Tari István: Előttünk a múlt (versek)
Előttünk a múlt
Ott ültem vacsoraidőben,
egy elöregedett népcsoport
fiaként
a szegényházban,
ahová inkognitóban,
egy hölgy kísérőjeként érkeztem,
aki külföldön élő, elvált anyja
idős barátját látogatta meg;
és hagytam,
hogy kabátom teleszívja magát
a húgy szagával,
az olcsó cigaretták szagával,
az árvaság szúrós szagával,
mely örökös krákogásra,
öklendezésre késztet.
A képernyőn harctéri jelenetek
váltogatták egymást:
messziről a habzó szájú bemondót is
hallottam,
akinek minden második szava
a népirtás volt.
Az öregek
ágyukból két kézzel kaptak
az elébük lökött vacsoráért,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette…
És muszáj volt ott
újból arra gondolnom,
hogy a háború csak az ágyban –
nem a szegényháziban,
a családiban! –
nyerhető meg,
és nem a harctéren,
ahol csupán a hullabűz
diadalmaskodhat.
Ott ültem vacsoraidőben,
a televízió háborús zajában;
a mohó szegényházi cuppogásban,
a meg-
nyíló
fogatlan lukak gőzölgésében
figyeltem föl rád,
aki percekig kísérleteztél azzal,
hogy meggörbült alumíniumkanaladdal,
melyből minduntalan kirázódott a lé,
remegve eltaláld a szád.
És annyira bámultalak,
hogy az egyik betévedt takarítónő
teli szájjal szellemeskedve
lépett hozzád,
középső ujjával a könyököd alá nyúlt,
hogy végre eltaláld a saját szádat.
Magyarul hálálkodtál neki.
Akkor már biztos voltam abban,
hogy a legdélvidékibb magyar
vagy te,
aki hiába keresi,
aki egész életében hiába kereste
a saját száját!
Tán ezért mondott,
ezért mondhatott le
megfontoltan a távlatokról.
Az utódairól.
Tán ezért mulatta el a jövőjét,
időnként az anyaország
– ahová nem juthatott el! –
fővárosának közismert találkahelyeiről,
villamosmegállójáról óbégatva,
úgy, hogy nyugodtan leírhatnám
a legújabb jelmondatot:
ELŐTTÜNK A MÚLT!,
ha nem utálnám annyira
a többes szám első személyének
garázda használatát.
Ott ültem vacsoraidőben,
egy leigázott népcsoport
fiaként
a szegényházban,
ahol gondolatban
azokat az erdélyi testvéreket sem
kerülhettem ki,
akik a nyugati világ szemetével
díszítik otthonaikat.
És fülemben
a júdáscsókok csattogásával
néztem a vacsorát,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette,
mely kifordult a szájból,
kirázódott a kanálból,
mint az árulás,
mely félig megrágottan
sodródott
a hajnali kakasszó felé.
(1991)
Vágókép
Bartók szülőhelyéhez közel
Az Aranka hídjánál puhultunk
December ködének derengő
Szürkeségében a határok
Szabdalta Bánság félreeső
Bőrtüskös zugában filmeztük
Azt mi felénk is
Kilenc lukra
Van állítva amikor a híd
Előtt váratlanul megálló
Autóbuszból egy fiatal
Rendőr ugrott ki rohant felénk
Vadul rikoltozva:
Itt tilos
A fényképezés filmezés!
– Hol van a tiltást jelző tábla? –
Kérdeztem ártatlan képpel
Szelíden
– Tudniuk kellene
Hogy a hidak katonailag
Létfontosságú objektumok
Tilos filmet fölvételeket
Készíteni róluk pláne most
Háborús helyzetben – vált egyre
Dühödtebbé a rend korlátolt
Őre – pláne külföldieknek! –
Bökött vendégeink (számára
Oly idegen rendszámtáblájú)
Autója felé dühödten
– Kémeknek néz minket? – faggattam
Jó mélyen a szemébe nézve
Társaim előtt szerepelve
– Persze hogy kémek is lehetnek –
Vágta rá diadalittasan
– Ugyan kinek kiknek kémkednénk?
