen felújítási munkálatok zajlottak a helyszínen, ám a tájékoztató táblán azt olvashattam, a mohamedánok egyik legnyugatabbra található európai zarándokhelye a felújítás ideje alatt is látogatható, és ami egy fotós számára a legfontosabb: szabadon fotózható. Ekkor határoztam el: amint tudok, visszatérek.
Így is történt. Midőn egy szép napon kedvezőnek véltem a Nap állását ahhoz, hogy Gül Baba türbéjéről reményeim szerinti hangulatos képeket készítsek, újra felkerestem az akkoriban meglehetősen elhanyagolt helyszínt.
Mielőtt beléptem volna a kapun – mint alapvetően szabálykövető állampolgár – újfent meggyőződtem arról, hogy valóban ingyenes és szabad a bejárás, és nincs kinn a fotózást tiltó piktogram. Csak ezután léptem be a kapun – hónom alatt a fotósállvánnyal –, majd udvariasan üdvözöltem az árkádok alatt üldögélő biztonsági őrt, és mellette elhaladva elindultam a türbe irányába.
Mivel egy „kolléga” – láthatóan igazi profi – éppen állványról videózta az épületet, megvártam, amíg a díszkút felé fordítja a kameráját, és csak akkor léptem elő a türbe takarásából, hogy még véletlenül se szerepeljek a felvételén, mint zavaró momentum, hiszen tapasztalatból tudom, milyen bosszantó tud lenni, ha váratlanul belesétál valaki egy felvételbe. Ezért ahelyett, hogy a másik fotós látószögében fogtam volna hozzá a számomra legmegfelelőbb nézőpont kiválasztásához, inkább a türbében uralkodó fényviszonyokat mértem fel.
Amint kiléptem a türbe ajtaján, feltűnt, hogy a biztonsági őr felkelt kényelmes székéből, ahol idáig békésen napfürdőzött, és határozott léptekkel elindult felém. Amikor – a pszichikai hadviselésből ismert módon – mintegy nyomatékosan megállt mellettem, önkéntelenül is kiszaladt a számon a kérdés:
– Talán nem szabad fotózni? – Ekkor természetesen még csak arra gondoltam, hogy esetleg a türbe belsejére vonatkozhat a tilalom, amit kegyeleti okokból akár még el is tudtam volna képzelni, de körbepillantva megállapítottam, hogy itt sem tiltja semmi a fotózást.
– Nem lehet – válaszolta az őr.
– És ez hol van kiírva? – kérdeztem elképedve. Már csak ezért is váratlanul ért ez a határozott és lakonikus elutasító válasz, mert egyrészt előzetesen meggyőződtem az ellenkezőjéről, másrészt pár méterre tőlem a „kolléga” még mindig a díszkutat kamerázta, mégpedig háborítatlanul és a legnagyobb lelki nyugalommal.
– Nincs kiírva, de attól még nem lehet – szögezte le az őr nyomatékosan. Majd – az értetlenségemet látva – egy értelmi fogyatékosnak szóló jóindulattal, mintegy magyarázatképpen hozzátette:
– Az sincs kiírva, hogy nem lehet a fal tövébe piszkítani, mégis mindenkinek természetes.
Ez az elképesztően alpári példabeszéd végképp kihozott a sodromból. Nem elég, hogy – hatáskörét messzemenően túllépve – alapvető jogaimban önkényesen korlátoz ez a cerberus, még gyengeelméjűnek is tart?
– Egy szabad országban, amit a törvény nem tilt, azt szabad – jelentettem ki annak az embernek az öntudatával és magabiztosságával, aki élete nagyobbik részét ugyan a diktatúrában töltötte, de a maga szerény módján tevőlegesen is részt vett abban az alkotmányos fordulatban és folyamatban, amelynek eredményeképpen Magyarországon is létrejött –- de iure és de facto – az alkotmányos demokrácia. Ezen a ponton elérkezettnek láttam az időt, hogy mintegy jogállami alapokra helyezzem a végletesen megfeneklett diskurzust.
