A. Gergely András: Szent igazak, múltak és eredetmitológiák
Szegedi vallásetnológiai kiadványok
Rendre csupán egyetlen könyv, kiadói érdekektől sem távoli „piacképessé” tétele formálja az olvasati közleményeket. Saját használatra ezeknek mindig örvendek, de leggyakrabban saját olvasatra hangolom át őket. Az alábbiak is ilyenek: nem a kiadó, nem a szerzők formálták… – csupán olvasatok, érdeklődésmódok, értelmezések. Alkalmilag ez most a Szegedi Tudományegyetem néprajzos-antropológus és vallásszemiotikai érdeklődéséből fakadó kiadványsorozatából válogatás. A mintegy félszáz kiadott mű továbbiakra is lehetőséget adna, de ide most ennyi fért. Legközelebb egy könyvtárszobával odébb folytatom…
Történeti sajtódiskurzus – emlékeztető a „Szent Igaz” és a beavatottság helyéről
Jövőképek és jelen-diskurzusok közötti egyensúly, a példakeresés és szakrális beavatottság modernizációs folyamata segítette elemzés tárgyává lenni Glässer Norbert munkáját, a Találkozás a Szent Igazzal. A magyar nyelvű orthodox zsidó sajtó cádik-képe 1891–1944,[1] mely az MTA-SZTE Vallási Kultúra Kutatócsoport legújabb köteteként bemutatja az orthodox zsidóság szervezeti sajtódiskurzusait, arra keresve a választ, hogyan kínál fel közösségi stratégiákat a modernitás és a szekularizáció jelenségeinek kezelésére a modern fórumnak tekinthető sajtó a vidéki hagyományos életvitelt folytató zsidóság számára, illetve hogyan mentik át a közösségi vallási élet premodern mintáit a megváltozott életvilág keretei közé. A vallási autoritás és intézményi legitimitás stratégiáit sajtóanyagból visszakereső kutatói vállalás a szakrális néprajzi kutatás hátterével doktori értekezéssé magasztosul, s ennek megfelelő komplexitású is. Ehelyütt most elsősorban a történeti tér, a mentális horizont és a szakrális instrumentalitás az, amit kiemelni igyekszem, lévén ismertetőm nem annyira a zsidóság Jakov Katz nyomán elbeszélt akadémiai zsidó társadalomtörténet-írást és modern verzióit követné nyomon, mint inkább azt a kulturális antropológiai aspektust, melyet a Szerző előszeretettel hangsúlyoz a „sokféle modernitás” elmélete, a Wolfgang Kaschuba javasolta „válaszreakció”-teória és a Shmuel Eisenstadt révén „kultúraként” elfogadott modernitás-felfogás téziseire építve. Nem lesz mód itt e pazarul kimunkált mű részleteit megvilágítani, így leginkább arra merészkedem, hogy a tradíció és tradicionalitás révén a modernitás-elméletekhez kapcsolt kérdésfeltevések némelyikét kiemeljem ebből a részben térségi (kelet-európai, Kárpát-medencei) horizontú, részint pedig budapesti fókuszú műből. Azok az egykori (s részben mai) közösségi terek, melyekben a Szerző terepkutatását és a szakrális örökség 20. századi történeti dimenzióinak átsugárzó hatásait vizsgálja, a hagyománykövetés kérdésében már nem mindenütt kellő rangban tartott közösségi örökségek, de az ilyen típusú elemzői kérdésfeltevések mentén éppen átkerülnek a mindenkori jelenkorba, s ezzel mintegy örökségesítés helyszínei lesznek (részben a sajtó által is, de nem kizárólag ennek révén).
Glässer már szerzői célkitűzései között is hangsúlyozza, hogy a magyar politikatörténeti narratívák között nem könnyen elhelyezhető mentalitáshagyomány is sajátosan egysíkúan kezelte-kezeli a chászidizmus és az orthodoxia részkérdéseit, mert a visszatekintő pillantások sem képesek a lokális közösségek, vallási autonómia és hívőtábori perspektíva relatíve teljes átfogására. A vallási autoritás körüli fogalomkeresés, továbbá a zarándoklatok értelmezése révén a felekezeti sajtóban is leginkább a hangadó elit narratíváinak újraolvashatóságát mutatja föl, a tradicionalitásra törekvésnek ugyanakkor régi és új intencióira is figyelmet fordít. Gesellschaft és Gemeinschaft közti határvonalon mutat rá a korábbi életvilágok modernizálódás közbeni kezelésére, mint korántsem „egyolvasatú” jelenségre, főképp azért, hogy mindezt a szokások, hatások, korszakos és hagyománykövető dimenziói közé vonja be. A fővárosi, modernizálódó életvilág szűk, véleményformáló körére kiterjesztett érdeklődés, „az Orthodox Irodához közeli középosztálybeli értelmező közösségre (interszubjektivitásra)” koncentráló kutatás a hírlapírói elit kimutatásával, történeti távlatok pontosításával veszi körül témakörét, de nem ölelheti át teljes mértékben a vallási szocializációjuk során elsajátított ismereteket, a „való életvilág kereteit” és minden belenevelődés révén evidenciává váló hatás föltárását, vagy mai társadalmi-kulturális térben megjelenő csoportstratégia értelmezéseit – ehelyett inkább volt vállalt szerzői cél „az árnyalt történeti rekonstrukció, a valóságot leginkább megközelítő értelmezés keresése” (15. old.).
Vagyis az interdiszciplináris modernizáció-elméletek alapján a változás és innováció metaforája révén átlátható perspektívák új területének megnyitását, a korábbi társadalomelméleti hagyomány kritikáját is figyelembe vevő „alternatív modernitást” is bázisként kezeli az áttekintés szempontjai között (20-20. old.). Ebben Jakov Katz nyomán, de Hermann Bausinger, Ferdinand Tönnies közösségi határépítési gyakorlataira is alapozva, a tömegkultúra Kapitány-házaspár által kínált „beillesztési” teóriájára szintúgy támaszkodva, és Gerő András szimbolikus politika/reálpolitika nézőpontját is beszámítva a rendi, vallási és testületi törésvonalak jelentőségében megfogalmazható „civil vallás” súlyára egyaránt figyelemmel van, mikor a hagyomány szimbolikus konstrukciójában (Eriksen, Hobsbawm és Honko, Assmann, Chadwick és Shils ismert munkáiból idézett) számos gondolatmenettel maga is azt illusztrálja, miképpen épül a szent szövegek interpretációjára és a hívőcsoportok önértelmezési gyakorlatára mindaz, ami a tradíció/modernizáció/szekularizáció területén érvényesül a közösségi törekvésekben. A folyamatként felfogott modernitás-képben így főképp az urbanizálódott közösségekre kerül a hangsúly, a kulturális közrehatások, fogyasztási gyakorlat és vallási kollektívákat inspiráló változások adják a komplex megközelítés keretét, üzeneteinek olvashatóságát. Minthogy a zsidó felekezeti sajtó tematikája roppant tág körű, de helyenként efemer és túl lokális jelentésű is, nem csupán magukat a sajtótermékeket elemzi, hanem a fővárosi magyar nyelvű orthodox hírlapírás szervezet-közeli együttesét, a pozsonyi és a német hatást, a rétegzett olvasói kör számára megjelenített összhatást is, ide értve, hogy a tudományos elméletek mellett részint az individuális vonzások és közösségi hatások együttesét kell belátnia, valamint azt is, miként lesz az individuumok sokasága közösséggé, értelmező és befogadó, válaszadó és kérdező szereplővé is. Nem hagyhatja ki a családi életek, a mindenkori államhatalom és a jogalkotás, a csoportérdekek megjelenése és a közösségi élet releváns volta, a neológia kultúrmissziós szerepe vagy a zsidóság társadalmi képviseleti szerepét ellátó egyéb intézményes hatások összességét sem. Sem a német tradicionalizmus-elemek, sem a magyarországi (kongresszusi) neológia, sem a cionizmus hatásai nem függetlenek az állam iránti lojalitás, a legalitás és legitimitás kérdéseitől, szerepektől és kölcsönhatásoktól, a hálózatos önszerveződéstől és uralkodó nemzeteszmétől, ezek jelentéstartalmaitól, amiket Glässer alapos kutatási előzmény-feltárással jelenít meg (50-72. old.), a hitbuzgalmi reneszánsz és a rebbék sajtóprezentációi pedig a kötet meghatározó felét teszik ki, hogy azután még a zarándoklatok és a közösségformáló egyéb események-jelentések világa töltse ki a tradicionalitás teljesebb háttérelemzésének maradék fejezeteit. Szégyenszemre, nem lehet itt aprólékosabb szemléjét nyújtani a roppant alapos és lenyűgözően komplex műnek, de a recenzens is szükségképpen kell abban bízzon, hogy maga a kortárs olvasó, hívő, elemző vagy értékelő önmaga is méltató kérdéseket, befogadói válaszokat adhat hozzá a történetmesélés polgári kultúrában megjelenített variánsaihoz, sajtókutatási és szakrális életi ismeretanyagához.