– Meglehet hogy a magyaroknak –
Bólogatott magabiztosan
– Hát ezt a hidat a magyarok
Építették! – bődült el öblös
Hangján Cs. Simon Pista
Attól
Színesedett ki vált teljesen
Mozgalmassá az a gomolygó
És addig oly reménytelennek
Tűnő decemberi szürkeség
(2009)
A magyar költő
„Villámokat ontva megy ágya felé.”
(Vörösmarty Mihály)
MÁS NEM, csak a nyelve maradt neki, azt
Rághatja, ha otthona sanda vigaszt
Sem nyújthat e koszba ragadt, makogó
Balkáni nyomorban. Akár a fogó,
5 Mely tépi a körmöt a hon taraján
– Szétverten is Oly szomorú e karám! –
Húsába mar ó! a Saját eszelős,
Csöpp fölfedezése: hiába nyüzsögsz!
Már nincsenek itt magyarok: vacogó
10 Polgárokat edz, tömörít a való…
Nagy árzuhanást fütyülő-csipogó
Kis bunkofonok! Nyit a börze
Marják az erősek a Mát, a mohót
Jaj, csak ha tudod, mit akarsz – az a jó
15 Az ingadozók puha körme
Törhet bele! Kell a fenének a bú
Reklámpiac, üzletelő mosolyú
Szép szívszorulás
És fölszabadult szemeteskukaság
20 Reszketve, ha tépi a műanyagot
Álombeli ostora durrog, a bot
Horgára akadt szavak új dala ráng
Drótposta-hazák, kusza Ámerikák…
Nincsen sokaság, egyedül vagyok én
25 Határt igazíthat a dal! A bohém
Történelem ittasan elvezetett
Egy kurvatanyára, hol élvezetet
Mérnek szalagon sokölű anyukák
– Ingyenmenetet ne akarj! A Gulág
30 Lelkizne, a borzalom árja elönt
Örvénye a fénykoszorú odafönt
Nincsen magyar és haza sincs! Idejét-
múlt dolgok! – üvöltik… A kinti szemét
Klónozva, telítve nevet le reánk
35 És jönnek a multik! A vers elefánt-
csonttornya kinyílik: elővesz a társ
Hangjára se válaszoló ugatás
(2000)
Március 15.
Valami összejött
Valami nagyon egyben
Volt akkor… Még
Az életnél is fontosabbnak
Tűnt és a szitáló eső sem hűthette le
Azt a vézna fiatalembert,
Ki versében
Oly szépen
A magyarok istenét emlegette
Százhét évvel később
Lenn a déli végeken
Egy negyvenen
Túl nősülő szikár asztalos
Szavalni tanítgatta elsőszülött fiát
Aki hahotázó családi
Kör közepén
Mutatta
Csöpp ujjával: rabok tovább nem leszünk!
Százötvenegy évvel
Azután a Nemzeti
Múzeumnál
Rendezett megemlékezésen
Annak az asztalosnak az unokája is
Szájára vette a magyarok
Istenét! Jól
Emlékszik:
Ezért forintban hatvanezret kapott
Valami összejött
Valami nagyon egyben
Volt akkor… Még
Az életnél is fontosabbnak
Tűnt és a szitáló eső sem hűthette le
Azt a vézna fiatalembert,
Ki versében
Oly szépen
A magyarok istenét emlegette
Útravaló
„Sorsodzik a hátam”
(Tamás Menyhért köszöntése)
régóta nézegetem tapogatom
tanulmányozom Bükkország térképét
rajzolom hasogatom dédelgetem
csomóit elágazásait sűrű
repedéseit színezem görcseit
Bukovina – Tamás Menyhért jött ott a
világra Hadikfalván – fáját a bükköt
fűtök vele
és elérzékenyülten
simogatom hamuszürke kérgét a
rovásírás tán első hordozóját
ó ahol
ekkorára nőnek a fák
ott a bánat sem lehet kis növésű
és a reménység is
néha az eget
verdesi ahogyan a madéfalvi
menekültek honkereső reményét
is égig növeszthette az új haza
meglelése a meghonosodás oly
lélekemelően fiatalító
ereje kirobbanó formája
ahogyan bő másfél évszázaddal
később – a bükkfák simán megérik ezt
a kort – a világ legjobb földjére a
Bácskába való áttelepedés
az anyaországhoz tartozás az új
gyökeret eresztés szívdobogtató
izgalma is szintén órásira
növeszthette a reményt
a menekvés
újabb
huszadik században kóborló
iszonyata előtt a
földönfutás
hosszasan kígyózó hazátlanságba
honosuló keréknyikorgása
előtt
az ezredvégi Rigómezőn