– Márpedig azt, hogy ez egy szabad ország, remélem, Ön sem vonja kétségbe – folytattam egy öntudatos állampolgár meggyőződésével. Mivel ezt a cerberus sem vitatta, ezen a közös nevezőn megvetve a lábam, megismételtem korábbi jogelméleti tételemet:
– Amit a törvény, vagy bármilyen előírás nem tilt, azt szabad. Márpedig itt – mint saját szememmel meggyőződtem róla, és Ön is elismerte – sem kiírás, sem piktogram nem tiltja a fotózást. Ezért senki sem akadályozhat meg abban, hogy olyan fényképeket készítsek, amilyeneket akarok.
– Márpedig nem lehet – jelentette ki ellentmondást nem tűrően ismét a cerberus.
Miután beláttam, hogy ezen az úton soha nem fogunk dűlőre jutni, fordítottam egyet a dolgon, és – személyes sérelmemen átmenetileg felülemelkedve – általánosabb síkra tereltem a kérdést.
– Abban azért remélem, egyetértünk – kezdtem igen távolról és óvatosan –, hogy a Gül Baba türbe a mohamedán hívők egyik kitüntetett zarándokhelye. A cerberus ekkor még valószínűleg nem érezte a kérdésbe rejtett csapdát, hiszen ebben a vonatkozásban hajlandónak mutatkozott egyetérteni velem.
– Azt viszont nehezen tudom elképzelni – folytattam a bekerítő hadműveletet –, hogy az Isztambulból, vagy éppen Anatóliából ideérkező mohamedán zarándokok vagy turisták úgy tennének meg oda-vissza több ezer kilométert, hogy még egy árva emlékképet sem készíthetnének ezen a számukra oly fontos helyszínen.
– Eszükbe sem jut – vágta rá gondolkodás nélkül a cerberus – éppen azért, mert ez nekik szent hely, és fel sem merül bennük, hogy fényképezzenek.
Ha nem lettem volna szemtanúja korábbi itt-jártamkor, hogy ez a kijelentés mennyire nem felel meg a valóságnak, akkor – nem lévén mohamedán – talán még be is dőltem volna ennek a képtelen állításnak. Ám történetesen úgy hozta a sors, hogy saját szememmel láttam, amint egy török társaság tagjai – mint egzotikus hangszereik alapján feltételeztem: népi muzsikusok lehettek – nemcsak hangulatos műsort rögtönöztek itt, hanem a legcsekélyebb vallási vagy kulturális skrupulus nélkül fotózták egymást és a helyszínt.
Bár a cerberus ezt a tapasztalatomat meglehetős kétkedéssel fogadta, odáig azonban mégsem merészkedett, hogy kétségbe vonja a szavaimat. Annyit hajlandó volt elismerni, hogy „arra valóban volt már példa, hogy a turisták mobiltelefonnal és szigorúan magukról készítettek egy-egy emlékképet, de csak úgy, hogy a dunai panoráma legyen a háttér, és nem az épület.”
– De – tette hozzá nyomatékosan – arról szó sem lehet, hogy profi fotót készítsen valaki.
Hiába próbáltam felhívni a figyelmét, hogy milyen ellentmondás rejlik a szavaiban, hiszen vagy tilos fotózni vagy nem, ha nem lehet, akkor telefonnal sem lehet, ha lehet, akkor bármilyen profi géppel is lehet. És különben is: ki és milyen kritériumok alapján jogosult eldönteni, hogy melyik gép minősül profi gépnek?
A vitának ezen a pontján – mintegy demonstratív szándékkal – elővettem a fotóstáskámból Canon PowerShot G9-es kompakt gépemet, amelyet még viccből sem lehet profi gépnek minősíteni, jóllehet számos – különböző zsűrik által díjazott – képet exponáltam már vele. Az adott pillanatban azonban mégis jobbnak láttam, ha erről a tényről mélyen hallgatok, mert csak tovább rontottam volna a helyzetemen a 10718-as sorszámú cerberusnál, akit feltehetően a hónom alatt tartott fotósállvány késztetett arra, hogy a nyomomba eredjen, illetve ez alakíthatta ki benne azt a megingathatatlan meggyőződést, hogy beletartozom az általa teljesen önkényesen kialakított „profi fotós” kategóriába.