Szakrális harmóniák, avagy fűrész, csók és könnyek /Löw Immánuel tanulmányaiból/
Forráskiadványról lévén szó, érdemes előre jelezni, hogy Löw Immánuel (1854–1944) szellemi és rabbinikus hagyatéka Szegeden bár részint talán haloványan ismert lehetett (így például halálának 25. évfordulóján emléktáblával illették lakóhelyét, ottlétekor a tudós rabbi Scheiber Sándor „igazi kincs”-ként utalt folklorisztikai eredményeire, és egy 1975-ös német-amerikai kiadású kötetben roppant elismerően és elemzően méltatta Löw és a Löw-család munkásságát, jelentőségét), viszont „elismert” tudós azonban talán még ma sem lett honában. Ezért is indokoltan korszakos vállalás a szegedi vallásetnológusoktól, hogy sajtó alá segítették egykori írásait, melyekhez hasonlatos aprólékosságú dolgozatokkal talán csak az egyetemes néprajz kivételes varázslóinak egynémely munkája vagy lexikon-szócikke büszkélkedhet. Ha éppenséggel az egyetemes néprajz (és látszólag mintegy „mellesleg” a zsidó folklorisztika) bűvöletes és hétköznapi, szakrális és megismeréstudományi területeinek komparatív szemlézése lett volna vállalt föladata, azt sem teljesítette volna kevésbé cizellált, alapos és meghökkentően részletező módon Löw Immánuel, kinek a szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék Zsidó folklorisztikai tanulmányok címen adta ki kötetét.[2]
A könyv forrásmű, mely a bevezetőn, utószón kívül két szaktudományi közlönyben megjelentetett rövid cikket (A fűrész és a nap, A Föld mint Ádám szűzi anyja) és négy nagyobb tanulmányt tartalmaz (A szegedi új zsinagóga ablakfestészete, A könnyek, A csók, Manapság), melyekben varázsos arányban oszlik el az a felmérhetetlen kultúratörténeti és judaisztikai (általánosabban is valláshistóriai, eszkatológiai, nyelvi, irodalmi, szakrális folklorisztikai) tudás, mely a Szerzőt jellemezte. Nemcsak Szegeden volt kivételes, hanem német és angol nyelvterületen, de a Közel-Keleten is kellő rangú szaktudósnak, judaisztikai szakértőnek számított – csak éppen mi nem tudtunk Róla semmit, vagy semmi konkrétat, nemhogy írásainak ismerete szélesebb körben evidencia volna.
Nem is könnyed olvasmány ez, bár minden ízében bűvöletes mélységű és kiterjedésű, mert klasszikus, hagyománykövető tudós emberként Löw az adatok körbeadatolásával és változatok mellésorolásával látja el szinte minden sorát, ahol tézisei igazát keresi, ahol nyelvi analógiákat vagy változatokat talál. Ahol pedig csak árnyaló-részletező tónusban szól, ott is végtelen gazdagságú Biblia- és Tóra-citációkkal, szentírási magyarázatok ó- és újszövetségi verzióival, értelmezések megannyi változatával, német, héber, angol, francia, latin, arámi s megannyi más fordulatával teszi. Ebben ugyan kétségtelenül nem a mai (vagy akár a két világháború közötti fővonalbeli) vallásnéprajz útján jár csupán, hanem megmarad a 19. századi szaktudományos mintáknál, de (emiatt nehezebben olvashatósága okán) a cizellált jelentésárnyalatok épp ilyesfajta színkép-változataival nem sajtóhírbe vezet témaválasztása, vagy könnyed poétikai elemzésbe, mint azt kínálná mondjuk A csók című írása, hanem a korszellem adta legteljesebb tájékozottsággal a latin, görög, német és magyar költészet szféráiba is, a nyelvészet világába is, a szokásjogok és történeti példázatok intimitásaiba is, a legkülönfélébb „érintések” legváltozatosabb gyűjteménye mellett… Hasonlóképpen a kéz ujjainak szerepe, jelképes használata, funkcionális és rituális verziói, vagy épp a könnyek jelentés-telítettsége (az öröm, a bánat, a fájdalom, az ima, a szégyen, a boldogság, a félelem, a teremtés, a bűnbánat, a gyász, a belső sírás, a könnyek természettörténete, stb.) – mindezeknek „akkurátus néprajzos” módon adattárazott előfordulásai nemcsak életút-értékű munkát, hanem hasonló tágasságú továbbolvasási és értelmezési hagyatékot is kínálnak.
Hagyatékot, a szó legnemesebb és leggazdagabb értelmében, amit fölnyitni segít kiváló és méltó elvégzésében Glässer Norbert és Zima András közös, impozáns utószava. Ebben Löw Immánuel és családja (szintén rabbi édesapja, Löw Lipót hasonképpen míves munkásságára is utalva, kinek régiségtana, zsidó írásbeliségről fogant műve és más opuszai, mintegy négy kötetben éppen fia által gondozva közzétett műveinek jelentőségével, továbbá reformhajlandóságú asszimilált értelmiségi attitűdjével is) kulturális összhatásukban már akként szólnak, mint az egyetemes judaisztika terén elismert személyiség szegedi örökségének közvetítő erejéről áttekintést adó Scheiber Sándor is tette. Közvetítőről és örökséghagyóról szólnak ugyanis, mely a szétszóratott, a nyugat-európaitól a kelet-európaiig „tolmácsra” szoruló kulturális kisebbség egyetemes örökségét segíti megérteni – épp a helyi dimenziók között, épp az aktuális vagy az időben kiterjesztett jelentéstérben. Csókkal, simogató vagy szimbolikusan érintő ujjakkal, a modernség mintázatait elfogadó vagy elvető hagyománytudattal, a zsinagógai vitrázsok jelentéshátterét pontosító árnyaltsággal. Olyasfajta varázsok felé tett közelítő lépésekkel, melyeknek mélységi dimenzióit közelíti Glässer megannyi saját zsidóságtörténeti kutatása és számos kötete is.[3] Igaz, azóta elektronikus forrásként is elérhetővé vált Löw beszédeinek gyűjteménye, rabbi édesapjának számos elméleti forráshelyen föllelhetővé lett munkássága, sőt Löw más tematikus tanulmányainak két kötete is. De a kezdeményezés, hogy életrajz mellett a szegedi tanszék szövegválogatást adjon ki, mégiscsak a helyi kutatók szorgalmának és elkötelezettségnek jele, mégpedig látványos jele, mert a Löw-kötet tetszetős külleme nemcsak nyomdai bravúr, hanem a képanyagból választott címlapfotó (a tíz méter átmérőjű szegedi üvegkupola égbolt-összképe és virágzó mezőinek harmóniája) kifejezetten csinossá varázsolják a szakkönyvet.[4] S ne feledjük a harmóniák közt említeni Hrotkó Larissza végtelenül aprólékos nyelvi-fordítói munkáját se, melyhez kivételes nyelvi készségek is kellettek… – ez roppant sok más publikációjából is fényesen kiderül. Löw-höz való hozzájárulása, az életmű e részleteinek gondozása épp ez okból is példás teljesítménye.
