Széplaki György: Kenyérnek, szónak éhe
A kislány összekucorodott a nagyágy sarkában, fázott, őrá már alig jutott a takaróból. Magára rángatta mindet az a két tátott szájjal hortyogó, szuszogó kisgyerek. Mindjárt felkel inkább, aludni már nem tud, anyja kint motoszkál a konyhában, úgyis bejön, mielőtt elindul, hogy kiadja neki a tennivalókat. Mióta befejeződött az iskola, szinte egész nap ügyelnie kell a két kisebb fiútestvérére. Kálmánka még pelenkás, de csak éjszakára, nappal a jó időben egy szál ingecskében, pucér fenékkel szaladgál. Lackó a nyáron tölti be a négyet, alapvetően jó kisfiú, de már kezd rájönni, hogy a nővére nem felnőtt, csak egy leány, időnként megmakacsolja magát, megfeszíti a derekát, meg nem mozdul, bármit mond neki. Húzná maga után, ha tudná – micsoda erő van abban a csöpp gyerekben! Evés idejére persze Andriska is megérkezik, bár adja a nagyot, mert pár hete már ki-kiszökött esténként a nagyapjához, ott alszanak az uradalmi lóistállóban. Amióta apa nincs itthon, nagyon árvának érzi magát. Apa őt szerette a legjobban. Legalább is így érezte, mert tőle kapta a legtöbb szeretetet. Még dédelgette is, ha anya nem látta. Hát persze, az egyetlen leánya négy fiú mellett. Ő, Mariska a legnagyobbat, Gáspárt kedveli a fiúk közül. Nagyfiú, komoly, együtt dolgozik a felnőttekkel, pedig még csak a tavaszon múlt tizenhárom éves. Ő már enni sem nagyon jár haza, a gazdatisztek konyháján kap ebédet, anya ott főzőasszony, mindig juttat valamit a fiának, ha dél körül arra felé viszi a dolgának sora.
– Mariska! Felkelhetsz, az ebédet feltettem, mire a tűz leég alatta, megfő az a kis krumpli, elég, ha ránézel. Tejet adj a kicsiknek, még langyos, most fejtem. A kenyeret óvatosan vágd, vigyázz a kezedre, megéleztettem a kést. Ne öltözz fel nagyon, úgy látom, ma meleg lesz, a fiúkra sem kell sok ruha, Kálmánra vigyázz, ne üljön a földre, tegyél alá valami rongyot, mert összemaszatolja magát. Később átmehettek Tera nénédhez, de ne lábatlankodjatok ott sokáig, ebédre itthon legyetek, megpróbálok én is előbb hazajönni, és hozok valamit a krumpli mellé. Ha nem jönnék, és nagyon megéheztek a gyerekek, egyétek a krumplit! – A kislány csak hallgatja anyja szapora beszédét, pislog az álmosságtól bedagadt szemeivel, bólint néha, s mondja alig hallhatóan:
– Úgy lesz, úgy lesz, minden úgy lesz, édesanyám! – Mert anya rajta tartja szigorú szemét, nem merne még félrenézni sem.
– Eridj, te görcs! – simít bele az anya Mariska kócos hajába. – Mosd meg a képedet, legalább nézzél ki valahogy, meg is dörzsölheted, úgyis olyan sápadt vagy, mint az éjszakai holdfény. Te leány, nem vagy te beteg? – mondja egy szuszra, de már siet is, feleletet sem vár, mentében még végignéz a csenevész kislányon: „Tízéves elmúlt, nem akar ez megnőni?” – kérdi magában kicsit szomorúan, de még inkább elégedetlenség bujkál benne: valahogy nem örült ő ennek a lánygyereknek, mindjárt egy évre megszületett a Katinka után, az még fél évet sem élt. Sietnie kell, már nem ér rá gondolkodni a maga dolgairól, mióta az urát katonának vitték, nehéz a sora. A többiek Sárfaluból, meg innen a tanyáról valók, akik életben maradtak, már mind hazajöttek, az ő uráról, Gáspárról meg semmi hír, él-e, meghalt-e. Pedig a háborúnak vége, tavaly őszkor már kidobolták, meg azt is, hogy nincs már királyunk, valami köztársaságot is emlegettek, azt nem értette, a tanyán nem változott semmi, ugyanúgy dolgozni kell. Itt az uradalomban és bent, a faluban március óta hangoskodnak valami dologtalanok, ki figyel rájuk. Még hogy állami gazdaság, a nép tulajdona? Őneki azóta sincs semmije, csak a gondja, meg az öt gyerek.