megszületett legújabb mértékegység:
menekült/óra előtt
mekkora
szerencséje volt Tamás Menyhértnek hogy
egy bukovinai magyar családba
született melyben fecsegni szavakat
fecsérelni feleslegesen szólni
méltatlanságnak számított melyben még
figyeltek egymásra egymás csöndjére
a föld szavára érteni akarták
a föld suttogását melyben még tudták
jól érezték: ha nem értjük a földet
akkor már semmit sem értünk
mekkora
szerencséje volt Tamás Menyhértnek hogy
átélhette megismerhette az
igazi közösséghez tartozás
fölszabadító érzését, amikor
sok száj rakja essze a történetet
amikor tükre a dal a léleknek
melyben ha csillagos kedvvel dallammá
áradok mintha ajándékot adnék
melyben az anyanyelv a valódi
kapaszkodó
az ínségeledel
a papsajt a tölgymakkliszt a bükkmakk a
gondolkodást formáló bizonyosság
ahogy Tamás Menyhért szól magyarul úgy
már nem tudnak nem beszélnek nem írnak
magyarul a költők a bukovinai
magyarság gondolkodása szerint
formálódó mondatokkal nyelvújítás
előttről megőrzött átmenekített
tartást méltóságot adó jóízű
nyelven nyilatkozik meg ő régebbi
magyar szókkal észjárással melyben az
érzelmi gazdagság az érzékletes
megjelenítés a legfontosabb
Tamás Menyhért jól tudja: az lehet a
legértékesebb legizgalmasabb
legkorszerűbb ami régebbi korból
való ami túlélte túlélheti
a cseréléses, vakulásos üdőt
aminek a kimondását már nem
lehet tovább halogatni nem lehet
tovább visszafogni
sokszorosan
lesajnált szavaink is így kaphatják
vissza igazi jelentésüket a
semmitmondás a parttalan fecsegés
mellébeszélés korában
mekkora
szerencséje van a bukovinai
magyarságnak a bácsországi porban
sárban televényben járni látni
beszélni tanuló Tamás Menyhérttel
hogy általa hitelesen adhat hírt
magáról szenvedéstörténetéről
melyben a „vigy magadval a szüvedben
néhány erős fát, meglátod hasznát
veszed még” az éltető útravaló
(2011)
Szélek szelében
„Mint álom előttünk, mint füst a szél előtt”
(Zrínyi)
1. Nagy magyar romlás századába helyezett
Engem is a behódoló igyekezet
Fölszabadít, ha változtatom hitemet
Enyéimnek elszánt ellensége leszek
2. Nálánál is nagyobb elszánt ellensége
Sajátjait immár szép zsákmánnyá téve
Sülhet kapzsiságnak zsírjában a vétke
Summák és vérdíjak ínsége a béke
3. Juhok és farkasok békéjében élek
Nyugtalanságomban ezt nyújtják a szélek
Nyomorult látszatért zengő hálaének
Véremet elszívó vérmes államérdek
4. Pártfogókra váró alföldi nyugalom
Múlatja idejét: lassan őrlő malom
Győztes vereségbe bújt világfájdalom
Vesztes győzelemnek leterített alom
5. Örömünnepeit jól fellobogózzák
Egeket ostromló féktelen mohóság
Megveszett irigyek és csirkefogóság
Tobzódó gubancát rég összecsomózták
6. Kiváltsággal járó harcos-igazolvány
Váltja a kutyabőrt koncot szimatolván
Kenőpénz óvatos kipuhatolásán
Bujdosók siráma úszik a csatornán
7. Bujdosók siráma úszik el és felbőg
A boldogulásuk rablással segítők
Színes mestersége, melyből villámló gőg
Gomolyog s mennydörgő füstfölyhők
8. Mennydörgő zenéjük a nyelveken átzúg
Kábulatot ontva nyögnek a fényágyúk
Mindenre kaphatók lepcses szája már súg
Mások elnyomása fölszabadításuk
9. Fölszabadításuk mások elnyomása
Harsány műzenében pintyőke sírása
Harmatos virágnak dús öle kitárva
Védtelensége már rezgő hadiárva
10. Újdonsült fényképész jövőképet árul
Bőréből kibújó kérészen ellágyul
Látványát csak használná ugródeszkául
Túl nagy ez a rajzás, melyben megnyilvánul
11. Szélkakas forgását idéző díszlépés
Kétszínű Madzsarkák, túl nagy a kísértés?