Mitől „hős” vagy „híres” valaki Közép- és Kelet-Európában
Ha akadna is kétely vagy fenntartásos nézőpont arról: a Szentatya, egy futballista, egy színész, hadvezér, bokszoló, egy sztárműsorvezető… miféle celebritások, akkor akad könyv is, ahol már a címlapon együtt szerepelnek ők – akár mint felfogások és értelmezések tükörképei a kelet- és közép-európai tekintély-térben, vagy kortárs indirekt „adatközlők” a társadalomnéprajzi és antropológiai elemzésekkel megrakott tanulmánykötetben. Ez persze a külszíne a Povedák István szerkesztette,[5] melyben tizennyolc szerző tizenhét írása világítja körül a hősiség, híresség, népszerűség, divatosság, a foglalkozásból eredő vagy kivagyisággal elért, provokatív vagy dicsőséggel kiérdemelt tisztelet és rajongás témaköreit. Ha ugyan rászorulnának – de hisz épp a szegedi tanszék nemigen szorul rá, hogy régies folklorizmust, „hagyományos” szakrális néprajzot keressünk-kérjünk számon rajta –, viszont épp ezért készséggel fogalmazhatnám: amennyiben van a néprajztudománynak számos megújuló ága, bizonnyal ez, a vallási, turisztikai, alternatív társadalomszerveződési és kommunikatív szféra az, amely a legteljesebb lendületben van napjainkban a kortárs etnográfia sikerre vitele irányában. Pusztai Bertalan, Máté-Tóth András, Glässer Norbert, Povedák István, Barna Gábor a vallási kultúrakutatás recens folyamatainak és kultikus hagyományainak mind teljesebb, horizontálisabb trendjének követőiként a legmeglepőbb kérdésfeltevésekkel jelentkezik itt (a Vallási Kultúrakutatás Könyveinek ez 5. kötete, de azóta több mint harmincat még kiadtak), s benne a jelenkor visszaköszönő, sőt kihívó tüneményei kapnak reflektorfényt. Annyit, amennyi éppen a sztárokhoz szükséges, vagy annyit, amennyi a celebek „néprajzához” okvetlenül kell is.
Mi sem reménytelenebb a kultúra közléspiacán, mint rövid ismertetőt írni – nem egyetlen, hanem tizenhét írásról. E kötet gazdagsága jószerivel hónapokig tartó kaland-kínálattal, gondolati és kritikai áhítattal ajándékozza meg olvasóját, mintegy „újratervezendő” útvonalon haladva ahhoz a fogalomkörhöz, melyet a tekintély, a celebritás, a hősiesség vagy a hőstelen korok magatartás-ideáljai (s köröttük a kutatóik) formálnak. Hősök és antihősök egy totalitárius államban (Alexandre Golozubov írásában) vagy Jánošik nemzeti hősideálja (Eva Krekovicova elemzése szerint), huligánok vagy marginalizált figurák történelmi szerepnyerése (Alexandar Ivanovic, Maria Vivod dolgozatában), Lech Kaczinski (Kamila Baranieczka-Olszewska előadásában) vagy Orbán Viktor „egy mindenkiért!” hősiessége a „mindenki egyért!” szituációjába mártva (Povedák István tollán), vagy Bálint Sándor mentális emlékképe (Barna Gábor portréja alapján) és az underground egyházi értékrendben státuszt nyert közszereplők normaképző jelentősége (Máté-Tóth András tanulmányában) egyaránt kiválasztásra kerülhetne, ha leckekönyvi fölmondásra vállalkoznék. Minthogy azonban a tünemények lánca és tánca itt nem puszta képzet, hanem zord és izgalmas elemzések tárgya is, egy-egy opusz érdemi értékelése kevésbé a recenzens merszétől kell függjön, mint inkább a szakrális kommunikáció mellett szerepet nyerő antropológiai aspektusok érvényesülésétől, nemzetközi partnerségben szerzett rokon fölfogások harmonizálásától s mindezek kötetbe szerkesztésétől, így hát a köszöntő fohász mindenekelőtt Povedák Istvánnak kell szóljon, ki mindezt nyakába vette és elvégezte. A mitologizálódott, a poétikai felszíneken lenyomatot hagyó, a zsivány mivoltában is kultikussá emelkedő, a tömegkommunikáció piaca révén befutó, a közbotrányos fazonok sorából is kiemelkedő vagy és a veszélyes diktátorságig népszerűsödő alakok nem csupán a nép(i)es kíváncsiság, a népetetés, a manipuláció sodrában kényelmes fogyasztói alárendeltség figurái, hanem a kortárs etnográfiának is akut témakört adó magyar és kelet-európai jelenkoriság alapkérdései felé vezetnek tova. A kulturális értékek piacán, még ha nem is föltétlenül a rangot vagy kincset jelentő mivoltában, sokrétegűen jelen van ez a kezeletlen, kibeszéletlenül is túlbeszélt, de értelmezés nélkül megérteni vélt hősiesítési időszak, bennerejlő félelmekkel és látványos felszínességekkel… – akárhogyan is, a vallástudomány és antropológia határán, etnográfiai szigorúsággal kiegészülve, fundamentálisan jelen van ez az értékfaggató kíváncsiság, amely bőséges teret kap a kötet írásaiban.
Istenek, álhősök vagy sztárok a posztmodernben
A hősiesítési gesztusok, hőskeresési késztetettségek, értéktudatok, szakrális-kommunikatív építkezések és divat-hozta folyamatok szférájába kalauzol Povedák István könyve,[6] intim sztárkultuszok és hősalakítási szertartások kiadós rajzolataival, tipológiájával, portréival. Történeti hősökkel (Kossuth, Széchenyi, Nagy Imre) kezdi a folklór posztmodern alakváltozataiban megmaradt névsort, majd a sztárok tipológiájával folytatva bevon táncdalénekeseket (Zámbó Jimmy, Rúzsa Magdi) meg sportolókat (Puskás Öcsi és Simon Tibor), hogy végül Orbán Viktor folklorizálódási szertartásaiba, a hősmotívumok újabb megjelenési formáiba és a sztárcsinálás főbb dimenziói közé vezessen bennünket. A jelenkori kultuszformálódásban néprajzkutatóként, de a társtudományok (kultúrakutatás, médiaelemzés, vizuális képnyelvi elemzés, kultuszkutatás és emlékezetkutatás, identitáselemzés, viselkedéstudományi és világkép-elemzési narratívák) bevonásával a sztárolás és a kultuszépítés legfőbb jegyeit vonultatja föl végül, hogy munkája eredményeként az univerzális mintakeresés alapsémáját (Joseph Campbell elméletére épített változatát) vezesse le. Ebben az elkülönítés, beavatás és visszatérés (Arnold van Gennep és Victor Turner óta ismeretes) fázislépések mellé a leíró vallástudomány további (Ninian Smart művére épülő) fenomenológiai dimenzióit is beveszi zárófejezetébe, így kötetének elméleti és kutatástörténeti kifutása az etikai és jogi szférákon túli vallási együttélésmódok alaputasításait is fölfedi – például szakrális cselekvési tereket ír le, tárgyi szimbólumrendszert tekint át a materiális és művészeti dimenziók megvilágításával kiegészítve, s így vezeti tovább elméleti rendszerét a példák kortárs világáig, mediatizált életszféráiig.