Mariska az asztalhoz megy, szel magának a kenyérből, egy bögrét tölt meg a nagy tejesköcsögből, két kézzel egyensúlyozza – jaj, ki ne ömöljön egy cseppje sem! Sietősen, hatalmasakat harap a kenyérből, s akkorát kortyol hozzá a tejből, hogy szinte visszhangzik a konyhában. Meg is ijed, a szemben lévő ajtó felé pislog, a másik családból most senki nem mozdul. A felnőttek már elmentek volna? Két kisebb gyerek ott is van, azok talán még alszanak? Ki szeretné használni az időt, amíg a kicsik felébrednek. Olyan szívesen beleolvasna az iskolai könyvébe. Megtanult ő abból már mindent, de annyira kérte a tanító urat, nála hagyta a nyárra is, csak jól vigyázzon rá! A tűzhelyre esik a tekintete. Az ő oldalukon lángot nem látni, csak parázslik a nagy fazék alatt, gőz pöfékel a fedő mellett. Az udvar felől lép be a szomszédasszony. Fiatalabb az ő anyjánál, nemrég költöztek ide, de mindenben alkalmazkodik; a cselédlakások szokásos, középen lévő konyháját pontosan megfelezték, a tűzhely is középen kettéosztva, a bejárati ajtótól húzható képzeletbeli választóvonalat át nem lépné egyikük sem. Az asszony a kezében szalmát, gallyat, néhány vastagabb fadarabot hoz, tűzrakáshoz készül. A fényről belépve Mariskát nem is látja, a gallyat igazítja a tűzhely tetején, gyufát lobbant, felpillant a szabadkéménybe, mintha a szemével akarná odairányítani a füstöt.
– Jó reggelt, Julcsi néni! De korán munkába fogott ma! – szólítja meg a kislány felnőttes komolysággal a félhomályos sarok felől. A fiatalasszony megrezdül, megismeri a hangot, barátságosan válaszol:
– Szerbusz, lelkem! Inkább te keltél nagyon korán, mi dologban vagy? Anyád, ugye, régen elment? – Míg beszél, a szeme a kislány ruháján állapodik meg, nagyon hitvány kis nyári ruha, kinőtte már, se színe, se formája. Valamikor kék lehetett, rajta az apró fehér virágok alig látszanak, a kékje meg szürkére fakult. A keze a tűzhely körül szaporán tesz-vesz, úgy folytatja: – A kicsikre vigyázol ma is, ugye? Ettél már eleget? Egy falatka szalonnát kérnél-e? – Mariska válaszolni sem mer, anyja megtiltotta, hogy bármit elfogadjon, ne nézze őket senki éhenkórásznak azért, mert annak az ura itthon van, és több a keresete a kisebb családjára. Az asszony most átlép a konyha másik oldalába, nyújtja azt a falatka szalonnát, sőt a leány asztalon maradt utolsó darabka kenyerére teszi mosolygós biztatással:
– Edd csak, no, ez nem harap vissza! – Ennek már nem lehetett ellenállni, a kenyeret két harapással bekapja, a szalonnát csócsálva, harapdálva majszolja, még megköszöni is elfelejti. Szeme riadt, csodálkozó, még a szomszédasszonyon tartja, az most éppen a legközepén áll, se az egyik, se a másik konyharészen. – Ne félj, no! Kérni szeretnék tőled valamit. Ha felforr a levesem, elszaladnék a boltba. Talán fel sem ébrednek addig az enyémek, este olyan későig viháncoltak, az apjuk sokáig mókázott velük, amikor a faluból megérkezett. Be sem kellene menned hozzájuk, csak legyél idebenn, ha kijönnek, mondd nekik, itt leszek mindjárt.