A racionális észérvekből kifogyván, már csak abban bíztam, hogy valamiféle szakmai tekintélyre hivatkozva enyhíthetek valamicskét ennek a kérlelhetetlen cerberusnak a rendíthetetlenségén.
– Művészettörténész vagyok – jelentettem ki öntudatosan – Ha van fogalma arról, hogy ez mit jelent – tettem hozzá epésen. Mint kiderült, valami fogalma volt, de annyi nem, hogy ez az érv önmagában meghatotta volna.
– Ezt csak azért említem – folytattam –, hogy Ön is tudja: nem a Gül Baba türbe az első műemlék, amelyet le akarok fotózni. Mivel több száz műemléket fényképeztem már le, ezért tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mikor lehet és mikor nem lehet fényképezni egy adott helyszínen. Ismétlem: ha nincs tiltva, akkor lehet. Mivel itt nincs ilyen tiltó tábla, és többszöri felszólításom ellenére sem volt hajlandó, vagy nem tudott felmutatni olyan dokumentumot, amely alapján Ön megakadályoz engem abban, hogy itt fényképezzek, ezért felszólítom: adja ezt nekem írásba. Erre a cerberus természetesen nem volt hajlandó, mondván: ő is „csak szóbeli utasítást kapott erre vonatkozóan.”
– A szóbeli utasítás nem jogforrás – jelentettem ki nyomatékosan – ha érti egyáltalán, hogy mire gondolok. Ennek ellenére megkérem, hogy szabatosan írja körül, mire is vonatkozik pontosan az Ön által emlegetett szóbeli utasítás.
– Arra – felelte a 10718-as számú cerberus –, hogy a türbe egész területén tilos a fotózás. S miközben ezt a szentenciát kimondta – a szemléltetés kedvéért a karjával széles ívet leírva – az egész épületegyüttest körberajzolta. Árkádostól, türbéstől. (21. kép). Sőt, számomra, mint különösen nehéz felfogású akadékoskodó számára – a félreértések elkerülése érdekében – még azt is hozzátette: „a kerítésen belül”.
21. kép
Helyben voltunk tehát. Így aztán valóban nem csoda, ha ebben az egyébként igen szép, árkádos lugasban mégsem tudtunk zöld ágra vergődni. A cerberus meg én.
III. Mennyit ér egy kép?
Régi vágyam volt, hogy a Megyeri hídról centrális nézőpontból, tengelyesen szimmetrikus fotót készítsek. Már azt a hasáb alakú, posztamensszerű építményt is kinéztem híd közepén a két útpályát elválasztó kerítésen belül, amelynek tetejére felmászva alkalomadtán a fotósállvánnyal együtt el tudok majd helyezkedni. Azt is felderítettem, hogy a híd alól hogyan lehet a meredek rézsűn a legrövidebb úton feljutni a „tetthelyre”.
Az alapos terepfelmérés után már csak a megfelelő időjárási viszonyokra vártam.
Midőn egy szép napon az M0-áson hazafelé tartottam, hatalmas gomolyfelhőket pillantottam meg az égen. Bárcsak a Megyeri híd fölött is ilyenek lennének – gondoltam reménykedve –, és Dunakeszi felé vettem az irányt.
A híd alatt leparkoltam az autót, és a korábban felderített útvonalon elindultam felfelé a rézsűn. A hídra felérve – még a járdáról – exponáltam három részletképet a későbbi panorámafotóhoz, amelynek kompozíciója ebből a nézőpontból természetesen csak aszimmetrikus lehetett, ahogy a mellékelt képen látható (22. kép).