Povedák számos részletpéldával jelzi, hogy a sztárolás és vallási rendszerépítés párhuzamai, összekapcsolódásai terén roppant lényeges belső átalakulás, átstrukturálódás, hangsúlyeltolódás zajlott le, midőn a (Bausinger nyomán alapkérdésként megfogalmazott) „jelenre irányuló néprajzkutatásban” alkalmazott komplex megközelítés (például teoretikus, infokommunikációs, másodelemzéses, kérdőíves, szakrális folklórkutatási és celebritásmutatók vizsgálata) mellett olyan ismertségi komponensek értékelését is átláthatóvá teszi, amilyenek a kultuszépítő gyakorlatok során a hírlapok, fotóanyagok, kitűzők, plakátok, divatlapok, elektronikus közlések, tiszteletkifejező vagy hódolati megnyilvánulások, magasztalási és sztárformálási eljárások, sikerképességi mutatók kultúrakutatási hozadékai, tömegkulturális manipulációk fogyasztói indexei. A „posztmodern kor banditáit” (pl. a ’miskolci Bonnie and Clyde’, a ’Whiskys rabló’) és az írástudással, tömegközlési folyamatokkal összefüggő sztárolási eljárásokkal megformált, mintegy fölemelt vagy piedesztálra állított kortársak előképében (Csaba királyfitól, Botondon át Toldiig, Hunyadiig, Petőfiig) a halhatatlan és visszatérő hőstípus mintázatait („hero patterns”) kiegészíti a történészek körüljárta személyiség-életrajzokkal, ritualizációs mintázatokkal, filozofikus vagy metaetikus légkörrel, mitológiai narratívákkal (pl. Elvis Presley esetében), misztikus élmények és tragikus prezentációk példáival, rajongói érzületekkel, értékkivetítésekkel, emlékállítási szertartásokkal, stb. Valamiképp izgalmasan „kortársnéprajzos” a végkicsengés az egyes szakrális miliőkre hasonlító térkiterjesztés, kvázi-vallásossági játszmák, „brikolázs”-jellegű kultuszépítés üzeneteinek körüljárásával, s hasonló a kellékeik lajstromával, a rajongói közösségek esetében pszeudo-folklorikusan érvényesülő „posztmodern kori tudat- és viselkedésformaként” meghatározható formakészlettel is. Persze, a sztárkultuszok előzményeképpen azonosítható hőskultuszok, „a történeti hős mint archetípus” vagy „mint a megrendült kulturális kánon helyreállítója” szinte hagyomány-építkezésű folklorikus mederben készíti elő a személyi kultuszok talaját, melyre részint a posztmodern hivatkozási alapot nyerő történeti büszkeségek (Kossuth, Széchenyi, Nagy Imre) is akár alapot nyújthatnak, ha a pszichológiai és narratív történeti hivatkozások támaszkodni próbálnak rűjuk. A kötet (Bevezetésen túli) fejezetei a sztárokról és hősmotívumokról, jeles énekesek, sportolók és politikus sztárok favorizálásáról formált fejezetei egyenesen Orbán Viktorig ívelnek, a hősmotívumok alapsémái és „a sztárkultusz hét dimenziója” révén pedig részletező ismertetései korszakosan fontossá teszik ezt a művet.
Lényegében a magyar hős- és celeb-gyártás mechanizmusainak megnevezése ez a levezetés a tradícióra építő gondolkodásban és kultuszformálásban. Ezen belül is méltóképpen árnyaltan emeli ki az írott kultúra mellett szinte egyenrangúvá nemesedő „élő kultusz”-alakok jelentőségét, tisztázza ekörül a folklorisztikai hőselmélet feltárási feladatait, a kultuszok időbeli mélységeinek és a nemzeti identitáshoz kapcsolódó (ma már ismét leginkább állami celebrációra épülő) kultikuságát elemző szempontokat, ugyanakkor szinte a posztmodern kutató pillantása, a megfigyelői távolság fenntartása melletti résztvevő jelenlét értelmezői aspektusának megannyi dimenzióját is kiteljesíti. E rituális és gyakorlati, szakrális és ciklikusságot mutató cselekvéseket rendszerbe állító szerzői vállalás fényesen és magasan kiemelkedő eredményei lényegében újdonatúj aspektusait mutatják föl a történeti és kulturális és folklorisztikai és kommunikációs univerzum köztünk jelenlévő változatának. Egy sor kortárs társadalomtudomány, társtudományok és alkalmazott kutatások egyképpen fogják meghálálni Povedák István és hallgatóinak érdeklődési fókuszába került alapozó problematizálást, mely a társas tudások térbeliségében és a kollektív emlékezet idejében megjelenített vallási jellegű intézményesülésre hívja föl a figyelmet, mintegy bizonyítva, hogy olykor még (kiemelt, etablírozott) intézmény sem kell ahhoz, hogy intézményesüljön, ami a társadalmi közfigyelem „varázstalanításának” ellenszereként a visszavarázslás bűvöletét oldhatja meg.
Új magyar mitologikum – a multidiszciplináris aspektus
Elmerengésre érdemes kérdés, hogy talán minden múlt (és múltértelmezés) alapvetően is történetfüggő, avagy legfőképpen értelmezéstörténet függvénye is, hisz a jelentésterek szereplőinek folyamatos és érdek-kötött diskurzusa, az érintettek elbeszélésmódja sosem lehet jelentől teljesen vagy messzire elrugaszkodott, s mindig kellő kötődéssel van jelen a kortárs folyamatok örökségének gyarapításában. A Hubbes László Attila és Povedák István szerkesztette Már a múlt sem a régi. Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése című kötet[7] alapkérdése lehetségesen úgy fogalmazható át: elavul-e, ami régről való, s ha mégsem, mi élteti tovább, hogyan kel új életre, illeszkedik kortárs szimbólumrendszerekbe, narratívákba, létmódokba, normaképzetekbe, „objektiválódó” tudásba. Azaz: régi-e még, ha már új (is), s ha recens formaváltozatban is létezik tovább? Ha régi, idejétmúlt, elavult, korfüggő volt vagy lett is, lehet-e még az egykori reprezentációs alakzataiban tetten érni, megnevezni, s akár pusztán az interpretáció révén revitalizálni? Avagy: marad-e régi a múlt, ha újraértelmezzük, ha friss nevet kap, s ha életképessége új verzióban mutatkozik? Demitologizálták már épp elégszer, átírták és újraélesztették megannyiszor, s mindezek után/ellen megmaradt mégis az igény, hogy életre galvanizálják a mitikus históriát a kortárs kontextusok egyik „alapszövegeként” – vagy pedig ez az újabb mitikus világképek egyikévé silányul?