A leves hamar felforrt, a kis állvány alatt a ropogó gallytüzet a két vastagabb fa tüze, parazsa váltotta, az asszony perdül az ajtón kifelé, visszanéz az ablaknál álló Mariskára, int neki, a tűzhely felé is mutat:
– Sietek vissza, azzal nem lesz dolgod, csak ha a szikrája kipattanna, azt oltsd el a vaslapáttal!
Andris jön a lóistálló felől, a szabad térségen igencsak szaporázza a lépést, nekifut az ároknak, próbálná átugorni. No, ahhoz kicsi még, lehuppan a túlsó oldalban, csúszik lefelé, még jó, hogy így nyáridőben nincs ott víz, kiszáradt egészen. De akárhogy is ugrott, az ostorát nem ejtette el, legelőször azt emelte magasba, mint valami diadalmi jelet. Nagyon büszke volt rá. Ma reggel kapta Pajkos nagyapától, ez az első szíjostora, eddig csak madzagossal hadonászott az istálló körül járva. Jutalom volt, megállta a próbát. Mert amikor első alkalommal szökött ki az öreghez estefelé az istállóba, az így ugratta:
– No, gyerek, mi járatban? Te hoztad a hónod alatt a sötétet? Aztán félsz-e tőle, mert én nem kísérhetlek haza, nekem itt dolgom van. – Dehogy is akart Andris hazamenni, hisz éppen itt akart maradni éjszakára! Mondta is nagy bátran:
– Miért félnék, itt maradok reggelig. Elalszom én nagyapa mellett, ott a dikó sarkában. De az még messze van, addig segíteni szeretnék valamit. – Az öreg büszkén nézett a gyerekre:
– Egy éjszakára megpróbálhatjuk, anyád annyit engedett, de ha tényleg valami hasznodat venném, és több napot kihúznál itt velem… – Itt megállt, jelentősen felemelte a hangját, mintha valami fontos dolgot akarna bejelenteni, de ki nem mondta volna! A gyerek oldalát furdalta a kíváncsiság, mégsem kérdezett. Meg tudta tartani a szót, ebben is az öregre hasonlított, nemcsak az arcvonásaiban.
Végül kihúzott több napot, a mai éjszakát is, pedig ez volt a legnehezebb. Csupa nyugtalanság volt az egész istálló. Az uradalmi emberek a lovakat hajtották el valahová, ő csak annyit hallott: „menteni kell, mert a vörösök tönkreteszik őket”. Reggelre a fele ló sem volt ott az istállóban. Nagyapját sem találta maga mellett, amikor felébredt pirkadatkor, de reggel már beköszönt hozzá fényes mosollyal:
– Gyere csak, itt a jutalom, megálltad a próbát. – Pattintott egyet a takaros kisostorral, és nyújtotta is. – Nesze, kis unokám, most már hajthatod a lovaidat!
Jól ment a pattogtatás, úgy beleélte magát, még a lovakat is látni vélte maga előtt, s mintha kocsin ülne, egyik kezével gyeplőfogást mímelt, a másikkal az ostort forgatta serényen. Rá is szólt egy öregasszony a cselédlakások végében:
– Andris, te! Ne hajszold annyira azokat a lovakat, mennének azok szépszerével is, az ostorral csak csínján! – Persze mosolygott hozzá, tetszett neki a játékra felbuzdult gyerek. Szívesen elnézte ezeket a Darvasi gyerekeket, neki nem volt fiúunokája.
A kicsik mozgolódni kezdtek a nagyszobában, Kálmánka felsírt, félig még álomban az anyját hívta, Lackó felelt rá egy sort, az már olyan nagyfiús nyűglődés volt. A kisebb a teli pelenka kényelmetlenségét érezte, csíphette a fenekét, a nagyobbiknak inkább az éhség lehetett a baja. Mariska megrezzent a hangokra, szerette volna, ha abbamaradnak, ott kuporgott az ablaknyílásban a gyéren beeső fényben féltett kincsével, az iskolás olvasókönyvvel, még futott volna a szeme tovább-tovább a betűsorokon, éppen harmadszor ment neki: „Alig száradtak fel a nemzet könnyei István király sírja felett, máris újabb viharfelhők gyülekeztek hazánk egén.” Olyan szép és szomorú volt ez a mondat, mindig megkönnyezte. Hallani vélte a tanító úr hangját, aki megrendülten magyarázta, miként alakult Magyarország sorsa szent királyunk halála után.