22. kép
A referenciaképek elkészítése után – talán mondanom sem kell: szabálytalanul – átkeltem az útpályán, és már csak az elválasztó kerítésen kellett átjutnom, hogy az előzetesen kinézett célpontomat elérjem. Ez viszont egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint ahogy első ránézésre gondoltam: ez a hálószerű kerítés ugyanis várakozásommal ellentétben igen instabilnak bizonyult. Ahogy a fotóstáskákkal az oldalamon és állvánnyal a hátamon felhúzódzkodtam rá, a terheléstől ide-oda ingott. Némi fogáskeresés és küszködés után valahogy mégis átvergődtem rajta, és már csak a posztamensre kellett felmásznom.
Szinte még el sem foglaltam korábban kinézett fotós „hídfőállásomat”, amikor – ahogy mondani szokás – mint derült égből a villámcsapás, hirtelen ott termett egy rendőrautó (Nagyjából velem egyvonalban állt meg, ezért az optika könyörtelen törvényei miatt a képen nem látható. Bezzeg engem azonnal lefüleltek a biztonsági kamerák: csak én lehettem olyan gyermekien naiv, hogy ha én nem látom a biztonsági őröket, ők sem látnak engem).
– Mit csinál ott fenn? – kiáltott ki indulatosan a rendőr az autóból.
– Fényképezek – feleltem, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– Ki küldte? – kérdezte még indulatosabban a rendőr, mert ekkor még nem tudott besorolni a megfelelő kategóriába. Valószínűleg feltételezte, hogy ekkora őrültségre csak megbízásból vállalkozhat valaki.
– Csak szeretném elkészíteni azt a fényképet, amire már régen készülök – próbáltam valamivel jobb színben feltüntetni a dolgot. A töredelmes vallomás hatott: a rendőr legalább abban a tekintetben megnyugodhatott, hogy rossz sorsa mégsem Matuska Szilveszter reinkarnációjával hozta össze, aki valamilyen merényletre készül, hanem csak egy futóbolond fotóssal, aki talán mégsem jelent akkora veszélyt, ezért – a korábbi szigorúan számonkérő hatósági hangvételhez képest – kimondottan megenyhülve adta ki az utasítást:
– Akkor csinálja meg azt a képet, aztán másszon le onnan, és jöjjön ide az autóhoz! Így is történt. A rendőrök türelmesen megvárták, amíg elkészítettem a három felvételt, amelyekre a tervezett panorámaképhez volt szükségem (23. kép).
Dolgom végeztével összecsuktam az állványt, lemásztam alkalmi „hídfőállásomról”, és ugyanazon az útvonalon, ahogy jöttem, újra átvergődtem az útpályákat elválasztó ide-oda ingó hálón, és engedelmesen odajárultam a rendőrautó mellé.
– Mibe kerül ez nekem, biztos urak? – érdeklődtem, miután megköszöntem, hogy lehetővé tették a fotók elkészítését.
Némi tanakodás után végül gyalogosként elkövetett közúti szabálysértésért marasztaltak el. Az őrültségszámba menő akció miatt a rendőrök már eleve úgy tekintettek rám, mint egy ön- és közveszélyes félnótásra. Ám még ezt a benyomásukat is sikerült megingathatatlan meggyőződésükké fokoznom azzal, hogy a hétezer forintos büntetésről kiállított csekket olyan őszinte hálával vettem át, mintha ajándékot kaptam volna.
Azóta is ez az egyetlen fotóm, amelynek elkészítési és felhasználási jogáért nem én kaptam honoráriumot, hanem nekem kellett bírságot fizetni.
De így is megérte.
[1] Ez a fotó egyébként egy évtized múltán, 2021-ben első díjat nyert a Cartographia címlapfotó pályázatán, és a cég turistatérkép-sorozata 21. tagjának, az Őrség, Göcsej Kemeneshát régiót felölelő térképének címlapjára is felkerült.
Szőnyi István a 2024-es Cédrus-pályázat különdíjas alkotója