Az új magyar mitológia kötetében mintha valamiféle revitalizált régi magyar mitológia átöltöztetett változata mutatkozna, mely messze nem maradhat független az életképesnek minősült, az ábrándokba süppedt, a primer érdekeket időlegesen szolgáló, hősiesítő vagy defenzív-önboldogító reprezentációs módoktól. E tanok, elbeszélések, narratívák és analogikus vagy dehistorizáló közlésmódok természetesen ugyancsak a történelem elbeszélésének verziói, s a demitologizáló, vagy épp átmitologizáló eljárásmódok sosem lesznek-lehetnek egyeduralkodók, míg jelen van az értelmező ember egyedi-csoportos kérdezési és válaszadási rutinja is. Az újpogányság a nemzeti identitás-rekonstrukciós (inherens, émikusan leképezett) eljárásmódok mellett egészen evidens módon a külső (étikus rálátást megengedő) be- és kölcsönhatások terében keletkezik, alighanem egy másik narratíva révén, és élteti a társadalmi aktorok involvált köreit. De mindez messze nem független a messzi távolból is hatást gyakorló, vagy a szakrális és eligazodási hullámzások közepette valamiféle orientációs pontot képező millenarisztikus vagy globális folyamatoktól sem. A kötet tanulmányaiban a megértés, a kutatás és rálátás, a mitikus konstruktumok formálódása és narratív élettörténete tehát részint a társadalmi szereplők igényrendszerét, hiányérzeteit, közgondolkodási vagy politikai-históriai attitűdjeit tükrözi, részint pedig a kutatókét, értelmezőkét, elemzőkét, akik ritkán fordulnak önmaguk felé azzal a direkt kérdéssel, miért is foglalkoznak épp mítoszokkal vagy mitizálódó jelenségekkel. A millenáris vallások, az újvallásos mozgalmak és kérdésfeltevések ezért mintegy szükségképpen tagolódnak aktorok, celebrálók és hívek, konstruálók és átértelmezők, támogatók és ellenzők, (egyházi, civil vagy állami) intézmények és szubjektumok szegmenseire, s mindettől a kutatók körei sem mentesek, akár korszakok, irányzatok és iskolák, divatok és recens kérdésfeltevések kihangosítóiként, akár pedig mint résztvevő, érintett szereplők formálnak „objektív” véleményt. Ha pedig ehhez még az emlékezés/emlékeztetés, emlékezet/múltideológia, történetmesélés/befogadás kommunikatív dimenziói is hozzáadódnak, bizony az önértelmezés kortárs tónusai egészen új diskurzus-mezők kialakulásáig, térhódításáig is elvezetik az elemzőt-kutatót (vagy épp olvasót, hívőt, stb.). Az imaginációk, konteók, szakrális performance-ok, idea-tanok, ideológiák ezekre rakódása pedig egy további, talán újabb réteget, a narratív és transzkulturális értelmezési gyakorlatot kelti életre.
A kötet öt nagyobb blokkra oszlik: Elméleti keretek, Mitizált történelem – mitizált emlékezet, Rituális dimenzió, Etno-pogányság és Székely mítoszok. Jószerivel mindegyikben körvonalazódik valamiképpen, hogy a mítosz mint a „benne-élés maga”, nem csupán létmód és világkép, helyzettudat és identitás-értelmezés lenyomata, hanem szimbolikus vagy átélhető formában az időiség egyik dimenziója is. A /nemzeti/ eredetkutatás vagy eredet-értelmezés társadalmi aktorokban megképződő igénye ennyiben viszont nem pusztán politikai identifikációs problematika, hanem életvilág-képlet is. Sőt, legtöbb esetben ennek exterritoriális vagy misztikus verziója, az adott léthelyzeten és helyzettudaton mentális késztetésekkel változtatni hajlamos szubjektum szimbolizációs akaratnyilvánítása épp annyira (példaképpen szolgálnak a blogok, weboldalak, szakrális körök híveinek-követőinek öninterpretációs vagy világmagyarázati dimenzióit az internetes közösségek támogató, fenntartói körében, vagy a New Age-jelenség, a Szcientológia Egyház, a Hit Gyülekezet öninterpretációit a világhálón)… A „sajátos oktatást és titkot magukba foglaló” rituális folyamatok (Eliade 1999:241),[8] még ha „kiüresedett”, „bármilyen mértékben deszakralizálódott”, de végtére mégiscsak rítusnak tekinthető szertartások egész öntörvényű rendszere a korspecifikus és kultúraspecifikus saját dimenziókat a puszta praktikus funkciók mellett/helyett szimbolikus funkcióval ellátó törekvésekkel találkozik, s ennek szükségképpen része kell legyen az újvallásosság megannyi megnyilvánulása, ezáltal a társadalmilag szabványosított szerepkészletek eltávolítása és autonóm szokások, új rutinok keresése, ezek tereinek birtokbavétele, az elkülönüléssel párhuzamos új kapcsolathálók kialakítása, vagy akár miszticizmusa is.[9]
A dolgozatok, melyekben az újpogányság, az újnacionalizmus, az eredetkutatás és akár a kollektív tudatban (vagy alatta) megbúvó archetípusok, az emberi lények „maiságát” épp a múltbéli referenciákkal vagy narratív „tényvilággal” értelmezőközösségi miliőbe átemelő eljárásmódjai mutatkoznak meg, s kerülnek a kutatók képzeteivel vagy analógiáival életteli közegbe. Interpretációk ezek, képek, varázsok, mítoszok és hitvilágok, megesések és kiváltságosság-keresések, melyek célja éppúgy valamely „logikai” támaszt meglelni, ahogyan a múltra vonatkozó teóriák szárazabb vagy mesésebb tudományos verziói számára is hasonlóképpen. E tudományos közlés- és közelítésmódok hol az összehasonlítás eszközével, hol az eredet-kritikai aspektussal, máshol a lokálisan jellemző változatok empirikus felmutatásával, összességében pedig a származáshistóriák közepette fókuszba került „magyar kérdés” újabb tematizációjával élnek, ezek mindegyre univerzalisztikusabbnak tűnő változatait mutatják föl. Ahogyan Povedák István bevezetőjében jelzi egy „egységesülő új mitológiai világkép” fokozatos kirajzolódásának hátteréről: „…bebizonyosodott, hogy az, amit ma újpogányságként neveznek Magyarországon, valójában egy globális vallási mozgalomként létező kortárs pogányság speciálisan Kelet-Európára jellemző változata. Ez azonban alapvető jellemzőiben különbözik a ’nyugati’ áramlatoktól, ami miatt indokolt etno-pogányságként való megjelölése és elkülönítése… /…/ láthatóvá vált az a ’nemzeti identitás-rekonstrukciós’ komplexum 20. századi magyar történelmi hányattatások, a megcsonkíttatás, az internacionalizmus, a transznacionalizmus után újra akarta építeni, jelentéssel kívánta megtölteni a ’mi a magyar?’ kérdést. /…/ …az újnacionalizmus rendkívül változatos dimenziókkal rendelkezik (többek között hangsúlyos a művészeti, szimbolikus, történeti, mitológiai, zenei, rituális, politikai, szociális, vallási dimenzió). Ezek közül jelen kötet a mitológiai dimenziót veszi vizsgálat alá, azonban ki kell emelnünk, hogy ez a dimenzió számít mind közül a leghangsúlyosabbnak, hiszen ez adja a narratív alapot az összes többi dimenzió számára” (Povedák I. bevezetője).