Andris jön a cselédházak előtti térségen át hazafelé, az ostorral kezében szaporán csapkodja a papsajtokat. A sudarával célozni próbál, hátha sikerülne leütni a növény tetejét. Meggondolja magát, lehajol, szakít egy maroknyit belőle, tépkedi a kis halványzöld papsajtgumókat, szájába vesz egy keveset, persze, éhes már. Mariska a gyereket látva összecsukja az iskoláskönyvet, elrejti az ablakmélyedésben az ott árválkodó lyukas köcsög mögé, igyekeznie kell gyorsan reggelit készíteni a gyerekeknek. Andrisnak különösen jó étvágya van, őt mindjárt elláthatja. Ruhája felcsúszott az ablakban kucorgástól, pipaszár meztelen lábszárai mint fonnyadt virágszárak lógnak lefelé, míg lábujjheggyel sikerül azt a földes padlóra lecsúsztatnia. Megint felerősödik a kicsik zajongása, nyílik az ajtó, már jönnek is, elöl Lackó borzasan, csipás szemmel, és egyenest az asztal, a tejesköcsög felé veszi az irányt. Kálmánka mindkét kezével a szemeit dörzsöli, halkan sírdogál, a vászondarabból tekert pelenkája majdnem a földig ér, igencsak átázott, teli az éjszaka termésével.
Jaj, hová kapjon, melyikkel kezdje: enni adjon a nagyobbaknak, vagy a kicsit tegye tisztába? Még végig sem futott rajta a gondolat, Andris már belökte az ajtót, kurjant is kocsislegény módjára:
– Mariska, te! Már éhes vagyok, ehetnék! – Ostorát az ajtó mellé próbálja állítgatni, fél szeme Lackóra néz, talán azon gondolkodik, az ostorral dicsekedjen, vagy egyen előbb. Az ostor mellett dönt, nem hagyja eldőlni, megemeli, kicsit pattint vele Lackó felé, úgy mondja: – Nézd csak, nagyapától kaptam. – Lackó nyúl érte, erre visszakapja, felnyújtózik magasra, és az ajtófélfánál próbálja egy szögre felakasztani a szíjat illesztgetve. Lackó bámulva nézi, az ostort is meg a mutatványt is, ahogy arra a magasan bevert szögre ügyeskedi fel a bátyó. Kálmánka elhallgat, ő is az ostort lesi, teljes a csend. Andris háttal fordul az ajtónak, kezét karba teszi, úgy néz nagy büszkén a kicsikre, várja a hatást.
Mariska a tejet önti a három kis füles csuporba, közben az asztal mellett pipiskedve a kenyeret kezdi szelni. Tekintélyt parancsolón, mintha anyját utánozná, hangosan szól a nagyobbaknak:
– Kezet, arcot mossatok, mielőtt asztalhoz jöttök! – Fürgén Kálmánkát kapja fel, a lócára fekteti, kiforgatja a pelenkából, nedves, majd száraz ronggyal törli le pirosló fenekét, sóhajt nagyot, majd vézna termetéhez képest felnőttesen, anyásan, kicsit gügyögve mondja: – Gyere, kis lelkem, téged én etetlek, így ni, most már rendben van a popsid.
Az evés rendezi a sorokat, mindenki a helyén van, Mariska Kálmánt veszi ölbe, eteti, a tejbe mártott kenyérdarabokat tuszkolja be a szaporán ki-kinyíló rózsaszín szájacskába. A nagyok szürcsölik a tejet, a kenyérből nagyokat harapnak, a szemüket is lehunyják, nyeldesnek önfeledten. Anya tegnap sütötte a kenyeret, jó puha, még soknak, végtelennek látszik, ott kerekedik az asztal közepén, mintha azt suttogná a vászonterítő alól: Hol lehet ott éhség, ahol ennyi kenyér van?
Illusztráció: Kenyér (pixabay.com)
Cimkék: asztalfiók, próza