Sorskérdések helyén föltámadó szélvész
Embercsempészeket ringató túlélés
12. Koszos martalócok, bandák sarcolása
Üzengetéseik erőszakos társa
Fosztogatásoknak elszaporodása
Hamuban sült, útnak induló pogácsa
13. Váltságdíjat szedő, kivesző vitézség
Szégyene füstjében ismerős vidék ég
Lapítanak, kik a bajt előidézték
Bizony, mindenestül süllyedt el a mérték
(Szelek havában, 2017)
Világillatban
„Te vagy a legjobb dolog, Istenem, ami történik velem.”
(Kulcsár Ferenc)
Nyárfák hava köti össze Bácskát
Bodrogközzel az a bolyhos virágzás
Felvidékünket Délvidékünkkel
az a derűs áttetsző havazás
köti össze – kavargó égi kép! –
a vesztesek Délvidékét (mely a
győztesek Felvidéke) a vesztesek
Felvidékével (mely a győztesek
Lentsége, Alvidéke,
Délvidéke)
Kelepelő poéta félti még-e
kéthazás végzetébe tartó képet?
A győztesek nem írnak verset:
közpénzt osztogatnak, politizálnak
és a hadizsákmányt szokták fölélni
lustán, kimérten, ínyencekké válva
A költők, a vereség anyagának
legjobb ismerői, nyárfák havának
megszállott összekötői: nyárfák
havába égő gyufaszálakat,
lángok csöpp zászlócskáit hullatók,
táguló körvonalak égő rajzán
ártéri erdők pajzán titkait
fürkésző kisebbségiek, a szélek fölragyogó hontalanságát írók
nyelvükben otthonukat keresők
vércsesereg zúgatja a levegőt”
nyelvünket orgonaként búgatók
bevert szájakból csurgó anya-szók
Nyárfák hava köti össze Bácskát
Bodrogközzel: tündöklő puhaság,
fénypászmák közt remegő buja nász,
melyben a megtévesztettség fészkelt
a forradalmasított talpnyalás
dicsőítette irigyelt hóhérát
a mellébeszélés kirakatából
a tisztogatást benépesítő,
a tömegsírokat eltüntető,
különutast játszó zűrzavarból,
melyből lenn szabadabbnak látszhattunk
Nekik még mindig túl sokan vagyunk
Csak ez a bajunk:
túl sokan vagyunk
Nyelvünket szeretnék elvenni még
Körülöttünk országok estek szét
Ó, gyűlölettel eltelt emberöltők!
Báván lenézett emelkedettség!
Körülöttünk országok estek szét
Nyárfák havában lépked a költő
„Ha az ember szóra nyílik, világok
nyílnak, világillatban beszél” – írja
„Nem futhatok mégsem kivirágzó,
magyarul mosolygó álmaim elől.”
Éltesse hát őt angyali ének!
Angyali ének, isteni bor éltesse
Költészetünk felvidéki pincéjének,
éléstárának zsoltáros őrzőjét,
kulcsárját, R. C.-jét! KulcsáR FerenCet!
(2014)
Naponta
Porhanyós
rögökbe markoló indulat,
ökölbe
szorult szó állja el az utat.
Naponta
Árpádként foglalod el e hont,
melyet saj-
gó túlzásaival körbefont
az önvád.
Gyöngédséged elkapart fegyver.
Kicsiny vagy
és édes! Mint a magyar tenger.
(1999)
Illusztráció: Előttünk a múlt, Zentai merítés
Ezek is érdekelhetik!
Illyés Gyula: Koszorú →
Wilhelm Ottó: A sámán küldetése →
Madách Imre*: Nem féltelek hazám! →