E kötet a kultúratörténeti támpontok mellett elsősorban élő hagyományt vizsgál, így nem meglepő, hogy a szimbolikus formák „grammatikájára”, működési mechanizmusára, keletkezés- és működésmódjára fókuszál. Módszerében részint az intézmények, vitális szekvenciák, jelképek, csoportmagatartások magyarázatára, emellett ezek működésére vállalkozik, részben vagy egészben is hol az univerzális formák, hol a rendszerszerű működés, hol a képzetek és világképi támpontok törvényszerűségeit világítja meg vagy mutatja ki. Narratív és konstruktív képleteik szerint a Szerzők többsége valamiképp az egyetemes szakrális-mágikus-mitikus szimbólumok természetrajzát vázlatozza, sőt egyes vallási szubkultúrákban, e kultúrák egyes korszakaiban más-más szerveződési formákat, idolokat, virtuális konstrukciókat mutat be. E kultúratörténeti aspektusú elbeszélésmód persze csak részben, s korántsem vita nélkül illeszkedik a hazai vallástudomány, szakrális néprajz, metafizikai életvilág vagy csoportkultúra-kutatás hagyományaihoz: nem próbál példaképpen a „turanista” vagy finnugrista, sumér, hun vagy pártus múltképhez ragaszkodni az eredetkutatás szakrifikált – vagy szakrifikálódott – verzióinak elfogult hívőjévé válni, sem a nagy- vagy kisegyházak és sámánizmus régi keletű vitájában puszta időrendi, hitelvi vagy befogadottsági (hívőköri) dimenzióiban bárhová lecövekelni. Másképp mondva: a mitikus elbeszélési módok, a történeti elbeszélés és emlékezetkutatás recens eseteinek tanulmányaiba nem kíván egyik kutató sem kizárólagos narratívákat bevezetni, de még a „tankönyvi nemzettörténet” direkt elvitatásába, belső vagy külsődleges „értékrend” felállítására sem vállalkozik. Sokkal inkább a mitikus elbeszélő eljárások tudománykritikai és empirikus felmutatása a Szerzők legtöbbjének célja, diszkurzív paradigmák sorravétele, változataik megvilágítása a „rejtett kutatási terv” kibontásának kerete. A „megalapozó” történetmesélés eszköztára pedig régre nyúlóan hajlamos a nemzeti önkép, a mitikus múlt önértelmezési kísérlete, a nemzeti eredetmítosz fontosságának és építésének vállalhatósága szempontjából értékelni-értelmezni a nyilvánosságban is teret nyert (vagy egyre kiterjedtebben teret kereső) eredetmítosz-építés jeleinek sokféleségét, árnyalati eltéréseit, kulturális környezettől is függő reprezentációs módjaik színes belvilágát kontextuális elemzés tárgyává tenni.
„Az eredetmitológia nem egyszerűen vallási vagy történelemismereti kérdés, de mindenekelőtt a magyarság önképéhez köthető, nemzeti önérzeti és morális állásfoglalás, amelynek politikai vonatkozásai vannak (vö. Szilágyi és Szilárdi 2007; Sándor 2011). A nemzeti történelem, mint a nacionalizmus legfőbb eszméje eleve vallásos jelenséghez hasonlítható; a nemzeti őstörténelemnek a kortárs újpogány körökben való értelmezését vizsgálva, Szilárdi Réka (2013) a jelenségkört a nemzet szakralizálásaként írta le. Ez az élet minden területére kiterjedő újraszentelésként értelmezendő, a tér reszakralizálásától, új szent helyek alapításától kezdve (Povedák 2011; 2012) a nemzeti múlt vallással való átitatásáig…” – írja ugyancsak Povedák István a kötet eszmeiségét összegző előszavában.
Ezt a nemzetvallási miliőt, mint az eredetkutatás összehasonlító elemzési terrénumát a magam /jóval szűkösebb, és szükségképpen struktúra-orientáltabb/ ráközelítésével korántsem próbálnám újra- vagy átértelmezni a multidimenzionális kultúrafelfogások valamely (régi-mostani-lehetséges) tipológiájával. Mindössze arra próbálnék aprócska spot-fényt bocsátani, ami talán a kötet dolgozatainak és kutatási tapasztalatainak keretet adó, több évnyi megfigyelésre és összefüggés-keresésre alapozott kijelentésben összegződik: „Nyomukban egy egységesülő új mitológiai világkép kezd kirajzolódni”… – közli Povedák, amivel arra is utal, hogy mindegyre feltűnőbb, számosabb, nyomatékosabb „a táltos hit, az ősvallás, az őstörténet témáinak mind sűrűbb megjelenése a populáris kultúrában”. Az itt megismételt mondat /„mitológiai világkép”/ direkten hangsúlyos: az írások közül nem is egy érzékelteti a múlt és valamiféle „antimúlt”, ellenmúlt kialakulásának dimenzióit és dilemmáit. Hiszen a mítosz is relatív tudás, előzményeihez és víziókhoz kötött, valamelyest a jövőre fókuszált, múltból eredeztetett jelen, a tegnap másnapja. E „kapaszkodóként” megfogalmazódó szemléleti vagy világképi élményanyag éppen ellene hat az emberről való tudást mintegy hatalmi szerepkijelölés pozíciójából szétsugárzó uralmi korszaknak, melynek a „ma” mintegy alternatívája. Alternatíva az identitás választhatósága terén… – hiszen a „rögzített” tudást /értsd: világnézet, világkép, vallásmentes és „ópium nélküli” meggyőződés terét/ a kollektív szocializmus korszaka kézbe adta és tudásformában fölértékelte, szemben a vallási világképpel. Az önismereti tudás, akár mitikus, akár szociometrikus vagy közösségelvű, leggyakrabban magában rejti a tradíció-keresés és kulturális tőkefelhasználás egyéb módjait is, például jelentések, szimbólumok, hitek, vélekedések, tudásmodellek, biztonságos vagy bizonytalan képzetek alakjában, jelképtárban és közösségvágyakban egyaránt – de kiutalt hatalmi definíciók nélkül, saját érdekű diskurzusban megnevezve a tájékozódás horizontját. Az ősvallások, az őstörténeti-nemzetkonstrukciós létfelfogások megannyi módozata nemcsak az egy-egy korszakra jellemző, domináns elbeszélőmódokat, diskurzusokat foglalja magába, de az ezekből fakadó világképi eligazodás szakrális tereit, a cselekvés új dimenzióit, az átstrukturált (kis)közösségi narratívákat is, melyek a kurrens világegész-problematikákra, a világ aktuális kérdéseire is értékelvű válaszokat kínálnak, igen gyakran mitikus vagy nem-mítosz mítoszok formájában (lásd a kötetben például a Kapitány-szerzőpáros áttekintő tanulmányát, vagy Voigt Vilmos analogikus elemzését!). Az ember szocializmus-beli „hajlíthatóságának”, funkcionális egységbe szervezettségének hite szerinti politikai ideológiák meglehetős türelmetlenséggel álltak szemben a vallási világképek többségével. Ez emlékezésnek, a hivatkozások „illendőségének”, a bűnösök és világnézeti „elhajlók” ártalmának, az „elvárt” gondolkozásmódoknak e merev rendszere után következő, (önképe szerint) meglehetősen nyitott korszak ugyanakkor nemcsak a földrajzi és mentális térbe nyitott ablakot, hanem a bizonytalanságba is könnyedén vezetett, melynek ellenszereként szinte kínálkozott is a vallásos világképek „retrójának”, virulens visszatérésének új időszaka. Az egységesülő mitológiai világképek közeledése, kölcsönhatása, interferenciája ugyanakkor a legkülönbözőbb populáris kultúrákban keresett teret, s a nemzetépítési programosságú politikai elvárásrend dilemmái, konfliktusai mellett (vagy ellen) kifejezetten kínálkozott is a történeti, származástudati, „új-identitás”-keresési esélyek igénye, hatásuk sokszorozódása. Értelmezésem szerint ez kézenfekvő módon nyitott új utat nemcsak a válogatás, a kínálkozó ősvallás-hitek közüli kiválasztás és intimizálódás hatásainak, de strukturális elemévé vált az államnacionalizmus, az új államegyház, a politikum áthatotta aktuális világ- és ellenségképek egész bestiáriumának is. Mintegy konstans elemként viszont megmaradt az alternatív világképek tűrésének/tiltásának korszakából a további alternativitások kimunkálásának esélye, az emlékezés tilalma, a tudás-kánonban „negatív” szerepkörbe tagolt és „bűnösnek” nyilvánított szereplők revitalizálásának akarása, párhuzamosan a szekularizáció, közvallás, civil vallások és társadalmi drámák vallási közegbe illesztésének és a világképi konstrukcióknak széles köre is.[10]
E kötetben is megannyi esettanulmány azt illusztrálja-pontosítja-konkretizálja, miként alakul ki a nemzetvallás, nemzetideológia, nemzetpolitika magasától független, de a maga közösségi-szubkulturális dimenziói között mégis a (talán) leglényegesebb vonást fölmutató alapkérdés: milyen is az ember identitása, mik vagyunk mi, honnan jöttünk és hová tartunk, miként vállalunk részválaszokat vagy totális víziókat, miképp próbálunk bizonyos ismeretkritikai dilemmákat az új vallásosság és „nem-profán” (vagy „mégsem szent”) világképeket forgalmazni a szimbolikus küzdelmek terepén. A kollektív mítosz és a magánemlékezet, a nemzeti világkép és a „kollektív szubjektumba” emelt hitvilágok kardinális kérdései vezetnek itt bennünket a múltba gyökerező önigazolásokkal, hitreményi víziókkal, neotradicionális értékképletekkel. Olvasatomban ez a kötet „keretezett” világképi valóságának egy még külsőbb kerete, egyfajta „nempolitikai politika”, valamiféle szimbolikus harc a nyilvánosság előtt és a politikai nyilvánosság megnyeréséért (ezeket tudja a politikai térben megnyilvánítani a nyelv, a vizuális reprezentációk tömege, a tudományos és művészeti manipulációk sora-sodra: szoborállítás és -száműzés, utca-átnevezések, hétköznapi nemzetfogalmak nyelvi megjelenítése mint veszélyforrás, fenyegetettség, „hadrendbe állítás”, „szükségállapot”, „nemzeti konzultáció” stb., melyekben árulkodóan ott van a kommunikációs túlhatalom elnyerése a média fölött, ott lakozik a „nemzetbeszéd” és „nemzetvallás” forszírozása, a konspirációs teóriák keresése-élesztése, idegen-ellenesség és ellenségkeresés, stb.). Mítoszivá pedig éppen attól válik, hogy „nemcsak a ’Másik világ’ másságának adja tartalmát… /hanem/ „A mítosz mindezen eszközök együttes alkalmazásával megnöveli a benne ábrázolt jelenségek jelentőségét, s a benne létrejövő mitikus valóságot a mindennapi lét, az emberlépték fölé emeli” – ahogyan ezt a Kapitány-házaspár áttekintő tanulmánya értelmezi (sok egyéb dimenzió között).
Egyúttal montázstechnikai összhatású kísérlet is a kötet, szakrális és univerzális, mitikus és nemzeti-nemzettudati motívumok megjelenésének áttekintése, mintakészlete is, melyek mintegy a keret keretének külső dimenzióját adják a közösségi-kollektív átélések gyűjteményeként, s mint ilyen, korunk identitás-diskurzusainak izgalmas tárházaként is olvasható. A „ki a magyar?”, „mi a magyar” évszázados tépelődés épp az esettanulmányok és életközeli szakrális impressziók révén emeli társas kapcsolathálóba mindezeket a létközösségeket, változó kontextusokban jelenítve meg az identitáspolitikák sokszor rejtett hálózatait, a vallási viszonyrendszerek rejtett miliőit, mégpedig olyan életvilágok fölidézésével, melyek nem végcélok és előre megszabott utak révén, hanem folyamatok főszereplői vagy aktorai által mutatják meg „emléktárak”, múltidéző stratégiák, önkéntes kötődések, kollektív entitások lelőhelyeit. A Hoppál Mihály fölvázolta és okadatolta „ősvallás”-teorémák gazdag igazoló anyagot nyújtanak az alapkérdéshez is: miként lesz a múlt még „maradék” régiségként a jelen kibontakozási felülete, s milyenféle önismeret-kérdésekre adott válaszok visznek közelebb a lokális, de összességében kollektív kérdésfeltevések, helyi közösségi emlékezet-kincs megőrződése, fölmutathatósága vagy elemzése irányába. Az emlékezés (talán mindenhol és mindig) a múlt feltérképezésének gesztusával kezdődik, s már követi a meglévő mintázatokat, variációkat, de nem csupán „egyetemesen”, hanem „kollektív tudati” szinten (pl. Szabados György, Tamás Dénes, Balázs Lajos, Illés Anna tanulmányában) vagy a helyi közösségek szavatosságával (Csörsz Édua, Hubbes László Attila, Mihály Vilma-Irén vagy Fejes Ildikó elemzésében). Szinte összefoglaló tulajdonságként lehet ugyanakkor kimondani, hogy a lokális narratívák és válaszok az emlékezés rítusai is egyben, a múlthoz fűződő viszony vagy múltról fogant összkép a mindenkori jövőképeknek is alapja, másképp mondva: a múlt jelenre ható értelemadási következménye. Árnyaltabban és nagyvonalúbban ezt Hoppál Mihály idézi Assmanntól: „A kultúra konnektív struktúrája egyúttal a tegnapot hozzákapcsolja a mához, mégpedig olyanformán, hogy meghatározó élményeket és emlékeket formál és őriz meg, a tovahaladó jelen horizontján egy másik idő képeit és történeteit is magába zárja… A kultúrának ez az aspektusa a mitikus és a történeti elbeszélések alapja… Ami az egyes individuumokat »mi«-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív struktúrája, amely egyfelől közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik” (Assmann 1999:16).
Az emlékezés és emlék-építés nemzeti programja ugyanakkor tele van a többlet- és fensőbbség-fogalmak mindennapi aktualitásaival, efemer időlegességével is, melyek pedig hasonképpen a kollektív identitást, nemzeti entitást szolgálják a múló időben. Szinte parttalan sokaságban idézi Povedák István is a bevezetőben, hányféle eredet-keresési, ős-megnevezési modern kísérlet zajlott le a népcsoport-história múltjában és tudományos (vagy annak remélt) magasában, jelenében is, és számos tanulmány hivatkozza a napi sajtó, a vizuális hatások, szimbolikák, neofolklorikus tünemények tömegét is. Ezek bár olykor kiáltóan „adathiányosak”, mitizálóan múltépítőek, reménytelenül aktualizálók vagy fenyegetően hordozzák a történeti vagy jelenkori ellenségképek egynémely alanyát is, de eljutnak olykor az Akadémia, a fennkölt tudományosság magasáig (az Arvisura-tan például, már a nyolcvanas években, vagy ma a Szcientológia fokozódó térnyerésével, az internetes vallási közösségek minapi betörésével, a „karantén-misék” kvázi-szertartásaival, stb.), egészen az államvallási (Mária országa, Kurultaj, stb.) vagy politikai kinyilatkoztatások szintjéig is (Orbán Viktor utalásai a „félázsiai népek leszármazottai”-ra,[11] a „turanisták” vitáira az európai vagy ázsiai eredet értékesebb mivoltáról, a mitikus nőiség vagy a dekonstruált „istváni állam” tematikáiról nem is szólva)… Mindebben jelen van nem csupán az eredetkutatás, az összehasonlító elemzés perspektívája, a nemzetmítosz, nemzeti táj, nemzeti nagyság narratívája, a helyüket kereső újpogány-újtáltos kommunák csoportkulturális identitás-definíciója, de talán az az aspektus is, melyet a vallásantropológia mentén organikus csoportok közötti funkcionális töréspontok jelenlétében lehet megnevezni, s ezek jelenlétét, lenyomatait, mintázatait sem kínálja egyéb, mint a történelem menetének, folytonosságának újramegerősítő gesztusa az egynapélő emberek inherens, émikus aspektusából, „funkcionális mitológia” igénye a „megalapozó történetté sűrített múlt” (Assmann) újra-interpretálása révén.
A „virtuális múlt”, az andersoni „képzelt közösség” fontossága, a (Hubbes László Attila idézte Hermann Gusztáv Mihály) náció és nemzet nacionalizmusa,[12] a kutatásra és megismerésre-megértésre érdemesített vallási közösségek egyre gyarapodó száma talán túlerőltetés nélkül is fölveti a kérdést: lehet-e a neopogány vagy újnemzeti /funkcionális/ mitológiák helyzetét hit nélkül, beavatottság hiányában, totális involváltságtól tartózkodva is elemzés tárgyává tenni. Vélelmem szerint lehet, sőt kell is. Az antropológiai aspektus, a komplexitás igénye, a tárgyalt vagy „hivatkozott” közösségek „belülnézeti képének”, aktuális életvilágának leírása, s az őket is körülvevő mezo- vagy makro-léptékű állampolitikai keret egyformán kínálják a szakrális társadalmi jelenségek élményközösségi és „objektív” elbeszélésmódjait. De, ha választani kell (és érdemes is!), akkor az együttes élmény megjelenítésekor az együttes értelmezés jelentheti talán a legtöbbet és leghitelesebbet. „A személyes meggyőződés éppúgy társadalmi tény, mint az intézményhálózat vagy az értékpreferenciák”, merthogy „a személyes vallási meggyőződés és valláskutatás közötti interferencia a tudományos vizsgálódásnak szerves részét alkotja” – írja Tomka Miklós munkásságáról és örökségéről Máté-Tóth András (Máté-Tóth 2012:10).[13] A vallásszociológia, a szakrális értelmezések históriája, a szent antropológiája és az „államvallások” megannyi jelensége alighanem épp ezen a módon, tanulmányok és interpretációk gyűjteményében mondhatja el legkönnyebben, éspedig az interdiszciplináris rálátás segítségével: miképpen mitizált és miszticizált mindaz, amit a megélt múltban az értelmező jelen képes lehet kimondani, nyomon követni vagy megérteni. S ha ez sikerül, akkor már arra a kérdésre is (legalább időleges, relatíve érvényes) választ kaptunk: csak az elmúlt lehet régi, vagy a régi sem csupán a múlté, hanem korunk válaszkeresési alternatíváinak egyike, hovatovább időtlenné gazdagodott problematikája mindez. Ha másként nem: „a történelmileg egzisztáló ember valóságaként”…
[1] Glässer Norbert: Találkozás a Szent Igazzal… 1891–1944. MTA-SZTE Vallási Kultúra Kutatócsoport, a Vallási Kultúrakutatás Könyvei 8. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2014., 374 oldal. A mű teljességében elérhető az alábbi linken: http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/4180/1/Szent_Igaz_online.pdf
[2] Szerkesztette Barna Gábor, Glässer Norbert és Zima András. Szeged: SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke. 2014. 171 oldal. SZEGEDI VALLÁSI NÉPRAJZI KÖNYVTÁR /BIBLIOTHECA RELIGIONIS POPULARIS SZEGEDIENSIS, 33. kötet/. Szép gesztus a Szerkesztők részéről, hogy a kötet máris elérhető elektronikus úton: https://www.academia.edu/10370230/L%C3%B6w_Imm%C3%A1nuel_Zsid%C3%B3_folkl%C3%B3r_tanulm%C3%A1nyok
[3] lásd például „A királyhűség jól bevált útján…” – Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Elérhető itt: http://real.mtak.hu/37321/
[4] http://www.or-zse.hu/hacofe/vol2/gleszerzima-seiberlow2011.htm Löw portré(k);
https://hu-hu.facebook.com/hebraisztika/posts/1025571020793241 A kötet burkolója.
[5] Heroes and Celebrities in Central and Eastern Europe. Ed. by István Povedák. Department of Ethnology and Cultural Anthropology, Szeged, 2014., Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 37., 321 oldal.
[6] Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó – Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. Szeged, 2011., 254 oldal.
[7] SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2017. Elérhető itt: http://vallasikultura.u-szeged.hu/images/Mar-a-mult-sem-a-regi_beliv.pdf
[8] Bővebben lásd Eliade, Mircea 1999 Misztikus születések. Tanulmányok néhány beavatástípusról. Európa Könyvkiadó, Budapest; továbbá 1993 Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Európa Könyvkiadó, Budapest.
[9] Lásd ehhez Barna Gábor – Povedák Kinga (szerk.) Lelkiségek, lelkiségi mozgalmak Magyarországon és Kelet-Közép-Európában. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, Szeged, 2014.; valamint Gagyi József 2010 A társadalmi mozgalomra vonatkozó néhány általános meggondolás. In ugyanő: Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 186-193; továbbá Máté-Tóth András – Nagy Gábor Dániel 2011 Alternatív vallás. Szcientológia Magyarországon. L’Harmattan, Budapest.
[10] A kérdéskörhöz lásd az utóbbi időkben megjelent köteteket, pl.: Máté-Tóth András 2014 Vallásnézet. A kelet-közép-európai átmenet vallástudományi értelmezése. Korunk – KOMP-PRESS, Kolozsvár; Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2014 Alternatív életstratégiák. Typotex, Budapest; Glózer Rita 2008 Diskurzusok a civil társadalomról. Egy fogalom transzformációi a rendszerváltó évek értelmiségi közbeszédében. L’Harmattan, Budapest; Povedák István – Szilárdi Réka szerk. 2014 Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris vizsgálata. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 38. Szeged; Szabó Tibor 2014 Az instabilitás kora. Tanulmányok múltról, jelenről, jövőről. Belvedere Meridionale, Szeged; Hoppál Mihály 2006 Hiedelem és hagyomány. L’Harmattan, Budapest; Miklós Péter 2014 Egy „el nem ismert” ókatolikus pap az államszocializmus időszakában. Ambrus Ferenc (1904–1991). In Barna Gábor – Kerekes Ibolya szerk. Vallás, egyén, társadalom. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 39. Szeged, 242-251; Povedák Kinga 2014 Az egyházi könnyűzene fogadtatása és megítélése a szocialista Magyarországon. In Barna Gábor – Kerekes Ibolya szerk. Vallás, egyén, társadalom. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 39. Szeged, 111-122; Zombori Máté 2011 Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest; Róth Endre 2000 Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely; Rosta Gergely 2012 A szekularizáció fogalma és kritikája Tomka Miklós életművében. In Földvári Mónika – Nagy Gábor Dániel szerk. Vallás a keresztény társadalom után. Tanulmányok Tomka Miklós emlékére. Belvedere Meridionale, Szeged, 55-66; Földvári Mónika Az egyház mibenléte és társadalmi szerepe. In Földvári Mónika – Nagy Gábor Dániel szerk. Vallás a keresztény társadalom után. Tanulmányok Tomka Miklós emlékére. Belvedere Meridionale, Szeged, 67-79.
[11] Bolgár György: Hun az a szkíta? 168 óra, 2012. augusztus 24. http://www.168ora.hu/velemeny/navracsics-orban-felazsiai-szkitak-bonfini-101359.html
[12] Hermann Gusztáv Mihály 2003 Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Teleki László Intézet, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda.
[13] Máté-Tóth András 2012 Hagyaték és felelősség. In Földvári Mónika – Nagy Gábor Dániel szerk. Vallás a keresztény társadalom után. Tanulmányok Tomka Miklós emlékére. Belvedere Meridionale, Szeged, 9-11.
Illusztráció: Löw (fh. Csontváry, Löw, ld. Ország-Világ 1881./11.)
Ezek is érdekelhetik!
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →
Csáji László Koppány: Megfestett zene →
